Főoldal / Szalézi világ / Hivatása: szalézi munkatárs - Attilio Giordani
Hivatása: szalézi munkatárs - Attilio Giordani
2019-12-18 Szerda | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
„Egész életében arra törekedett, hogy az legyen, amiben hitt; arra törekedett, hogy Jézus ikonja legyen” – írta róla Martini bíboros. Attilio Giordani született nevelő volt. Nem volt pedagógiai diplomája, de művészetté fejlesztette a nevelés ezer árnyalatát. Don Bosco stílusában nevelt, amit mottójában így foglalt össze: „Don Bosco szívét kell birtokolnunk.”
Attilio Giordani 1913-ban született Milánóban. Már egészen korán eltanulta buzgó és szerető szüleitől azokat az erényeket, amiket egész életében gyakorolt. Apja, Arthur vasúti munkás volt, aki nagyon szerette munkáját, odaadóan gondoskodott családjáról és három gyermekéről. Attilio boldog családban nőtt fel és már gyermekként szívesen járt az oratóriumba, ahol megismerte a szalézi atyákat, akik hamar észrevették kimagasló érdeklődését Jézus és az egyház iránt. Nagy szeretettel fordult az ifjúság felé, így tizennyolc évesen már elhivatott, rendszeres, értelmes, egyszerű és vidám vezetője volt az oratóriumot látogató fiataloknak. A milánói St. Augustine plébánián évtizedeken keresztül szorgalmasan vezette a katekézist, gondoskodott a liturgiáról, a képzésről, vezette a játékokat, szervezte a fiatalok szabadidejének értelmes eltöltését, a nyári szüneteket és a színházat. Nagyszerű komikus színész volt, jól focizott és szívesen kerékpározott.
Teljes szívből szerette Istent és benne találta meg azokat az erőforrásokat, amikre szüksége volt, hogy kegyelemben, szentségekben, imában és lelkiekben gazdag életet éljen.
A katonai szolgálata alatt is, ami 1934-ben kezdődött és 1945-ig időszakosan folytatódott, kimutatta apostoli szellemét katonatársai között.
A háborús évek alatt megismerkedett Noemi Davanzóval, aki szintén a gyerekekkel dolgozott. Élénk levelezésben fejtették ki egymásnak érzelmeiket, és a háború befejeztével összeházasodtak. Esküvőjükön az egész egyházközség ünnepelt. Egy fiuk és két lányuk született.
A katonai szolgálat után elhelyezkedett a milánói Pirelli gyárban, ahol mély kötelességtudattal dolgozva sem mulasztotta el, hogy megcsillantsa vidám, derűs természetét.
A milánói St. Augustine oratóriumból kiindulva Olaszország-szerte elterjesztette a „Kedvesség keresztes hadjáratát”, amivel visszaadta a reményt sok fiatalnak, akik életét megzavarták a háborús évek,
Mindig derűs és kedves férj és apa volt. „Amikor apa belépett az otthonunkba, akkor teljesen a miénk volt” - mesélik gyermekei. - „Sosem hozta haza a munkahelyi feszültségeket vagy a világ gondjait. Mindig nyílt és kedves volt, meghallgatott bennünket, és mi meghallgattuk őt. Az étkezéseink mindig nagyon hosszúra nyúltak, mert szeretett énekelni és beszélgetni.”
Gyermekei azt is elmondták, hogy apjuk sosem tett félre pénzt, hanem nagylelkűen segítette a szűkölködőket, önként választva az evangéliumi szegénységet. Mindig figyelmes volt a szomszédokkal, vendégszerető az idegenekkel és gondot viselt az idősekre. Sokszor mondta gyermekeinek: „Ha törődünk másokkal, Isten is törődni fog velünk.” Naponta meditált, szentmisén vett részt és elvégezte a rózsafüzért.
Ahogy sosem hanyagolta el a saját gyermekeit, úgy teljes odaadással dolgozott a fiatalokkal, különösen a szegényekkel és segítette őket mindenféle módon. Mondhatjuk, hogy Don Bosco lelkiségével összhangban otthonát oratóriummá, az oratóriumot pedig az otthonává akarta változtatni.
1962-ben szívrohamot kapott, ami lelassította munkáját, és 1972-ben kérte korai nyugdíjazását. De ekkor sem tudott tétlen maradni. Mivel, gyermekei önkéntes misszionáriusokként Brazíliába mentek, hogy részt vegyenek a Mato Grosso tervben, felgyógyulása után feleségével, Noemivel úgy döntöttek, hogy ők is elmennek önkéntesnek, és megosztják gyermekeik hivatását. 150 napig dolgozott Brazíliában katekétaként és vezetőként. A gyermekek nagyon szerették, mert végtelenül sok humorérzéke volt. Össze tudta egyeztetni az egészséges rohanást a legmélyebb áhítattal.
1972. december 8-án Campo Grandénál egy összejövetel alatt lelkesen beszélt arról, hogy mennyire jó másokért áldozni az életünket, amikor hirtelen rosszul lett. Csak annyi ideje volt, hogy azt mondja fiának: „Pier Giorgio, mindig imádkoznod kell” - és ismét szívrohamot kapott. 59 éves korában, szentségekkel megerősítve, imdásággal az ajkán halt meg. Földi maradványait visszahozták Milánóba, ahol 1994-ben megindították az eljárást a boldoggá avatásáért.
Forrás: Joan Carroll Cruz - Saintly Men of Modern Times
Szaléziak.HU
