Főoldal / Szalézi világ / Ki volt Dorotea de Chopitea?
Ki volt Dorotea de Chopitea?
2023-07-20 Csütörtök | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Szalézi munkatárs volt, a barcelonai szegények igazi édesanyja, számos intézmény létrehozója a szeretet és az Egyház apostoli küldetésének szolgálatában. Alakja manapság különös jelentőséget kap, és arra ösztönöz bennünket, hogy utánozzuk példáját, hogy „irgalmasak legyünk, mint az Atya”.
Egy biscayai Chilében
1790-ben, IV. Károly biscayai uralkodása idején, Pedro Nicolás de Chopitea, aki Lequeitio szülötte volt, kivándorolt Chilébe, amely akkor a Spanyol Birodalom része volt. Az ifjú bevándorló jól boldogult, és feleségül vett egy fiatal kreol nőt, Isabel de Villotát.
Don Pedro Nolasco Chopitea és Isabel Villota Santiago de Chilében telepedett le. Isten 18 gyermeket ajándékozta meg őket, bár csak 12 maradt életben, öt fiú és hét lány. Közülük a legfiatalabb 1816. augusztus 5-én született, és még ugyanazon a napon megkeresztelték és megbérmálták: Antonia, Dorotea és Dolores néven, bár mindig Dorotea néven ismerték, ami görögül azt jelenti: „Isten ajándéka”. Pedro és Isabel családja gazdag, keresztény család volt, és elkötelezett amellett, hogy vagyonukat a körülöttük élő szegények javára fordítsa.
1816-ban, Dorotea születésének évében a chileiek nyíltan követelni kezdték a függetlenséget Spanyolországtól, amit 1818-ban el is értek. A következő évben Don Pedro, aki a királypártiak, azaz a spanyolbarátok oldalára állt, és ezért bebörtönözték, a tengerentúlra, Barcelonába költöztette a családját, hogy a politikai zavargások ne érinthessék idősebb fiait, bár továbbra is sűrű kapcsolati hálót tartott fenn a chilei politikai és gazdasági körökkel.
A barcelonai nagy házban a hároméves Doroteát tizenkét éves nővére, Josefina gondjaira bízták. Így Josefina, a későbbi „Josefina nővér”, a kis Dorotea számára a „kis fiatal anyja” volt. Teljes szeretettel bízta magát rá, engedelmesen hagyta, hogy vezessék.
Tizenhárom éves korában Josefina tanácsára Pedro Nardó atyát, a Santa María del Mar plébániáról fogadta el lelkivezetőjének. Pedro atya 50 éven át volt a gyóntatója és tanácsadója a legkényesebb és legnehezebb pillanatokban. A pap kedvességgel és erővel arra tanította, hogy „válassza el szívét a gazdagságtól”.
Dorotea egész életében úgy tekintett családja gazdagságára, mint ami nem a szórakozás és a kicsapongás forrása, hanem mint egy nagyszerű eszközre, amelyet Isten a kezébe adott, hogy jót tegyen a szegényekkel. Pedro Nardó atya sokszor felolvastatta vele a gazdag emberről és a szegény Lázárról szóló evangéliumi példázatot. Megkülönböztető keresztényi jelként azt tanácsolta Josefinának és Doroteának, hogy mindig szerényen és egyszerűen öltözzenek, a szalagok és a könnyű selyem zuhatagjai nélkül, amit a kor divatja kényszerített rá a fiatal arisztokrata nőkre.
Dorotea a családjában megkapta azt a szilárd otthoni nevelést, amelyet akkoriban a jómódú családokból származó lányok kaptak. Sőt, később sokszor segített férjének kereskedői hivatásában.
Tizenhat évesen feleség
Chopiteáék Barcelonában találkoztak chilei barátaikkal, a Serra családdal, akik ugyanezen okból, a függetlenség miatt tértek vissza Spanyolországba. Az apa, Mariano Serra i Soler Palafrugellből származott, és fényes gazdasági pozíciót vívott ki magának. Egy fiatal kreol lánnyal, Mariana Muñoz-zal házasodott össze, négy gyermeke született, akik közül a legidősebb, José María 1810. november 4-én született Chilében.
