Főoldal / Szalézi világ / India – Rabszolgamunkás gyermekek
India – Rabszolgamunkás gyermekek
2019-05-16 Csütörtök | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
gyermekmunka • India •
Új-Delhi mintegy 400 téglagyárában tízezernyi gyermek robotol embertelen körülmények között a végkimerülésig, hogy a családjuk megélhessen. A tízéves Rahul úgy dolgozik, mint egy felnőtt.
Ha valaki nézi Rahult, amint dolgozik, egy másik korban érezheti magát, az ipari forradalom korai szakaszában. Ez a tízéves olyan, mint egy élő téglaprés - egy hús-vér gép. Először meggyúrja az agyagot, kicsit megszórja porral, majd egy öntőformába préseli. Karcsú testével röviden ránehezedik a formára, mielőtt levenné az üres favázat a tégláról, majd pontosan elhelyezi a több száz más tégla mellé, amit ő és az apja ma csinált.
Szótlanul és mindig ugyanazokkal a kézmozdulatokkal újra és újra, anélkül, hogy egyszer is felnézne. Valamikor megérkeznek Rahul anyja és nővérei. Elviszik a téglákat, és geometrikusan elrendezett falakba rakják őket. A meghagyott nyílások úgy néznek ki, mint a díszek, de mindez csak egy célt szolgál. A nyílások azért vannak, hogy lehetővé tegyék az agyag gyorsabb száradását, amíg végül az ősi kemencében ki nem égetik kemény téglává, ami kielégíti Új-Delhi óriási építőanyagigényét. Rahul és családja a robotolással mintegy hét eurót keres.
A tégla-régió mindössze néhány mérföldnyire nyugatra található a tizenegymillió lakosú metropolistól, modern repülőtereivel, csúcstechnológia-metróvonalaival és ipari konglomerátumaival. De akik meglátogatják őket, azt hihetik, hogy egy másik országban vannak. Ahol Új-Delhi Dwarka városnegyedének végén a modern, sokemeletes épületek elfogynak, megkezdődik az utazás a szegény Indiába, amelyről sokan azt mondják, hogy ez az igazi India.
Úgy tűnik, mintha a földből nőnének ki a sötét, füstöt okádó, régi téglagyári kémények. Ellentétben állnak a modern kor hatalmas, nagyfeszültségű oszlopaival, mintha különböző évszázadokból való képeket másoltak volna egymásra.
A régió mintegy 400 téglaégetőjében több mint tízezer gyermek dolgozik. A kereken 100 000 üzemben, amelyeket az „Anty-Slavery” (Rabszolga-ellenes) szervezet az egész Indiában látogat, 22 millió téglagyártó dolgozik. Milliók közülük kiskorúak. Általában a vándor munkavállalók teljes családját foglalkoztatják, mert ők kiszolgáltatottabbak. Ez a helyzet Rahul családjával is, amely Északnyugat-Indiából, a Nepál határán levő szegény, túlnyomórészt mezőgazdasági Bihar államból származik. Valamikor az apa pénzt kapott egy hitelezőtől, és így olyan szolgaságba döntötte magát és a családját, ami a rabszolgaság jegyeit hordozza.
A téglagyári munkások többségét évek és évtizedek alatt függőségben tartják, ahogy ezt a rabszolgaság elleni mozgalom felfedezte. A munkás családok a társadalom peremére szorult csoportokból származnak, többnyire írástudatlanok, és mindig egyre tovább dolgoznak, anélkül, hogy adósságaik csökkennének. Kitelepítve, messze az otthonuktól, még jobban függőségbe kerülnek. Bárki bármit tehet velük. Nem tudnak semmit a jogaikról. A kemény munka, az alultápláltság és a kimerültség megköveteli az árát - a felnőttek mindössze 45-50 évig élnek.
Ha Rahul téglagyára elítéltek kolóniája lenne, akkor is kemény helynek kellene tekinteni. Körülbelül 100 család él az aprócska, görbe téglaházakban, amelyek csak arra jók, hogy az embereket és a tüzelőanyagot (szárított tehénlepényeket) megvédjék az esőtől. Áram csak 18 és 19 óra között van. A felszín alatti víz sós, mindenkinek az élete sivár, vigasztalan és monoton, legyen akár gyerek, akár felnőtt. Dolgoznak, esznek egy kis rizst lencsével, alszanak, és ismét dolgoznak. Gyermekjátékokat nem lát itt az ember, de agyagport annál többet. A nők színes ruhái jelentik az egyedüli színt az életükben.
A téglagyári üzemekből való családok mindig "musahar" -nak számítanak, ami lefordítva patkányfogót, vagy patkányevőt jelent. Hivatalosan a hindu kasztrendszer már nem érvényes Indiában, de mivel az indiaiak mintegy 80 százaléka vallási közösséghez tartozik, ez még mindig nagy hatást gyakorol a mindennapi életükre, különösen vidéken. A musahar a kasztrendszer legalacsonyabb szintjén van, az érinthetetlenek alatt.
