Szaléziak.HU - Facebook Szaléziak.HU - Twitter Szaléziak.HU - Youtube

Főoldal / Szalézi világ / Visszapillantás az oltártól – Don Bosco újmiséje

Visszapillantás az oltártól – Don Bosco újmiséje

Visszapillantás az oltártól – Don Bosco újmiséje

2021-06-06 Vasárnap   |   #Szalézi világ

Don Bosco  • szentmise  •

A júniusi nap már magasra hágott a piemonti dombok szelídhajlású zárt hullámvonala fölött. Keleten még tej színű, párás ködfátyol borult a völgyre és a dombhátakra, észak és nyugat kék hátterén azonban csillogó, szikrázó fehérségben tündököltek az Alpok hófödte csúcsai. Elvétve egy-egy bárányfelhő úszott az ég széles óceánján, lomhán és kinyújtózva, csak mikor erősebb szélfuvalom kapta szárnyra, kapaszkodtak bele görcsösen a büszke havasok fehér üstökébe.

Néhány merészebb napsugárnak sikerült az Assisi Szent Ferenc templomának üvegablakain is átsiklani. A régi barokk templom homályát nem tudták elűzni, de legalább átszőtték fehér és szivárványszínű fényszálakkal. A titkok házába titokzatos félhomályt varázsoltak.

A templom padjaiban jámbor hívők nagy serege szorongott. Szentháromság vasárnapja volt. Eljöttek, hogy kiteregessék az Úr színe előtt barázdás, megviselt énjüket. Talán csak egyik-másik vette észre, hogy az Örangyalok oltárán egy 26 éves, délceg, fiatal pap újítja meg titokzatos módon, vértelenül a szentkereszt áldozatát. Lelke ott ült az arcán, minden mozdulatán, az egész külsején. Csupa átszellemültség, áhítat és istenbemerülés volt.

A város ismert gyóntatója és lelkivezetője, a szentéletű Cafasso József segédkezett mellette, nem is annyira szavakkal és mozdulatokkal, mint inkább a lényéből kiáradó titokzatos, természetfölötti erőkkel. Csak ők ketten, a fiatal pap és a város nagynevű apostola, élték át igazán ennek a pillanatnak minden gyújtó, olvasztó és acélozó nagyszerűségét. Mert ez az 1841. június 6-ka mind a kettőnek lélekgyújtás és istenbeöltözés volt. Cafasso a fiatal primiciáns oldalán a múlt méhéből saját primiciájának élmény-töredékeit hozta fölszínre, prófétai tekintetével pedig annak a zsengének az illatos beérését szemlélte, amely sok ezer és millió élet megszentelésére volt hivatva.

A fiatal pap az oltár lépcsőjén azzal a szavakkal ki nem fejezhető boldog tudattal állt, hogy küzdelmes ifjúságára pontot tett. Krisztus testével a kezében először járta át egész lényét az a csalhatatlan érzés, hogy immár isteni meghatalmazással és erővel, a papi hatalom lélekgyúró fegyverével és szellemi kenetével hordozhatja és valósíthatja meg ifjúságmentő eszméit.

Száz év vérpárás, halált vető, tűzcsóvás messzeségében bele tudjuk-e magunkat élni Don Bosco primiciás lelkületébe? Ma, mikor szörnyű események és erőfeszítések robbanásában szinte eltompulnak érzékszerveink és csak a puszta létfenntartás ösztönével tapogatódzunk és észlelünk, van-e kifinomult érzékünk, hogy bepillantsunk egy nagy szentnek és a Gondviselés által különös feladatra szánt apostolnak primiciás lelkébe, újmisés napjának fölgyülemlett érzelmi örvényeibe?... Van-e bennünk annyi természetfölötti fogékonyság, hogy ennek az újmisés papnak gondolati, akarati és érzelmi tartalmát termékenyítőén magunkba kapcsoljuk?

A reánkmaradt följegyzések alánján megállapíthatjuk, hogy Don Bosco újmisés szívében papi, szerzetesi és nevelői hivatása csodálatos együttesben szólal meg, akár tudatosan, akár tudatalatti formában.

