Főoldal / Szalézi világ / Egy szent halála - Savio Szent Domonkos
Egy szent halála - Savio Szent Domonkos
2021-03-09 Kedd | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
szent • megemlékezés •
Savio Domonkos, Don Bosco szent tanítványa 1857. március 9-én, alig 24 nappal a tizenötödik születésnapja előtt távozott az öröklétbe.
Domonkos egészsége midig is gyenge volt. Még fiatal volt, de testi ereje szinte napról napra fogyatkozott. Látása meggyengült, és makacs köhögés kezdte kínozni. Az orvosát megkérdezték, hogy mi lehet ennek a betegségnek a gyógyszere. Mivel Domonkost jól ismerte, azt javasolta, hogy engedjék haza. Úgy vélekedett: "A legjobb orvosság az lenne, ha engednénk, hogy az égbe menjen. Azt hiszem, hogy erre már szépen felkészült."
Amikor Domonkos tudomást szerzett az orvos döntéséről, belenyugodott, de nagyon sajnálta, hogy abba kell hagynia a tanulást, elhagynia társait, de leginkább Don Boscót. Az oratóriumban szerette volna befejezni életét. Mégis megpróbálták, hátha egy levegőváltozás, egy vakáció a szülői házban felerősíti. De Domonkos sejtette, hogy hamarosan meg kell halnia. Ezt azok a kérdések árulták el, amelyeket Don Boscónak tett fel búcsúzáskor:
- Én elmegyek, és nem térek többé vissza. Don Bosco, ez az utolsó alkalom, hogy beszélgethetünk. Mondja meg nekem, mit tehetek még a jó Istenért?
- Ajánld fel neki gyakran a szenvedéseidet.
- És még mi egyebet?
- Ajánld fel neki az életedet.
- A mennyországból láthatom majd az oratóriumi társaimat, a szüleimet?
- Igen - mormolta Don Bosco meghatottsággal küszködve.
- És... eljöhetek meglátogatni őket?
- Ha a jó Isten akarja, eljöhetsz...
Domonkos mindössze nyolc napot tölthetett Mondonióban, a szülői házban ahová szülei időközben költöztek. Eleinte úgy tűnt, mintha javulna az egészségi állapota, de kérte, hogy gyónhasson, a szentáldozást és a betegek szentségét. Azután így szólt:
- Most nyugodt és boldog vagyok. Lehet, hogy hamarosan nagy útra kell kelnem az örökkévalóságba. De akinek Jézus a kísérője, annak nem kell félnie.
Elérkezett 1857. március 9., Domonkos földi életének utolsó napja.
Aki csak azt hallotta, ahogy beszél, és a derűs arcát látta, azt gondolhatta volna, hogy csak lefeküdt pihenni. A vidámság légköre vette körül, a még mindig élénk tekintete, és az, hogy teljesen magánál volt, olyan dolgok voltak, amelyek mindenkit elgondolkodtattak, és rajta kívül senki nem volt meggyőződve arról, hogy a halál küszöbén áll. A helyi plébános másfél órával az utolsó lélegzetvétele előtt meglátogatta, és amikor meglátta a nyugalmát, csodálkozott, hogy a lelkét Istennek ajánlja. Gyakori és elhúzódó röpimákat mondott, amelyek mind azt a vágyát fejezték ki, hogy hamarosan a mennyországba kerüljön.
- Mi többet tehetnék még én azért a lélekért, aki ilyen módon haldoklik? - mondta a plébános. Miután elmondott vele néhány imát, a pap éppen kifelé tartott, amikor Savio így szólt hozzá:
- Plébános úr, mielőtt elmegy, mondjon nekem valamit, amire amlékezhetek.
- Nem tudnom, mit mondhatnék neked - válaszolta.
- Néhány gondolatot, ami megnyugtat.
- Nem mondhatok neked mást, csak azt, hogy emlékezz az Úr szenvedésére.
- Istennek legyen hála – válaszolta -, a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedése mindig az elmémben, a számon, a szívemben van. Jézus, József és Mária, segítsetek nekem ebben a végső gyötrelmemben; Jézus, József és Mária, menjen a lelkem békében veletek.
Ezen szavak után elaludt és fél órát pihent. Aztán felébredt, és körülnézett:
- Apa – mondta - itt vagy?
- Itt vagyok fiam, mi kell?
- Drága apukám, elérkezett az idő; vedd elő az Erkölcsös ifjút (Giovane provveduto – könyv, amelyet Don Bosco írt) és olvasd fel nekem a jó halál imáját.
Ezeket a szavakat hallva az édesanyja sírva fakadt, és kiment a szobából. Apjának majd megszakadt a szíve a fájdalomtól, könnyek fojtogatták, de összeszedte magát és elkezdte olvasni a haldoklók imáját. Domonkos minden szót gondosan és tisztán megismételt; egy-egy rész végén egyedül akarta kimondani:
- Irgalmas Jézus, könyörülj rajtam.
Amikor eljutottak ezekhez a szavakhoz: „Amikor lelkem végre megjelenik előtted, és először látja felséged halhatatlan pompáját, ne utasíts el a te jelenlétedtől, hanem méltóztass irgalmas, szerető kebledbe befogadni, hogy örökké énekeljem dicséretedet” – akkor hozzátette:
- Nos, pontosan ezt akarom tenni. Ó, drága apám, örökké énekelni az Úr dicséretét!
Estefelé úgy látszott, mintha kissé elaludt volna, de rövidesen felébredt és érthetően suttogta:
- Édesapám, Isten veled! A plébános úr még azt mondta... de nem emlékszem már... Ó, milyen szép, amit látok! - miután e titokzatos szavakat kimondta, mennyei mosoly ült az arcára és a mellkasán összekulcsolt kézzel örökre elszunnyadt. Az Úr Jézushoz és a Szűzanyához költözött, akiknek egész életét szentelte.
Amikor a halálhíre elterjedt, nagy embertömeg verődött össze, mert általános volt az a vélemény, hogy egy szent szállt az égbe. Hamarosan valóságos zarándokcsoportok indultak a sírjához a kis mondoniói kápolnába. Alig múlt el két esztendő Domonkos halála után, és Don Bosco Valdoccóban a fiúk között osztogatni kezdte korán elhunyt társuk életrajzát. Atyához illő gyengédséggel ő maga írta meg. Ezáltal Domonkos lassacskán sok ezer fiú példaképe, lelki vezére lett az egész világon.
Amikor az egyház megvizsgálta az életét, elsősorban Don Bosco tudott hősies erényeiről tanúságot tenni. Savio Domonkost XII. Piusz Pápa 1950-ben boldoggá, 1954. június 12-én pedig szentté avatta. Földi maradványait már 1914-ben átvitték a torinói Segítő Szűz Mária-bazilikába, amelyet Don Bosco építtetett.
Források: Enzo Bianco – a 15 éves kapitány, Tersio Bosco – Savio Domonkos
Szaléziak.HU
