Főoldal / Szalézi világ / Egy 170 évvel ezelőtti sikertörténet a szalézi történelem lapjairól
Egy 170 évvel ezelőtti sikertörténet a szalézi történelem lapjairól
2022-03-31 Csütörtök | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Don Bosco • munka • szakképzés •
A szaléziak az egész világon ismertek szakiskoláikról, kiváló szakmai képzéseikről. 1958 januárjában a második világháború romjaiból felemelkedő Európában és a gazdasági fellendülés előtt álló Olaszországban XII. Piusz pápa Don Boscót a "tanoncok patrónusának" nyilvánította. Az ok nyilvánvaló volt.
A szent halála (1888) óta eltelt 70 év alatt a szalézi szakiskolák (avagy "szakmák és mesterségek" iskolái) világszerte több ezer olyan polgárt biztosítottak a társadalomnak, akik nemcsak hogy becsületes jövedelmet szerezhettek a megélhetésükhöz, hanem a közösség és az ország polgári fejlődése érdekében hasznos tevékenységet vagy szolgáltatást végeztek.
Ötven évvel azelőtt, hogy a pápa az inasok védőszentjének hirdette volna ki Don Boscót, a világégés kellős közepén (1917) az olasz ipari és kereskedelmi miniszter ezt írta Pietro Ricaldone úrnak, a szalézi szakképző iskolákért felelős főtanácsosnak: „Sietek biztosítani arról, hogy szívből jövő megelégedésemre szolgál az a munka, amelyet évek óta végeznek az emberek érdekében. Már az iskolákban használatos didaktikai jellegű kiadványok is tanúsítják azt a nagy gyakorlatiasságot, amely a nagyérdemű társaság vezetőit élteti, és hogy igazán értik a szakmák tanításának szerepét és céljait.”
Ötven évvel azután, hogy a pápa Don Boscót az inasok védőszentjének hirdette ki, a szaléziak Olaszországban összesen mintegy 20 000 diákot fogadtak az általuk tartott szakképzéseken, ami egyértelműen jelzi, hogy ezek a művek képesek megfelelni egy korabeli, adott ifjúsági csoport igényeinek.
Ma, 2022-ben, ha csak a Sesto San Giovanniban (Milano megye) található „Don Bosco Szociális Művek” példájára szorítkozunk, a szalézi képzést elvégző fiatalok igen nagy százaléka nagyon rövid időn belül talál szakmai tudásának megfelelő munkát: „A műszaki intézetek foglalkoztatási aránya 98 százalékon szárnyal, miközben az általános kihasználtság továbbra is a végzettek 72,2 százaléka.” A nagyon súlyos ifjúsági munkanélküliséggel küzdő Olaszországban ezek az adatok igencsak jelentősek.
És az egész azzal kezdődött, hogy több mint másfél évszázaddal ezelőtt Don Bosco egy egyszerű papírlap aljára odakanyarította az aláírását...
Az ország egyesülése előtti helyzet Piemontban
1845 decemberében megnyílt az első esti iskola Torinóban, amelyet a keresztény iskolatestvérekre bíztak. A szülőket, a gyárak és az ipar vezetőit, valamint a bolttulajdonosokat felkérték, hogy „segítsék gyermekeiket, a szakmunkástanulóikat és az inasokat ennek a jótékony hatású oktatásnak az igénybevételében”.
Ugyanezek a keresztény iskolatestvérek 1847-ben állami támogatással megnyitották a vasárnapi munkásiskolát és a mezőgazdasági szakiskolát. Az arisztokraták által érdemesnek ítélt emberbaráti tevékenységeket indítottak az írástudás és a munkakezdés kettős pályáján, az állam megalapította a torinói, genovai és nizzai nemzeti bentlakásos iskolákat is, ahol három-ötéves speciális tanfolyamokat tartottak, amelyeken a fiatal burzsoázia olyan tagjai vettek részt, akik nem szándékoztak klasszikus tanulmányokat folytatni.
De mindez csak egy porszem volt egy átlagosan évi 10 ezer fővel gyarapodó város szükségleteihez képest, akik közül szinte mindenki a peremre szorult lakosságot szélesítette.
Valdocco első "külső kézművesei"
Kik voltak azok a fiúk, akik 1846 és 1850 között vasárnaponként eljártak Don Bosco oratóriumába? Kik voltak Valdocco első bentlakói? Többnyire vidékről a városba bevándorló gyerekek voltak, kőművesek, kőfaragók, kéményseprők, járólapozók, akik már nyolc-kilenc évesen kimerültek a munkában. Sokan elszakadtak a családjuktól, volt, akit szezonális munkákban alkalmaztak, az év hátralévő részében pedig csavarogtak , mások egyik napról a másikra éltek, bizonytalan és veszélyes munkákból.