Abban a pillantásban, amelyet a kezén pihenő Úr testén keresztül múltjára vetett, nem volt sem regényesség, sem önző felfuvalkodottság. Józan piemonti paraszt esze túlságosan tisztánlátó volt, semhogy délibábokat kergessen. Világosan látta, hogy mindannak, ami eddig vele történt, így kellett történnie és másképp nem is történhetett. Hivatásának tudata, az elmúlt húsz esztendő eseményein töretlenül áthatolt. Gyökereit belemélyítette az élet százrétű televényébe és színt, erőt kapott.

Korán kellett árvaságra jutnia, hogy sok testi és lelki árva nyomorát a saját életében megtapasztalhassa. Szegény sorból kellett fölküzdenie magát, mert elsősorban a szegény, a magárahagyott ifjúság vezetésére volt kirendelve. Tizennégy mesterséget kellett megtanulnia, mert csak így foglalkoztathatta hasznosan a köréje sereglett gyermekeket. Az élet csak annyit adott neki, amennyit a tíz körmével, leleményességével és vasakaratával kiharcolt magának és amennyit a Gondviselés adakozó szívek tenyeréből juttatott neki. Beöltöztetésének minden kelléke: a reverenda, a papsapka, a kalap, a cipő, a nadrág stb. jószívű emberek alamizsnája volt. És amikor belépett a szemináriumba, világosan látta, hogy ottlétének és előmenetelének anyagi oldalát egyrészt a saját erejével és szorgalmával, másrészt a mások bőkezűségével tudja csak megoldani. Úgy is volt. Az első esztendő költségeit Don Guala, egy papi továbbképző iskolának az igazgatója fedezte. Később rábízták a sekrestyési hivatalt, majd kinevezték „duktornak“, vagyis a kispapok felügyelőjének, ami jelentős anyagi előnyökhöz juttatta. Szellemi fölényével pedig azokat a jutalomdíjakat is megszerezte, amelyeket a tanári kar a tudásnak és a szorgalomnak évről-évre kisorsolt. És ha minden forrás betömődött, ott volt Don Cafasso, aki nemcsak lelkivezetője, hanem tehetsége szerint pénztárosa is volt.

Följegyzései alapján arra a következtetésre jutunk, hogy a szemináriumban töltött hat esztendő alatt, anyagilag bármenynyire gyökértelen volt is, a legkisebb fejfájást sem okozta neki a pénz. Állandóan a fülébe csengett Boldog Cafasso József parancsa, amellyel a ferences élettől a szeminárium felé irányította: „Nyugodtan menj előre. Lépj a szemináriumba és hagyatkozzál az isteni Gondviselésre.” Így kristályosodott ki lelkében életének és egész rendjének, összes intézményeinek egyik legjellegzetesebb vonása: a Gondviselésre való hagyatkozás.

A szeminárium csöndes falai között nagy szellemi képességei is megtalálták az egészséges, kiegyensúlyozott fejlődéshez szükséges légkört. Hányatott ifjúságának évei alatt az akkori középiskolának tananyagát könnyen magába szívta. Szédületes emlékezőtehetségével mindent el tudott raktározni szellemi kincstárában. Azonban mégis csak „mezei” diák volt. Hiányzott az anyag megemésztését megkönnyítő módszeres tanítás. A szemináriumi élettel és fegyelemmel ez a hátrány magától kiküszöbölődött. A fiatal Bosco elméje merészen és szabadon szárnyalt a tudomány végtelen mezején. A tanulással kapcsolatban nem voltak gondjai. Saját vallomása szerint „a puszta olvasás és a tanár magyarázata elég volt a föladott anyag elsajátítására. így a tanulásnak szánt időt különféle olvasmányoknak szentelhettem. Elöljáróim tudtak erről és szabad teret engedtek hajlamaimnak.

És vajon a tudománynak milyen területeit szerette végigpásztázni igazságot szomjazó szelleme? A későbbi Don Bosco, a pápatisztelő, a sajtóapostol és a népszónok már a teológia padjában is megnyilatkozik. Belső sugallatra ráveti magát az egyháztörténetemre, a szentírástudományra és a nagy szónokok műveire. Hogy csak egyet említsek: átolvasta Gornelius a Lapide 22 kötetre rúgó szentírásmagyarázatát. Valóságérzéke, amely későbbi életfolyásában annyira jellemezte, nem engedte elvont tájakra szállni, hanem odakötötte a katolikus élet legvalósabb pontjaihoz, az Anyaszentegyházhoz és az Isten Igéjéhez. Ebből a két természetfölötti életforrásból merítette a Krisztus földi helytartója iránti határtalan tiszteletét, valamint írásmódjának azt a népies zamatát és evangéliumi kenetét, amellyel annyira le tudta bilincselni hallgatóságát.

