Főoldal / Magyar Tartomány / Elhunyt Nágel János szalézi voltnövendék
Elhunyt Nágel János szalézi voltnövendék
2026-10-17 Tegnap | #Magyar Tartomány
A nyergesújfalui szalézi plébánia és Don Bosco Voltnövendékei és Barátai mély fájdalommal tudatják, hogy életének 95. esztendejében elhunyt Nágel János szalézi öregdiák, a nyergesújfalui plébániaközösség egykori oszlopos tagja, Nyergesújfalu város megbecsült közéleti személyisége.
Jancsi bácsi az államosítás előtti utolsó tanévben kisdiákként tanult a nyergesi Szalézi Intézetben. Visszaemlékezéseit, emlékeit később az érdeklődőkkel is örömmel megosztotta. Mindig kiállt a szaléziak mellett és elismeréssel szólt róluk.
Az iskola alapításának 100. évfordulójára kiadott Zafféry 100 című kötetben így mesélt:
„Hogy mit adott nekem ez az iskola? Mire emlékszem vissza legszívesebben? A „szaléziságot” – így tudnám megfogalmazni. Ahogyan mondtam: mindig volt, aki törődött velünk, mindig volt valaki, akihez lehetett szólni, és volt hova mennünk.”
Álljon itt Nágel János – Jancsi bácsi visszaemlékezése, amit 2009-ben rögzítettük a Zafféry Károly Szalézi Középiskola alapításának 90. évfordulója alkalmából megjelent kötetben:
„Párkánytól 20 km-re, a felvidéki Szőgyénben laktunk özvegy édesanyámmal, amikor 1947-ben a falunkból elkezdték kitelepíteni az embereket. A lakók 80%-a ott marathatott a faluban, a többieknek egy részét kitelepítették Magyarországra, néhány családot pedig a szudéta németek helyére Morvaországba akarták telepíteni az üresen maradt házakba. Oda akartak vinni kettőnket is anyámmal. Mi magyarok voltunk, a háború után idegen területre, nyelvtudás, minden nélkül nem akartunk menni. Apám meghalt 41-ben, özvegy édesanyámmal idegenbe hová mentünk volna? De nem hagyták ennyiben, állandóan zaklattak, egy idő után már bujkálnunk kellett.
Mivel nem hagytak bennünket nyugton, édesanyámmal elhatároztuk, hogy átjövünk Magyarországra. A plébánosunkat, Horváth Istvánt időközben Szőgyénből Tokod-faluba helyezték, ő segített nekünk. Először anyám szökött át, talált nekünk helyet Nyergesen, és rá egy hónapra jöttem én is. Egyedül, 10-12 évesen, egy pöttyös kendőből varrt hátizsákkal az Ipolyon keresztül, Szobon, Esztergomon át, gyalog vagy busszal...
Így kerültem Nyergesújfalura. Édesanyám a plébánián vállalt szakácsnői állást, így a paplak mellett lakhattunk egy kis szobában. Engem gyorsan beadtak iskolába a szaléziakhoz, hogy ne sokat veszítsek. Mivel menekült voltam, meg árva is, mentorom, Szepezdi atya, aki Esztergomban volt kanonok, elintézte, hogy felvegyenek, és ne kelljen fizetni tandíjat; de nem is lett volna miből. Ez 1947/48-ban volt, az utolsó tanévben az államosítás előtt. Akkor még papok tanítottak.
Az iskolában rengeteg kollégista volt, nem tudom, hova valósaik voltak, mert mi az iskola szomszédságában laktunk, így én nem voltam kollégista, hanem reggel ¾ 8-ra jártam be minden nap. Az osztályban mindenféle gyerek volt, szedett-vedett társaság. Nem emlékszem, hányan voltunk, de tudom, hogy volt köztünk egy csomó kollégista, meg bajóti, táti, süttői, lábatlani gyerek, és ki tudja, mi még.
Osztályfőnökünk Horváth Kálmán volt, matematikát tanított. Nekem leginkább dr. Vass József maradt meg az emlékezetemben. Kopasz, alacsony bácsi volt. Őt nagyon szerettem. Magyart tanított, nagyon szigorú volt, de nagyon igazságos. Én mindig olyan közepes tanuló voltam - se jó, se rossz - de nagyon szerettem a magyart, és ha szigorúan követeltek tőlem, akkor tanultam. Hát ő követelt. Év végén a bizonyítványomban az ilyen-olyan jegyek között egy jeles volt: magyarból. Amit akkor megtanultam, sosem felejtem el.
Ebből a tudásból „megéltem” a négy év gimnázium alatt.
Az igeragozást még most is el tudom mondani, úgy belénk verte. Sokszor írtunk röpdolgozatot helyesírásból. Az órák elején kis papírlapokat - cetliket - tett a padok szélére, és diktált: „Jegygyűrű. Tessék leírni! Dobhat. Menyegzője.” - utána összeszedte és osztályozta. Akkor az egyes volt a legjobb jegy, az ötös meg a legrosszabb. De Vass József atya úgy osztályozott, hogy ötöst sosem adott. Egy, kettő, három, négy - ez volt őnála a legrosszabb - utána meg jött a krumpli: egy krumpli, két krumpli. Sokszor úgy voltunk vele, ha nem tanultunk, hogy volt, aki büszke volt rá, ha négyest kapott, hogy az legalább már jegy, nem csak krumpli...