A hét során Don Bosco meglátogatta őket az építkezéseken, a gyárakban, az üzletekben, ahol megfigyelhette munkakörülményeiket, és esetleg beavatkozhatott azok javítása érdekében. A Don Bosco által "védett és védelmezett" fiatalok boldogok lehettek; boldog volt maga Don Bosco is, akit éppúgy érdekelt a fiatalok boldogsága, mint keresztény életük; boldogok voltak a "munkáltatók" is, akiknél az oratóriumot látogató engedelmes és tisztelettudó fiúk dolgoztak.
Volt azonban egy de: „Azokban a torinói műhelyekben – írta egy fiatalember, akit Don Bosco fogadott be Valdoccóban, majd később szalézi lett – mindenfélét megtapasztaltunk. Emlékszem, hányszor kellett elmenekülnöm a műhelyből, hogy ne halljam a trágár beszédet. Még csak 14 éves voltam, és a fiúk már felnőtt férfiak. Ketten valóban gonoszak voltak. Nem szégyelltek rosszat mondani a vallásról és a vallási szokásokról.”
Egy "tanoncszerződés" egyszerű papíron
Don Bosco nem tétlenkedett, és megkezdte a ma szakszervezeti tevékenységként definiálható formációt, a kiskorúak elhelyezését és segítését: valódi „munkaszerződéseket”, vagy – ahogy akkoriban mondták – „munkabérleti szerződéseket” kötött.
A Központi Szalézi Levéltárban egy egyszerű papírlapra írt ősi „egyezményt” őriznek „1851. november” dátummal, amit öten írták alá: egy munkáltató, egy inas, a fiatalember kezese, Don Bosco és barátja, G.B. Vola teológus. Valószínűleg nem ez az első "tanoncszerződés" Olaszország és Piemont történetében, de mindenképpen egy olyan szociális-oktatási projekt igazi előfutárának tekinthető, amelynek célja a fiatal munkavállalók képzése, védelme és foglalkoztatása. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy Olaszországban a szakszervezet csak évekkel később, az 1853-as munkáskongresszust követően kezdte megtenni az első lépéseket a léthez és elismeréshez való jog felé.
Íme, a jogok és kötelezettségek összefoglalása a Don Bosco által aláírt fontos dokumentumból:
Carlo Aimino üveges mester köteles volt három évig tanítani a fiatal Giuseppe Bordonét a mesterségére, amely évek során "a mesterségben kellő oktatást ad, ellátja megfelelő tanácsokkal, ügyel a jó magaviseletére, vétség esetén helyesbíti, szavakkal és nem másként." Arra is kötelezte magát, hogy ne alkalmazza másra, vagy terhelje erejét meghaladó munkákkal. Továbbá ügyel arra, „hogy a tanoncév minden ünnepnapját szabaddá tegye“, hogy elmehessen a valdoccói Oratóriumba. Betegség vagy 15 napot meghaladó jogos munkából való távolmaradás esetén a szerződés lejártakor meghosszabbíthatja az inas munkáját ennyi nappal. A megállapodás szerinti meglehetősen magas bért (napi egy líra, nem kevesebb, mint egy dolgozó átlaga) a második évben 50%-kal, a harmadik évben 100%-kal kellett megemelni. Az évente igénybe vehető szabadság 15 nap volt. Az üveges arra is kötelezte magát, hogy havonta írásban értékelje a fiatalember vieslkedését és munkáját. Mint látható, a fiatalnak a munkához biztosított volt a megfelelő felkészültség, heti pihenő, nyári szünet, progresszív fizetés és személyének tisztelete.
A munkáltató kötelezettségei megegyeztek a tanoncéval: köteles volt a megállapított idő alatt a mesternek szolgálatot teljesíteni „gyorsan, szorgalmasan és figyelmesen; engedelmesnek, tisztelettudónak lenni és neki engedelmeskedni." Arra az esetre, ha eltávolodott volna az Oratóriumtól – és ezzel az igazgató és a munkáltató közötti kapcsolat megszakadt volna – köteles volt betartani a szerződést, és "a megbeszélt időtartamig a mester felé minden feladatát ellátni". Vittorio Ritner ötvösmester volt a kezes, aki a tanonc hanyagságából adódó esetleges károkat is megtéríti a munkáltatónak.
Végül az Oratórium igazgatója megígérte, hogy figyelemmel kíséri az inas jó magaviseletét, és gondosan odafigyel minden munkáltatói panaszra.