Arról az intelligenciáról, amely személyén át a szeminárium szürke, komor falait olyan fensőbbségesen besugározta, Don Bosco pápája, XI. Piusz azt mondta: „Oly nagy volt értelmének kisugárzó ereje, olyan mélyenszántó, átfogó és világos volt ítélete, annyira nem közönséges és az átlagot messze túlszárnyaló volt az elméje, hogy a tudománynak bármelyik ösvényére tért volna, kétségkívül mély nyomot hagyott volna maga után.” Az iskola padjain, az önképzőkör gyűlésein, a tanárokkal és a társaival folytatott vitái alatt érett meg arra, hogy majd évek múlva, amikor minden perce a gyermekeké és vigaszt kereső lelkeké, mégis több mint 100 könyvet dobjon a piacra, közöttük Itália történetét, amelyet a mai napig is a legjobb olasz szövegkönyvek közé soroznak. Ebben a könyvben több mint 80 szerzőre utal Don Bosco.

Amikor egyízben Ratti Achilles, mint a milánói könyvtárnak már nagytekintélyű tudósa meglátogatta Don Boscót, ez az őszinte vallomás hangzott el a szent ajkáról: „Nagy tervekkel foglalkoztam. Egy átfogó, nagyvonalú egyháztörténelmet szerettem volna írni. Azonban megértettem, hogy Isten más utat jelölt ki életemnek.” Don Bosco személyét, mint minden emberét, az áldozat fokmérőjén kell megmérnünk. Don Bosco áldozati szelleme abban csúcsosodik ki, hogy fenntartás nélkül az oltár lábához tette értelmi hajlamait. A teológiai tanulmányok alatt a szünidőt rendszerint falun, a plébániákon töltötte. Természetes, hogy a tehetséges és buzgó levitát, ahol csak alkalom kínálkozott, munkára fogták. Gyakran küldték föl a szószékre, hogy elkésett szónokokat helyettesítsen vagy gyáva, húzódozó papok mulasztásait pótolja. A környéken ilymódon már keresett szónok hírében állott. Saját vallomásai szerint „a dicsőség a fejébe szállt”. Úgy érezte, hogy beszédeinek titkos rugói: emberi hiúság és hatásvadászat. Amikor egy alkalommal megkérdezte egyik hallgatóját, hogy tetszett-e a beszéde, az nagy őszintén így válaszolt: „Még nem hallottam ily szívhezszólóan a tisztítótűzben szenvedő lelkekről beszélni.” Don Boscónak leesett az álla. Hiszen ő Szűz Mária születéséről beszélt és ez a szerencsétlen tűzről álmodozik. Zavarában a plébánoshoz sietett. A tapasztalt lelkipásztor sem kendőzte a valóságot. Nyíltan megmondta neki, hogy beszédét bizony csak kevesen értették meg. Szálljon le a nyeregből és mind a tárgyat, mind a beszédmódot illetően legyen népiesebb, akkor majd közelebb jut hallgatóságának a szívéhez. „Ez az atyai jótanács — írja Emlékirataiban — életszabályommá lett. Szerencsétlenségemre megőriztem azokat a beszédeket és úgy látom, hogy azok csupa keresettség és hatásvadászó szóvirág.”

Azon a küzdelmes úton, amely a becchi réttől az Assisi Szent Ferenc oltáráig vezetett, ez volt a kegyelem egyik legnagyobb diadala. A természet hangját elnémította a világtörténelem legnagyobb hajtó- és építő ereje: a lélekmentés vágya és természetfölötti ösztöne. A szeminárium padjain megvilágosodott előtte, hogy a tudománynál, a dicsőségnél, az igazság rajongó szolgálatánál is életbevágóbb ügy a lelkek megváltása. Don Bosco nagy szellemének magasratörő vágyaiból építette azokat a lépcsőfokokat, amelyeken az újszövetség áldozati oltárához léphetett.

