Nagyböjtben talán néha nehezünkre esik a szerényebb étkezés, böjtölés vagy önmegtagadás. Ilyenkor jusson eszünkbe, hogy Don Bosco egész életében megtagadta magától a jó ételt. „Én és valamennyi rendtársam — állítja Cagliero bíboros — meg vagyunk arról győződve, hogy kedves Atyánk féltő gonddal takargatta önmegtagadásait, böjtjeit és bűnbánati cselekedeteit. Annyira rejtegette, hogy erénye szinte közönségesnek látszott előttünk, olyan közönségesnek, mint amilyen bármely példás pap életében megtalálható.” Méltán állíthatjuk, hogy Don Bosco olyan önmegtagadó és bűnbánati életet folytatott, amilyent csak a tökéletesség legmagasabb fokára jutott lelkek folytatnak.
Don Bosco ezt az önsanyargatást jó korán elkezdte. Már a szemináriumban észrevették, hogy hamut vagy földet szór a levesébe és más sanyargatást keresett az étkezésben. Az Assisi Szent Ferencről nevezett papi otthonban, ha olykor a szokottnál jobb levest szolgáltak fel, megfigyelték, hogy azt Isten szolgája vízzel hígította. Ha aztán ilyenkor valaki megpirongatta, azt szokta mondani: A l’e tanto cauda! (Nagyon meleg.)
Monsignor Giovanni Cagliero így emlékezik vissza az oratóriumban töltött időkre: „Don Bosco asztala mindig nagyon takarékos volt, hogy ne mondjam szegényes. Fiatalként 1852-ben és 1853-ban vele ebédeltem és a vacsoráztam. A leves és ér, amit evett, ugyanaz volt, mint amit mi is ettünk. Aztán jött egy tál étel, melyet jó édesanyja, Margit mama készített, s amely többnyire hüvelyes főzelékből állt, hébe-hóba húsdarabkákkal vagy tojásszeletekkel, olykor pedig közönséges tök volt kissé megcukrozva. Nem egyszer láttam, hogy ugyanaz az étel, amelybe délben már belekezdett, estére megint csak asztalára került felmelegítve. Mi több, láttam, nem is egyszer, hogy nap-nap után ugyanazt a főztet tálalták föl neki. Olykor a szerény kis almás sütemény vasárnaptól csütörtökig minden nap fölkerült az asztalára.” De soha nem foglalkozott azzal, hogy mit készített az anyja. Mindig hű volt Szalézi Szent Ferenc elvéhez: „Semmit ne kérj és semmit ne tagadj meg!”
Sok éven át nem evett mást reggelire, mint egy kis csésze cikóriával kevert kávét, olyan italt, ami senkinek sem volt csábító, csak akkor öntött bele néhány csepp tejet, ha valami rosszkedv kényszerítette rá. Csak ritkán mártott bele egy szelet kenyeret, végül ezt is elhagyta.
Amikor elütötte az óra a delet, néha még mindig a szobájában tartották a látogatók, ami, mint látni fogjuk, a legnagyobb gyötrelmeit okozta, ezért rendszerint nagyon későn érkezett a refektóriumba. Annál is inkább, mert ezen az úton gyakran több ember állította meg, akik egymás után akartak neki valamit elmondani vagy hallani tőle valamit; és néha olyanokkal találkozott, akik nem ismertek diszkréciót, és sokáig visszatartották. Ő pedig csodálatra méltó türelemmel és teljes nyugalommal hallgatta, válaszolt, és igyekezett mindenkinek eleget tenni.
Amikor megérkezett a refektóriumba, ha a szokásos étkezők már elmentek, megebédelt, körülvéve az időközben megérkezett fiúkkal, akik úgy zsongták körül, hogy szinte elakadt a lélegzete, zajongásuktól meg lehetett süketülni. Ebben a zűrzavaros környezetben evett, ami bizonyára nem volt kellemes az érzékeknek, de nagyon is kellemes volt neki, aki nem a saját kényelmét kereste, hanem a gyermekei javát.
Don Bosco a burgonyát, a fehérrépát és a fűszernövényeket részesítette előnyben, amennyiben jól megfőttek, bármennyire is ízetlenek voltak, mert jobban estek a gyomrának; és gyakran ismételgette a mondást: – Az embernek ennie kell, hogy éljen, de nem azért él, hogy egyen. – Papjai időről időre megpróbálták rávenni, hogy a rossz egészségi állapotához megfelelőbb ételeket fogyasszon, de ha észrevette, panaszkodott és igyekezett megakadályozni minden figyelmességet. Csodálatos volt közömbössége az ételek minősége és fűszerezése iránt. Soha nem hallották panaszkodni az ételre. Néha megesett, hogy utána valaki másnak szolgálták fel ugyanazt a levest, aki általában, miután megkóstolta, ezernyi fintorral kísérve tolta félre. Don Bosco nyugodtan megette. Elhatározta, hogy soha nem mondja: "Ezt szeretem, azt nem szeretem." Amíg az anyja élt, az étel legalább meleg volt, és néha valamivel tartalmasabb a szokásosnál. „Egyszer – mesélte Savio Ascanio teológus – Margit mama, amikor látta, hogy fia kimerült, levest készített neki tojássárgájával. De ő, látva, hogy én is nagyon fáradt vagyok, megosztotta velem.”
Ivásban is mintaképe volt a mértékletességnek. Bár olyan vidékről származott, ahol kitűnő borok teremnek, mégis nagyon keveset ivott, s csakis rendes étkezés idejében, akkor is vízzel hígítva. Még 1858 után is az Oratórium pincéjét részben a város látta el; hétről-hétre érkezett bizonyos, éppen nem kellemes keverék: mintákból és a piacon megmaradt üledékekből. Ebből ivott Don Bosco is. Gyakran meg is feledkezett az ivásról, s a szomszédoknak kellett a poharába önteniük. Netalán pedig ha a bor jó talált lenni, fogta gyorsan a vizeskancsót, hogy „még jobbá tegye”. Tréfásan mondogatta: — Ellene mondtam az ördögnek és a világ pompáinak, de nem a jó víz pumpáinak.
Étkezés idején kívül otthon soha semmit nem vett magához. Más házában udvariasságból elfogadott egy-két csepp bort vízzel. Szobájában sem borokat, sem likőröket nem tűrt meg. Ha ilyesmit kapott ajándékba, azonnal leküldte az éléstárba vagy a betegszobába a betegek részére, vagy pedig továbbküldte más jótevőknek.
bollettinosalesiano.it/Lemoyne-Boldog Bosco János élete/Szaléziak.HU
