A mennyországban is létezik egy szalézi oratórium. Az ajtaja mindig nyitva áll. A legutóbbi érkező Saged Mezher, egy "muszlim" fiú, aki a ciszjordániai Dehesha menekülttáborból jött.
Éppen az érettségire készült, amikor katonák érkeztek a táborba, hogy letartóztassák az embereket, és erőszakos fegyveres összetűzésbe kezdtek. Nehéz megállítani azt az embert, akinek géppisztoly van a kezében. Az emberek sikoltozva elfutottak, elrejtőztek. A sebesültek sikolyai az egekig értek és elérték Saged szívét is, aki a tábor elsősegély-csoportjának a tagja volt. Kiment az iskolából, felvett egy mellényt a csoport nevével és logójával és futott, hogy segítsen néhány sebesültnek, akik a földön feküdtek. Megpróbált felemelni egy sérült embert, amikor egy golyó sebet ütött a mellkasán. Elvitték a Hussein kórházba, majd egy speciális kórházba. Három óra hosszat tartott a beavatkozás. De már nem lehetett segíteni rajta.
Saged halott, és mint az evangélium boldogjai, Isten szívében él.
Nem sokkal korábban egy rövid üzenet érkezett: "Úgy érzem, sírni fogok. Két nappal ezelőtt, senki sem tudja, hogy ki, vagy miért, éjfélkor tüzet gyújtott a lányok kollégiumának hálójában Tonjban, Dél-Szudánban. Amikor a tűz kitört, a lányok gyorsan kimenekültek, de három lány nem ébredt fel időben. Bennégtek. Ez egy megfélemlítő cselekmény volt az ellenfél részéről, vagy talán a szülők által elkövetett törzsi bosszú. Dél-Szudánban az élet kevesebbet ér, mint egy tehén ára. És továbbra is érvényes a "szemet szemért" elv. Reméljük, hogy nem lesznek súlyosabb következmények.”
A WHO (Egészségügyi Világszervezet) egyik jelentése arra emlékeztet, hogy a bolygón élő gyermekek és serdülők fele szenved valamilyen fizikai, pszichológiai vagy szexuális erőszak következtében. de vizsgálatok nem indulnak. Majdnem mindegyik kártérítési kérelmet elutasítják, és mint kisebb baleset, felszámolásra kerül.
A pápa üzenete, ami a "Christus Vivit" (75-76. Szám) apostoli buzdításban olvasható, egyértelmű:
- Nem lehetünk olyan egyház, amely nem sír a kisgyermekek tragédiája előtt. Soha nem szabad megszoknunk, mert aki nem képes sírni, az nem lehet anya. Sírni akarunk, hogy maga a társadalom inkább anya legyen, hogy a gyilkolás helyett megtanuljon szülni, életet ígérővé válni. Sírunk, amikor azokra a fiatalokra gondolunk, akik a nyomorúság és az erőszak miatt már elvesztették az életüket, és arra kérjük a társadalmat, hogy tanuljon meg gondoskodó anya lenni. Egyik fájdalom sem múlik el; velünk marad, mert a durva valóságot nem lehet elrejteni. A legrosszabb, amit tehetünk, hogy elfogadjuk a világi szellem receptjét, ami abból áll, hogy a fiatalokat más üzenetekkel, zavaró hatásokkal, banális törekvésekkel érzéktelenné tesszük.
- Talán "azok, akik meglehetősen kényelmes életet élnek, nem tudják, hogyan kell sírni. Az élet bizonyos realitásait csak könnyekkel megtisztított szemmel láthatók. Szeretném, ha mindenki feltenné magának a kérdést: vajon én tudok sírni? Sírok, amikor látok egy éhező gyermeket, egy kábítószerest, egy hajléktalan utcagyermeket, egy elhagyott, bántalmazott gyermeket, egy gyermeket, aki a társadalom rabszolgájává vált? Vagy az én sírásom csak azoknak az önközpontú nyafogása, akik azért sírnak, mert valami mást szeretnének?” [31] Próbálj megtanulni sírni mindazokért a fiatalokért, akik kevésbé szerencsések, mint te. A sírás a kegyelem és az együttérzés kifejezése is. Ha a könnyek nem jönnek, kérd meg az Urat, hogy adja meg neked a kegyelmet, hogy sírj mások szenvedése miatt. Majd ha már tudod, hogyan kell sírni, csak akkor leszel képes teljes szívedből tenni valamit másokért.
Tartozunk ezzel minden emberi személynek, fiatalnak és idősnek, akiket ebben a világban csak "dolgoknak" tekintenek. Mert kétségtelenül az egyik alapvető félelem az, hogy dolgokként, nem pedig emberekként bánnak velünk.
Személytelen erők kezelnek, tologatnak ide-oda, mintha semmit sem számítanánk azoknak, akik erősebbek, akik felsőbbrendűek.
Mindannyian csak apró atomok vagyunk egy hatalmas világmindenségben, de azzal csapjuk be magunkat, hogy számítunk... Az egyéniségünk vonzza a figyelmet. Ha teljesen elhanyagolnak, mint személyt, az az élet egyfajta halála, ami ellen minden erőnkkel küzdenünk kell.
ANS/Szaléziak.HU