A működés mindig a benső léttartalom kisugárzása. Az a Don Bosco, aki majd az ifjúság millióit tölti meg szellemével, aki a rendtársak tíz- és százezreit ihleti hasonló alkotásokra, aki sokrétű intézményeivel teleszórja az egész világot, a Tűzföldtől Sydneyig és Tokióig, az evangélium el-évülhetetlen életeszményét faragja ki a gyermekszívek márványtömbjén, az a Don Bosco nem közönséges lelki tartalommal rendelkezett. És ha kutatjuk, hol és mikor gyülemlettek föl bensejében ezek az óriási feszültségű természetfölötti erők, szükségszerűen mint egyik anyaforrásra a szemináriumi életre fogunk rátalálni.  

Amikor elhagyta a szemináriumot, elöljárói röviden így jellemezték: „Buzgó és jó tehetség.” Ő maga pedig ezekkel az érzelmekkel mondott búcsút az évszázados falaknak: „Elöljáróim szerettek és sok jó tanáccsal láttak el. Társaim nagyon ragaszkodtak hozzám. Szinte azt mondhatnám, hogy kölcsönösen egymásért éltünk. Bizony nehezen váltam meg attól a helytől, ahol hat évet töltöttem, ahol nevelést, tudományt, egyházias szellemet kaptam és ahol a jóságnak és szeretetnek minden jelével elhalmoztak.” Ha azonban ezekről az általános vonásokról mélyebbre szállunk, ha a ránk maradt föl jegyzések töredékeit elemezzük, és a hézagokat későbbi életének a hátterébe állítjuk, az ifjú szeminarista lelki élete sokkal színesebb képet mutat.

Ezen a színképen még nem domborodnak ki a hősi vonások. Első tekintetre szinte átlagosnak és szürkének találjuk. A sima vonások burka alatt azonban már ott feszül a későbbi Don Bosco. Csírájában már megtaláljuk azt a sajátosan derűs, egyszerű és mégis hódító cselekvő és mégis Istenbe olvadt titokzatosságot, amelyet intézményein át sok kereszténynek akart boldogító lelki élményévé tenni.

A szemináriumi élet lényegét a kötelességteljesítésben látta. Tanárai és iskolatársai a szenttéavatási eljárás folyamán ezt a tulajdonságát domborították ki a legélesebben. Példájával elsősorban azt az utat kellett megjárnia, amely mindenkinek járható. Az elragadtatás, a csodatevés, a jövőbelátás nem lényege az életszentségnek. Az élettől, mint Isten akaratától ránkszabott kötelességek hűséges vállalása azonban az életszentség legegyenesebb és legbiztosabb útja.

Csalhatatlanul megérezte, hogy a kötelesség szava csak átmenetileg köti a tanulmányokhoz. A könyvek kopott, megfakult lapjaira kócos gyermekfejek rajzolódtak, a betűk sokszor a kilenc éves korában látott álom káromkodó, veszekedő és magárahagyott utcagyerekekké elevenedtek meg. Szemináriumi életének első évében álmot látott. Karingben és stólában egy szabóműhely kis székén ült és ócska, rongyos ruhadarabokat foltozgatott. Csak később, a sok rongyos, testileg és lelkileg lerongyolódott gyermeksereg között értette meg, hogy sorsát az Isten hozzájuk kötötte. A szemináriumi évek alatt sem tudott meglenni gyermekek nélkül. Csütörtökönként régi és új ismerősei úgy döngicséltek körülötte, mint a méhek. Hetenkint átjárt a székesegyházba, hogy az összesereglett gyermekeket a katekizmus elemeire tanítsa. Ezt a munkáját a szünidőben sem hagyta abba. Sőt arra is vállalkozott, hogy az akkor már a falura is átragadt kultúréhség napszámosa legyen. A fölhajtott gyermekeket, kicsinyeket és nagyokat írásra és olvasásra tanította. Tandíjul csak azt követelte tőlük, hogy tartsanak ki mellette, hallgassák figyelemmel és havonként egyszer gyónjanak meg. Íme, megelőző módszerének a lényege!

