Főoldal / Szalézi világ / Don Boscóval. Örökre - a rendfőnöki vikárius áprilisi üzenete
Don Boscóval. Örökre - a rendfőnöki vikárius áprilisi üzenete
2025-04-16 Szerda | #Szalézi világ | KIEMELT
üzenet •
Nem mindegy, hogy hol rendezzük meg az Egyetemes Káptalant. Valdoccóban, „karizmánk bölcsőjében” lehetőségünk van arra, hogy újra fölfedezzük „eredet történetünket”, és újra rátaláljunk egyediségünkre, amely megszentelt személyként és a fiatalok apostolaként identitásunk szívét alkotja.
Valdoccóban, ahol minden a gyökereinkről szól, mindig kötelességemnek érzem megemlékezni arról az 1859-es decemberi napról, amikor Don Bosco arra a fantasztikus elhatározásra jutott, hogy fiaival alapít egy szerzetesi kongregációt.
Ugyan felkészítette őket, de akkor is, nagyon fiatalok voltak még. „Régen szándékomban áll, hogy egy kongregációt alapítsak. Szólni szeretnék a részletekről – mondta Don Bosco. – Valójában ez a kongregáció nem új gondolat, mert amióta hagyományszerűen megtartjátok közös életünk szabályait, attól a pillanattól kezdve tulajdonképpen létezik… Most arról van szó, hogy konkrét formában létrehozzunk egy kongregációt, és elfogadjuk annak szabályait. Tudnotok kell azonban, hogy csak azok lehetnek tagok, akik komoly elhatározással a szegénység, tisztaság és engedelmesség fogadalma szerint akarnak élni… Kaptok egy hét gondolkodási időt.”
A megbeszélés után a kis társaság feltűnően csendben maradt. Amikor beszélgetni kezdtek, rögtön érezni lehetett, hogy Don Bosco helyesen cselekedett, amikor lassan és okosan tervezett. Néhányan azt suttogták egymás között, hogy Don Bosco szerzeteseket akar belőlük faragni. Cagliero töprengve, ellentmondásos gondolatokat latolgatott magában, és egyedül elgondolkozva sétált át az udvaron.
A vágy, „Don Bosco mellett maradni”, mindegyikükben erős volt. Cagliero kijelentése: „Szerzetes vagy nem szerzetes, én Don Bosco mellett maradok” történelmi mondás lett.
A „belépési konferencián”, amelyet december 18-án tartottak, csak ketten hiányoztak a tizenkilencből, akik még az előzőn ott voltak.”[1]
Az első Egyetemes Káptalant Don Bosco 1877. szeptember 5-re hívta össze Lanzo Torinesébe. Három teljes napig tartott, 23-an vettek rajta részt. Ma a 29. Egyetemes Káptalanon 227 résztvevő van a világ minden tájáról, hogy képviseljék az összes szalézit.
Az első Egyetemes Káptalan megnyitásakor Don Bosco a következőket mondta a rendtársainak: „Az Isteni Megváltó azt mondja az evangéliumban, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az Ő nevében, ott Ő maga is jelen van közöttük. Nekünk nincs más célunk ezekkel az összejövetelekkel, mint Isten nagyobb dicsőségére és a Jézus Krisztus drága vére által megváltott lelkek üdvösségére lenni.”
Biztosak lehetünk tehát abban, hogy az Úr köztünk lesz és úgy fogja a dolgokat intézni, hogy mindenkinek jó legyen, ezen a Káptalanon is.
Korszakváltás
Az evangéliumban Jézus „elhívta azokat, akiket kiválasztott arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét.” (Mk 3, 14-15) Kiválasztja és meghívja azokat, akiket akar. Közöttük vagyunk mi is. Az Isten Országa jelen van és az első tizenkettő példát jelent számunkra és közösségeink számára. Ők átlagos emberek voltak, erősségekkel és gyengeségekkel, nem a bűntelenek társasága és nem is csak egy egyszerű baráti társaság.
Tudták, miként Ferenc pápa is mondta, hogy „nem a változások korát, hanem korszakváltást élünk”. Valdoccóban ezekben a napokban nagyfokú tudatosság légköre uralkodik. Minden rendtárs érzi, hogy ez az időszak nagy felelősséggel jár.