Don Bosco örülhetett ennek a többoldalú alkunak. Ezek a szabályok szöges ellentétben álltak az akkori gyakorlattal, amikor a munkavállalói jogok tiszteletben tartását és a gyermekek védelmét még nem rögzítették a törvényben, hanem a munkáltatók lelkiismeretére bízták. A gyakornokság korlátozott időtartama - a tanulandó munka nehézségétől függően - megóvta a fiút a kizsákmányolás veszélyétől. Az elvégzett munka ellenértéke tisztességes volt; a többi esettől eltérően nem került sor a teljesítmény és a készségek különös ellenőrzésére, és nem voltak fegyelmi szankciók; minden fizikai erőszakot kizártak; a fiatal tanonc testi és erkölcsi egészségének védelme biztosított volt.
Egy "formális" szerződés: pecsétes papíron!
Három hónappal később, 1852. február 8-án ugyanabban a Valdoccói Oratóriumban újabb „tanoncszerződést” kötöttek, az előzőhöz hasonló, de 4 oldalas, okmánybélyeggel ellátott papírra írva. Ezúttal Giuseppe Odasso számára, akit Giuseppe Bertolino vett fel két évre tanoncnak, és vállalta, hogy megtanítja neki a szakmát, nem pedig arra, hogy a szakmához nem kapcsolódó munkákat végezzen, csak szóban javítsa ki, egészségének, életkorának, képességeinek és az oratóriumi kötelezettségeinek teljes tiszteletben tartása mellett, a megállapodás szerinti napi fizetés (40 cent) fokozatos emelésével. A kezesek Don Bosco és a fiatalember édesapja voltak, arra az esetre, ha véletlenül vagy az inas tapasztalatlanságából eredő károk keletkeznének. Az oratóriumtól való eltávolodás esetén a szerződés az aláírókra nézve érvényben maradt.
Ebben az esetben is valódi, védett munkatapasztalattal állunk szemben, egy felnőtt-mentorral kiegészítve, ami azonban egyben a rend, a fegyelem, az elkötelezettség iskolája is volt, és amely a szociális hálót is magába foglalta: a gyakornok, a munkáltató-oktató, a fiatalember édesapja, a nevelő Don Bosco. Don Bosco a következő években is kötött hasonló megállapodásokat.
Amint az természetesnek vehető, nem hiányzott az ellenkezés, a nehézségek, a bánat: hogyan lehet megvédeni a gyerekeket a túlzottan igényes mesterektől? Hogyan óvjuk meg a fiatal inasokat a munkások, felnőttek, kollégák káros befolyásától, akik hozzászoktak egy olyan nyelvhez, amely nem tiszteli a kiskorúak érzékenységét, és gyakran ellenséges az egyházzal és a vallási gyakorlatokkal? Hogyan biztosítható a munka komolysága a többnyire utcagyerekek, gyakran árvák vagy otthonuktól távol élők számára? Nem állt-e rendelkezésükre idő a fontos kulturális növekedésre, a nélkülözhetetlen szocializációra, a szükséges keresztény formációra? Nem volt túl korlátozott az idő és tér, amellyel Don Bosco rendelkezett, hogy elkísérje fiataljait, hogy „jó keresztényekké és becsületes állampolgárokká” váljanak?
Az iskola-munka szövetsége
Ezután egy újabb lépést tett előre, és saját otthonában nyitott kis szabó- és cipészműhelyt (1853), könyvkötészetet (1854), asztalosműhelyt (1856), kovácsműhelyt és nyomdát (1862). Ezek voltak a jövőbeli igazi szakmai iskolák százainak igen szerény előfutárai, az egyes országok törvényeinek megfelelően; ezek voltak az intézetek parányi előőrsei, amelyek 170 év múlva nem kevesebb, mint 200 000 tanulót gyűjtöttek össze a különböző képzési kurzusokon, amihez hozzá kell adni további 27 000 nem hivatalos, rugalmas, a különféle konjunktúrákhoz alakított tanfolyamot. Könnyen felhasználható tanulmányok és kutatások gazdagsága dokumentálja az egyes országok történelmi folyamatait és jövőbeli kilátásait.
Az iskola-munka szinergiája, a képzés-munka binomiális, vagyis egyfajta jól strukturált oktatási, képzési, elméleti és gyakorlati fogadtatással a fiatalok elkísérése a munka világába ezeknek az iskoláknak a célja és csakis azok (hatóságok, intézmények, egyének) által értékelhető, akik őszintén a szívükön viselik a mai fiatalok és így a holnap társadalmának javát.
Röviden szólva, Don Bosco nyilvánvalóan mindig „update” (naprakész), mindig aktuális.
Francesco Mottto- Bollettino Salesiano/Szaléziak.HU