Napszámosok, a földeken dolgoznak, saját településeikben élnek a falvak szélén, többségében embertelen körülmények között áram és a víz nélkül, és szó szerint abból élnek, amit a társadalom hulladékként maga után hagy. A mindennapi életben a musahárokat megvetik, gyermekeiket annyira erősen kiközösítik az állami iskolákban, hogy ez a legtöbbjüket elriasztja az iskolalátogatástól. Az összes kormányzati támogatási program ellenére tíz musahar közül még ma is csak egy tud olvasni és írni.
Hogyan lehet elkerülni ezt a sorsot? Csak a tanuláson, a képzésen keresztül, mondja Mathew Kalathunkal plébános, aki szalézi szerzetes. 2007 óta működtet a szalézi rend egy ifjúsági központot Új-Delhi közelében, ahol 9.30 és 14.30 között a nyolc környező téglagyárból 180 gyermek tanul olvasni, írni és számolni, bánni az egyszerű játékokkal, mint például a körhinta, és végül ebédet kapnak. Ez különösen fontos. A szülők megtakarítják az ellátás költségeit, és ezzel kompenzálják azt a veszteséget, hogy kiesik a gyermek jövedelme. Tizenegy felnőtt gondoskodik a gyerekekről. India törvényei tiltják a gyermekmunkát, mondja a szerzetes, de hogy a valóság milyen, azt az ember maga is látja.
Vajon az államnak nem kellene visszaszorítania ezt, és következetesen büntetnie a gyermekmunkát? A szaléziak szerint ez biztosan még nagyobb szegénységhez és káoszhoz vezetne. A családok elveszítenék a gyermekek jövedelmét, ezért nagyon gondosan kell hozzáfogni a körülmények megváltoztatásához. Mert létezik egy másik félelem is, hogy a gépek kiváltják az emberek kézi munkáját. Mindenekelőtt az oktatás lenne a változás kulcsa, még az adósrabszolgaság elleni küzdelemben is. A szaléziak azt akarták megmutatni ifjúsági központjukkal, hogy létezik egy másik élet is.
Mathew atya különösen arra a tényre büszke, hogy a rend által gondozott gyerekek közül 51 ebben a szezonban a szülőhelyén, Bihar tartományban maradt, hogy ott járjon iskolába. Azt tervezi, hogy a jövőben óvodapedagógusokat küld a munkavállalók településeibe. Eddig a téglagyárak tulajdonosai tolerálták a rend elkötelezettségét a téglaégetők iránt, mondja Mathew atya.
Biharban, India szegényházban durvább az éghajlat. Itt él a mintegy hárommillió musahar többsége. Egy idegen jobban jár, ha nem megy a téglagyárakba. Az üzemeltetőknek nagy a hatalma, mondja egy egyházi szociális munkás. „Mindenkit elhallgattatnak.” Itt ha rabszolgaként robotolnak az emberek, akkor sem tudják ledolgozni az adósságukat. Más államokból, mint például a szomszédos Jharkhandból fuvarozzák ide az embereket, hogy növeljék a függőséget.
A musaharok számára saját támogatási programokat hoztak létre, hogy hozzásegítsék őket az oktatáshoz, vagy egy darab földhöz, és akár munkanélküli ellátásban is részesüljenek, mondja Dominic Amalan atya Buxarból, egy városból Biharban. De mindez nem számít, legalábbis nem azoknál, akiknek ebből hasznot kell húzniuk. Az oktatás az egyetlen esélye a musaharnak, hogy emancipálódjon.
Buxartól nem messze fekszik Dhansoi, egy pár száz lakosú kis folt. A vizes élőhelyen találjuk a musahar települést. Azoknak, akik meglátogatják őket, át kell jutniuk a vízen és sáron. Itt is a szaléziak gondoskodnak az emberekről. Vannak szociális munkások és egy kis óvoda, hogy meggyőzzék a szülőket és a gyermekeket az oktatás értékéről.
A beszélgetések mindig ugyanazokról a témákról szólnak. A távoli faluban nincs villamos energia, nincs latrina. Az itt élő emberek nem biztosak abban, hogy tartósan maradhatnak. A gyerekek panaszkodnak, hogy rosszul kezelik őket az állami iskolában, megverték és sértegették őket: „Bűzletek!” – mondják nekik az osztálytársaik.
„Végre valaki eljön hozzánk és velünk megy a hivatalokba is” - mondja Kunti Devi, aki egyfajta vezetője a településnek. A rend szociális munkásairól beszél. Egy 50 éves, magabiztos nő. Nem, nem tud olvasni és írni, mondja. Ezért van szüksége a támogatók segítségére. Nem, patkányt még soha nem evett, mondja. Hogy illik akkor rá a musahar név? Már sok csúnya nevet adtak neki, mondja a nő, volt már mérgeskígyó, vagy disznó. És persze „patkányevő” is. De ez már nem zavarja őt. „Ma már tudjuk, hogy emberek vagyunk. És szeretnénk úgy élni, mint más emberek.”
www.ksta.de/Szaléziak.HU
