Főoldal / Szalézi világ / Giuseppe Quadrio, Isten gyengédségének professzora
Giuseppe Quadrio, Isten gyengédségének professzora
2019-10-23 Szerda | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
megemlékezés • szentség •
Október 23-án Tiszteletre méltó Giuseppe Quadrio égi születésnapjára emlékezik a Szalézi Család, akiben már akkor megerősödött a gondolat, hogy szalézi lesz, amikor elolvasta Don Bosco életrajzát. Szorgalmas, csendes és kiváló képességű pap lett belőle, aki már fiatalon elismert teológus volt. Különösen a Mária-tisztelet teológiáját kedvelte. Rövid ideig volt tanár, de módszere felejthetetlen. Négy esztendőn át rosszindulatú lappangó betegség emésztette. Tanított, ameddig bírt, elégő mécsesként áldozva fel életét, az utolsó pillanatig a lelkekért dolgozva.
Giuseppe Quadrio 1921. november 28-án született Vervióban, Sondrio tartományában, Agostino Quadrio és Giacomina Robustelli gyermekeként. Példás keresztény életet élő parasztemberek családjában növekedett, és Isten kegyelme már fiatal korától kezdve helyet foglalt magának a szívében olyannyira, hogy csupán nyolcéves volt, amikor már komoly szabályozókat írt elő magának az életére vonatkozóan. Ezt a következőképpen foglalta össze: „Megpróbálok szent lenni”. Miután elolvasta Don Bosco életét, amelyet plébánosától kapott kölcsön, érezte, hogy a Szalézi Család lesz az ő igazi családja.
1933. szeptember 28-án belépett az ivreai misszionárius intézetbe, ahol éles elméjével, de főképpen jóságával kimagaslott a többiek közül. Elöljárói, látva átlagon felüli képességeit, arra rendelték, hogy a kitűnő Római Gergely Egyetemen tanuljon filozófiát és teológiát. Tanulmányait tiszta jelesre végezte. Eközben a Szent Szív szalézi közösségnél volt a szállása. Szalézi szerzetesként utánozta a fiatal diák Don Boscót: minden szabadidejét az „utcagyerekeknek”, vagyis a második világháború árváinak szentelte. Szalézi barátságossága és bensőségessége egyre inkább megmutatkozott, és tovább növekedett. 1946-ban kilenc bíboros, és a leendő pápa, VI. Pál jelenlétében egy ünnepélyes teológiai vita keretében megvédte doktori disszertációját, melynek témája: „Mária mennybemenetelének dogmatikus meghatározhatósága”. Olyan sikere volt, hogy híre az Osservatore Romano lapjain is megjelent, ami nem csak a szalézi rend keretein belül tette híressé, hanem az egész Egyházban. A pápa az ő tanulmányaira is támaszkodni fog, amikor majd 1950-ben ünnepélyesen kihirdeti ezt a hittételt.
A tanulásban elért sikerei és szellemi képességei azonban nem csökkentették alázatosságát és szolgálatkészségét, egyáltalán nem mutatta beképzeltségnek még a legkisebb jelét sem. 1947-ben pappá szentelték, 1949-ben pedig megkezdte a tanítást a torinói Crocetta egyetem Teológia Tanszékén, mint dogmatika professzor. Érthető és szabatos magyarázataival az Egyetem számos növendékére mély benyomást tett. Azt tartják róla, hogy amikor fellépett a katedrára, tanítása olyan tiszta és mélységeket szántó volt, hogy úgy érezték, menten lángra kap a teológia. 1954-ben kinevezték a teológia tanszék dékánjának.
Ugyanakkor papként az emberek között is szolgált a közeli plébániatemplomban, ahová Boldog Piergiorgio Frassati is járt. Ő volt az egyszerű emberek és a kulturális személyiségek szellemi vezetője. Szolgálata mellett kapcsolatba lépett a Generala kiskorú fogvatartottaival is. Mindenekelőtt azonban egyértelműen és derűs módon tanította a leendő papok több generációját.
1960-ban egy gyógyíthatatlan betegség, rosszindulatú nyirokrák nyomai kezdtek mutatkozni rajta, azonban teljesen tudatosan folytatta a tanítást és a közösségi életben való részvételt, ameddig csak tudta. Gyakori kórházi tartózkodásai alatt is mindenki felé kimutatta jóságát, amivel beférkőzött a közelében lévő betegek, orvosok és ápolónők szívébe. Még azokat is meg tudta téríteni, akik távol voltak az egyháztól. „Ez a hatalmas csoda, amelyre Rua atya a kezdetektől fogva felkészített - írja néhány hónappal halála előtt - ez a meg nem érdemelt, szelíd béke, amely ezeket az elhúzódó várakozással teli napokat életem legszebb és legboldogabb napjaivá varázsolja.”
1963. október 23-án tért meg Teremtőjéhez.
Szentségét "Krisztus átláthatóságával” lehetne jellemezni. Az irgalmas jóság, szelídség, elfogadás, gyengédség, az emberekkel való szolidaritás, de az önfeláldozás édes illata határozta meg. Elmondható, hogy benne megjelent a Megváltó jósága és embersége. Ő valóban mindig és mindenkivel "Isten gyengédségének professzora" volt.
Leveleiben és homíliáiban, különösképp a papokhoz szólva, ezt írta: "Azok az emberek mindegyike, akik közelednek hozzád, vagy hozzád menekülnek, kétségbeesetten azt imádkozzák: »Látni akarjuk Jézust.« Ne hagyd, hogy ezek a szegény emberek csalódjanak elvárásaikban. Tudd őket megérteni, megkeresni, együttérzni velük és szeretni. Ne félj: mindannyian csak erre várnak, Krisztusra!" [...] "Ünnepeld minden misét úgy, mintha az első, az utolsó és az egyetlen lenne az életedben. Minden szó legyen egy kinyilatkoztatás és minden gesztus egy szent »jel«. Alakítsd át a misét az életeddé, amelyet élsz, egész életedet pedig folyamatos misévé. Ne feledd, hogy miután becsuktad a misekönyvet, a misét folytatni kell az életedben." "Leld örömöd a gyóntatásában és a lelkek irányításában, különös tekintettel a kicsikre és a serdülőkre, a szegényekre és a magányosakra. Soha ne hagyd, hogy a gyóntatószéked előtt várakozzanak. " "Minden, amit Isten előkészít és ad nekünk, a végtelen szeretet gesztusa".
www.santiebeati.it /Szaléziak.HU