Csodálatos, korát szinte száz évvel megelőző érzékkel mind a saját, mind a gondjaira bízott ifjúság lelkiéletének a tengelyévé a szentgyónást és szentáldozást tette. Az akkori hitéletre a janzenizmus fagyos légköre nehezedett. A chieri szeminárium sem szigetelhette el magát korának káros eszméitől. Az Isten után vágyódó kispapnak nagy áldozatot kellett hoznia, hogy kiszakítsa magát ezeknek az eszméknek fojtogató öleléséből. Míg a társai elfogyasztották reggelijüket, ő átosont a szomszédos templomba, hogy magához vehesse az Úr testét. „Ez a mindennapi szentáldozás — írja Emlékeiben — volt hivatásom leghatékonyabb tápláléka.” Így lett Don Boscóban megélt valósággá X. Piusz pápa nagy jelentőségű rendelete a gyermekek korai és gyakori szentáldozásáról.

Talán a janzenista szellem egyik kinövése volt az a hideg, rideg és hivatalos magatartás, amelyet a kispapok elöljáróik részéről tapasztaltak. Don Boscónak egészséges pedagógiai érzéke mindig keserű szájízzel emlékezett meg erről a ferdeségről. Fájt neki, hogy csak akkor jelenhettek meg előttük, ha fejmosásról volt szó. „Hányszor szerettem volna kiönteni előttük szívemet, föltárni előttük kételyeimet, és nem volt rá mód! Sőt ha valamelyik elöljáró a kispapok felé közeledett, ki tudja, miért, a kispapok úgy menekültek előle, mintha valami rossz kísértet lett volna. Ilyenkor elevenebben éreztem azt a vágyat, hogy minél hamarább pappá legyek és az ifjúság között lehessek, felügyelhessek rájuk, szívük gyökeréig megismerhessem őket és távol tartsak tőlük minden rosszat.” Egész nevelési módszerének természetes alapvonása, a családiasság már a szeminárium falai között szóhoz akart jutni. Ennek a hiánya volt szemináriumi életének „egyetlen égő sebe”. Jóföltételei között, amelyeket első szentmiséje alkalmával tett, az egyik így hangzik: „Szalézi Szent Ferenc szeretete és szelídsége irányítson minden ügyemben.” Az ifjúság szívét csak a szeretet és a szelídség kulcsával lehet megnyitni.

Az előbb említett jóföltételeket a szentelését megelőző lelkigyakorlatok utolsó napján vetette papírra. Mind a kilenc sajátos megnyilvánulása Don Bosco lelkiségének. Ha azonban közös nevezőre kellene ezeket hozni, valamennyit ebbe a három vezéreszmébe lehetne összesűríteni: imádság, önmegtagadás és munka. És mindez a lelkek üdvéért. Röviden így fogalmazta meg:

„Szenvedni, tűrni, megalázkodni mindenben és mindenütt, ha a lelkek üdvösségéről van szó.“ Ez ma is a szalézi lelkiségnek leghűbb képe. Csírája a chieri szemináriumba és a Szentlélek által fölszántott primiciás lélek mélységeibe nyúlik. Amikor Franzoni érsek megkente az újmisés Bosco János kezét a szent krizmával, ezt a szalézi lelkiséget állította rá a világtörténelem országútjára, hogy alkosson, teremtsen és megújítson.

 

Úrnapján plébániatemplomában misézett Don Bosco. Édesanyja, rokonai és régi ismerősei színe előtt mutatta be a legfölségesebb áldozatot. Nagy ünnepe volt ez a nap a községnek és az egész környéknek. A megtestesült Gondviselés és a megtestesült akaraterő ölelkezett a boldog újmisés személyében. Túlcsorduló szíve és könnyes szeme békét és áldást osztott kicsinynek és nagynak, szegénynek és gazdagnak. Első ízben ölelte papi lelkére az előtte térdelő, az örök Igét szomjazó nyájat. Elsőízben érezte vállára nehezedni a papi hivatás felelősségét. Este, mikor édesanyjának oldalán hazafelé tartott, fölsóhajtott: „Mily csodálatosak az isteni Gondviselés útjai! Valóban nincstelen gyermeket emelt magához és helyezett választottjai közé a gyertyatartóra."