A rendtársak többségének, a tartományoknak és a kongregációnak az életében sok pozitív dolog van, de önmagában ez nem elég, és nem szolgálhat „vigaszul”, mert a világ kiáltása, a szegénység, rengeteg ember hétköznapi küzdelmei – nemcsak a szegényeké, hanem az egyszerű, dolgos embereké is – egyre hangosabb segélykiáltássá válik. Ezek mind olyan kérdések, amelyek meg kell, hogy mozdítsanak minket, fel kell, hogy rázzanak, nem szabad, hogy nyugodni hagyjanak.
A különböző tartományok segítségével a bizottsági üléseken úgy véljük, hogy egyrészt beazonosítottuk az aggodalomra okot adó fő problémákat, másrészt pedig kongregációnk életképességének a jeleit is, mindig az egyes kontextusok sajátos kulturális vonásaival együtt értelmezve.
A káptalan során azt javasoljuk, hogy összpontosítsunk arra, mit jelent számunkra, hogy valóban Jézus Krisztus iránt szenvedélyesen elkötelezett szaléziak vagyunk, mert e nélkül tehetünk jót az emberekkel, segíthetünk ugyan, de nem fogunk mély nyomot hagyni.
Jézus küldetése folytatódik és láthatóvá válik a mai világban rajtunk, az Ő küldöttein keresztül is. Arra vagyunk felszentelve, hogy a mai világ számára tágas, fényes tereket hozzunk létre; hogy próféták legyünk. Isten szentelt meg minket, és szeretett Fiának, Jézusnak a nyomdokaiba helyezett bennünket, hogy valóban úgy éljünk, mint akit Isten meghódított. Ezért a lényeg ismét a kongregáció Szentlélekhez való hűségében rejlik, amely Don Bosco szellemében a Jézus Krisztusra összpontosított szalézi megszentelt életet éli.
Az apostoli életerő, mint lelkiségi életerő a legkülönfélébb szegénységben élő fiatalok iránti elkötelezettséget jelenti, ezért nem elégedhetünk meg azzal, hogy csak a neveléssel foglalkozzunk. Az Úr arra hív bennünket, hogy evangelizálással neveljünk az Ő jelenlétében, és jövőképet adjunk a fiataloknak, miközben elkísérjük őket az úton.
Arra vagyunk meghívva, hogy keressük a szalézi karizma új megjelenési formáit Isten nevében. Ezt a fiatalokkal és a világgal közösen, az „átfogó ökológia” révén, a digitális kultúra formálásán keresztül a fiatalok és a felnőttek világában.
Meg van bennünk az a vágy és elhatározás, hogy ez egy bátor egyetemes káptalan legyen, amelyben világosan kimondják, amit kell, anélkül, hogy elvesznének a korrekt, szépen becsomagolt, de jelentéktelen frázisokban.
Ebben a küldetésben nem vagyunk egyedül. Tudjuk és érezzük, hogy Szűz Mária a mi példaképünk hűség tekintetében.
Térjünk vissza egy gondolat erejéig 1887-be a Szeplőtlen Fogantatás ünnepének a napjához, amikor két hónappal a halála előtt Don Bosco azt mondta néhány szalézinak, akik meghatódva figyelték és hallgatták őt: „Eddig a biztos úton jártunk. Nem tévedhetünk; Mária az, aki vezet minket.”
Segítő Szűz Mária, Don Bosco Máriája vezet minket. Ő mindannyiunk Édesanyja, és Ő az, aki azt mondja a kánai menyegzőn, és most is a 29. Egyetemes Káptalanon: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2, 5)
Segítő Szűzanyánk világosítsd meg az utat és vezess minket, ahogyan Don Boscót is, hogy hűségesek legyünk az Úrhoz, és soha ne okozzunk csalódást a fiataloknak, különösen a leginkább szükséget szenvedőknek.
Fordította: Szabó Judit
bollettinosalesiano.it/ Szaléziak.hu
[1] Teresio Bosco: Don Bosco új életrajza, 2010, Don Bosco Kiadó, 290-291.