Nagyon jó pedagógus volt. Amikor az iskolai lelkigyakorlat volt, akkor mindenkinek kellett gyónni. A papok szobái egy folyosóról nyíltak, és akinél gyónni akartunk, annak az ajtaja előtt kellett várni. Ilyenkor a magyartanár ajtaja előtt olyan sor állt, hogy alig fértünk el. Nyáron meg képeslapot, levelet küldtünk neki - egész csomag levelet kapott mindig - , ő meg válaszolt. Még most is őrzöm a levelezőlapot, amit tőle kaptam. Nagyon szigorú tanár volt, mégis nagyon szerettük. A diák nagyon jól tudja, mikor jogos a büntetés és mikor nem az.
Viszonylag jó tanuló voltam, de a szabadkézi rajz meg az ének nem ment. Pázmány Béla tanította az éneket, emlékszem, egyszer úgy feletetett engem, hogy az óra végén hívott fel, mire én elkezdtem jó hamisan kottából szolmizálni. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy a többiek röhögnek – hát ő közben a hátam mögött kiment az osztályból. Olyan hamisan énekeltem, hogy nem bírta hallgatni.
Akkoriban a szaléziban még mindenkinek latinul kellett tanulni. Mészáros atya, az igazgató tanította a latint. Nagyon nehezen tudott órát tartani nálunk, mert a társaság nagyon vegyes volt. Én előtte szlovák iskolába jártam, még hírből sem ismertem a latint. Amikor engem kérdezett, csak néztem rá - nem tudtam semmit. A másik, aki meg már két éve tanult, az fújta. Szerencsére az atya gyorsan kitapasztalta, ki az, aki tud valamit, attól követelt, de velünk, akik nem tanultunk előtte latint, elnéző volt. Azzal húztam ki magam, hogy ministráltam, és mivel akkor a misék még latinul mentek, tudtam a Miatyánkot latinul, meg a mise válaszait, így ezt-azt kikövetkeztettem, és ennyi elég is volt az első évben. Utána az állami iskolában meg már nem tanultunk latint.
Két kispap volt, akik mindig velünk voltak, ők „dirigáltak” bennünket. Ebéd után háromtól fél ötig tanulószoba volt, a kispapok felügyeltek, hogy mindenki tanuljon. Utána volt egy kis szünet, majd megint tanulószoba egészen a vacsoráig. Vacsora után, aki úgy érezte, hogy tudja a leckét, az mehetett játszani, aki még nem tanulta meg, az mehetett vissza leckét csinálni. Másnap reggel tanítás előtt mentünk a kápolnába imádkozni, utána újra volt 20-30 perces tanulószoba, amikor ellenőrizték a leckéket, és aki valamit még mindig nem tudott, azt megtanulhatta.
Nagyon gyakran jártunk Szentkeresztre. Minden nagyobb ünnepkor, de sokszor csak egyszerű kirándulásképpen mentünk ki a Búzás-hegy oldalában kezdődő úton, másfél óra volt gyalog. Délelőtt kimentünk, délután meg jöttünk vissza. Például december 8-án, Szeplőtelen Fogantatáskor nagy ünnep volt Szentkereszten. Volt szentmise, színdarab, utána meg körmenetben mentünk a lourdes-i barlangig. Este meg haza a magas hóban, sötétben. Elöl az idősebbek, törték az utat, mi meg utánuk. Volt, amikor eltévedtünk, és csak éjfél körül értünk haza.
Mikuláskor két idősebb diák beöltözött krampusznak piros overallba, fekete szarvakkal, nagy ordibálással megjelentek a hátsó ajtón keresztül, és vizes kötéllel rendet vágtak közöttünk. Szent Miklós püspököt pedig egy pap vagy kispap személyesítette meg piros palástban. Felolvasta a bűnlajstromunkat és az érdemeinket: megmondta, hogy ki volt jó, azt ne bántsák, aki meg csintalankodott, azt a krampuszok megdorgálták.
A nyári szünetben is be lehetett menni a szaléziba, ott mindig volt valaki, pap vagy kispap, aki fogadott bennünket. Volt pingpongasztal, igaz, hogy az ütő olyan volt, mintha a kutyák szétrágták volna, a labda meg ezerszer foltozva és ragasztva acetonnal, de azért lehetett vele játszani. Focizhattunk az iskola előtt, meg kaptunk könyveket olvasni. Ott voltunk szinte állandóan.
Az udvaron sok építőanyag volt, tégla meg deszka – bizonyára folytatni akarták az építkezést. A megépült kollégiumi rész után következett volna a nagy templom, de azt már nem tudták felépíteni, mert 1948-ban jött az államosítás. Az akkori párttitkár a hirtelen kapott hatalmát fitogtatta, a papok előtt élte ki magát. A szaléziak, mivel nem tudták hirtelen, hogy hová tegyék a holmijukat, ezért rengeteg könyvet, meg amit csak tudtunk, áthordtuk a plébániára, hogy mentsük, ami menthető. A mi kis cselédszobánk olyan volt, mint egy raktár: még az ágyam alatt is misekönyvek voltak meg kelyhek... Oda volt minden eldugva, nehogy azt is elvegyék.
Néhány évig még működött a kápolna; ahogy sokan, úgy én is szerettem oda misére járni. Eleinte több mise is volt vasárnap – a hetes, a félkilences, a tizenegyes, talán még a féltizenkettes is – négy, öt, hat, hét mise is volt akkoriban a helyi templomban és a szalézi kápolnában, és mindegyiken voltak hívők. Sok oka is lehet, de ma már sajnos nem látszik meg, hogy régen, amikor a szaléziak is itt voltak, ennyire sok vallásos ember élt Nyergesújfaluban.”
Emlékét megőrizzük szívünkben!
Imádkozzunk lelki üdvéért, hogy Isten irgalmas szeretetébe fogadja és adjon neki örök békét!
Szaléziak.HU