Sötét este volt már, amikor az édesanya és újmisés fia átlépte a szegényes családi ház küszöbét. Ezüstös csillagfény rezgett a dombon fekvő tanyák cseréptetején, tücsöksereg egyhangú ciripelése szüremkedett be az alacsony ablaknyíláson. Margit mama mécsest gyújtott, mint annyiszor életében, megvetette az ágyat, majd a közös estiima után, ráncos kezébe vette újmisés fiának erős, csontos kezét és így szólt hozzá: „Pap vagy; misézel; a mai nappal közelebb jutottál az Úr Jézushoz. Azonban vésd szívedbe, hogy aki misézni kezd, az szenvedni kezd. Csak lassan-lassan fogsz meggyőződni édesanyád szavainak az igazságáról. Tudom, nem múlik el nap, hogy ne imádkoznál értem, akár élek, akár halott leszek. Ez a gondolat megnyugtat. Neked ezentúl csak a lelkek üdvösségére legyen gondod és miattam ne aggódjál."

René Bazin, a híres francia katolikus regényíró mondja, hogy vannak édesanyák, akiknek papi szívük van. Margit mama az ilyen papi szívvel megáldott édesanyák között is az élen áll. A világ szemében tudatlan parasztasszony volt. Az írás és olvasás nem volt kenyere. De olyan fennkölt szelleme volt és annyi gyakorlati életbölcsesége, hogy mindenkor példaképe lehet a keresztény édesanyának.

Don Bosco ebből az első „jóéjszakából", amelyet édesanyja tartott neki, annak a tizenötesztendei törődésnek, türelmes fáradozásnak, határtalan odaadásnak a visszhangját érezte kiáradni, amely minden földi halandónál előbb gyúrta, alakította és szépítette papi szívét.

IIyen anyának csak ilyen fiú lehetett a koronája, öröme és dicsősége!

 

Szalézi Értesítő 1941 június-július/6-7. szám

Kapcsolódó cikkek

„Don Boscóval a digitális és virtuális valóságban” - interjú Gildasio Mendes-zel

„Don Boscóval a digitális és virtuális valóságban” - interjú Gildasio Mendes-zel

#Szalézi világ 2021-09-01, Szerda

Gildasio Mendes atya, a szalézi rend tömegtájékoztatásért felelős főtanácsosa cikksorozatot javasol Don Bosco, mint a fiatalok kommunikátora téma..

Péliföldszentkereszt – Nagyboldogasszony  - Zenetáborzáró szentmise

Péliföldszentkereszt – Nagyboldogasszony - Zenetáborzáró szentmise

#Magyar Tartomány 2021-08-15, Vasárnap

Nagyszerű zenei szolgálattal gazdagították augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján az ünnepi szentmisét az 5. Szalézi Zenetábor résztvevői..

Meghívó Péliföldszentkeresztre a Zenetábor záró szentmiséjére

Meghívó Péliföldszentkeresztre a Zenetábor záró szentmiséjére

#Magyar Tartomány 2021-08-01, Vasárnap

Az 5. Szalézi Zenetábor szervezői szeretettel hívnak minden érdeklődőt a tábor záró szentmiséjére augusztus 15-én 10 órakor.

Don Bosco, a bűvész

Don Bosco, a bűvész

#Aktuális 2021-07-15, Csütörtök

Amikor 1834 őszén Bosco Chieribe ment, hogy megkezdje az ötödik évét a gimnáziumban, plébánosának, Don Cinzanónak a tanácsára egy bizonyos Tommaso..

A jó vakáció Don Bosco szerint

A jó vakáció Don Bosco szerint

#Szalézi világ 2021-07-14, Szerda

Don Bosco idejében a tanév augusztus végéig tartott. Amikor elkezdtek beszélni a nyári szünetről (ami valójában többnyire őszi volt), Don Bosco minden..

Címkék

 • 1% • 28EK • adomány • advent • Afrika • ajándék • akció • alapítás • alapítvány • Albertfalva • áldás • áldozat • alkalmazás • állandó • állás • Amerika • Amoris Laetitia-családév • Ángel Fernández Artime • animátor • Argentína • Ars Sacra Fesztivál • Ázsia • beiktatás • béke • betegség • bevándorlók • bicentenárium • boldoggáavatás • boldoggáavatási eljárás • BoscoFeszt  • börtön • Brazília • búcsú • Budapest • bűnmegelőzés • bűvészet • Centenárium • cigány pasztoráció • Clarisseum • Colle Don Bosco • család • cserkészek • csoda • DélAmerika • DélSzudán • digitális oktatás • díj • Don Bosco • Don Bosco Kiadó • ...
Összes címke
< Don Boscóvá lett - 180 éve szentelték pappá Giovanni Boscót Indonézia – Szemétből áldás >