Tizenhat évesen Dorotea átélte élete legkényesebb pillanatát. Eljegyezte José María Serra, bár a házasságról úgy beszéltek, mint egy jövőbeli eseményről. Történt azonban, hogy Don Pedro Chopiteának vissza kellett térnie Latin-Amerikába, hogy megvédje érdekeit, és nem sokkal ezután felesége, Isabel is arra készült, hogy átkel az Atlanti-óceánon, hogy legkisebb gyermekeikkel együtt Uruguayban csatlakozzon hozzá. Dorotea hirtelen élete alapvető döntése előtt állt: megszakítja a José María Serrához fűződő mély vonzalmat, és elmegy az anyjával, vagy tizenhat évesen férjhez megy. Pedro Nardó atya tanácsára Dorotea úgy döntött, hogy férjhez megy. A házasságkötésre 1832. október 31-én került sor Santa Maria del Marban.
A fiatal pár Carrer Montcadában telepedett le, a férj szüleinek palotájában. Kettejük között megértés tökéletes volt, és a boldogság és a jólét forrása.
Dorotea vékony, szikár volt, erős és határozott egyéniséggel. A "Mindig szeretni foglak" fogadalomból, amelyet a házaspár Isten előtt tett, szeretetteljes és szilárd házasélet lett, amely hat lányt szült: mindannyian a Maria nevet kapták, különböző kiegészítésekkel: Maria Dolores, Maria Ana, Maria Isabel, Maria Luisa, Maria Jesus és Maria del Carmen. Az első 1834-ben, az utolsó 1845-ben jött a világra.
Ötven évvel a Santa Maria del Mar templomban kimondott „igen” után José Maria Serra azt mondta, hogy ennyi év alatt „szerelmünk napról napra nőtt”.
Dorotea, a szegények anyja
Dorotea volt a ház asszonya, amelyben több alkalmazott család dolgozott. José María intelligens munkatársa volt, aki hamarosan hírnevet szerzett az üzleti világban. Mellette volt a siker, a bizonytalanság és a kudarc idején. Dorotea a férje mellett volt, amikor külföldre utazott. Vele volt Oroszországban II. Sándor cárnál, a Savoyai-dinasztia Itáliájában és XIII. Leó pápa já.
Hatvankét éves korában tett római látogatásán unokahúga, Isidora Pons kísérte el, aki az apostoli eljárás során így vallott: „A pápa fogadta. Az a tisztelet, amellyel XIII. Leó bánt a nagynénémmel, akinek fehér napernyőjét ajándékba adta, mély benyomást tett rám.”
Gyengéd és erős
A Serra-ház alkalmazottai a család részének érezték magukat. Maria Arnenos eskü alatt kijelentette: "Anyai szeretettel viseltetett irántunk, alkalmazottak iránt. Igazi szeretettel gondoskodott anyagi és lelki jólétünkről. Ha valaki beteg volt, gondoskodott arról, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt, a legapróbb részletekre is ügyelt.” A fizetésük magasabb volt, mint a többi család alkalmazottaié.
Finom ember, erős és határozott jellem. Ez volt az a csatatér, amelyen Dorotea egész életében küzdött, hogy megszerezze azt az alázatot és nyugalmat, amelyet a természet nem adott neki. Amilyen nagy volt a lendülete, annál nagyobb volt az ereje, hogy mindig Isten jelenlétében éljen. Így írta lelki jegyzeteiben: „Minden erőfeszítést megteszek annak érdekében, hogy reggeltől minden cselekedetem Istenre irányuljon”, „Nem adom fel komoly ok nélkül az elmélkedést és a lelki olvasást”, „Naponta húsz erkölcsi cselekedetet fogok elkövetni és ugyanannyit Isten iránti szeretetből”, „Minden cselekedetet Istentől és Istenért fogok tenni, gyakran megújítva a szándék tisztaságát … Ígérem Istennek, hogy minden tettemben megtisztítja szándékomat.”
Szalézi munkatárs
Az 1800-as évek utolsó évtizedeiben Barcelona egy város volt az „ipari forradalom” kellős közepén. A külváros tele volt nagyon szegény emberekkel. Hiányoztak a menhelyek, a kórházak és az iskolák. Az 1867-es lelkigyakorlata során Doña Dorotea ezt írta elhatározásai közé: „Kedvenc erényem a szegények iránti jótékonyság lesz, még ha ez nagy áldozatokba is kerül.” Adrián de Gispert, Dorotea unokaöccse pedig így vallott: „Tudom, hogy Dorotea néni kórházakat, menhelyeket, iskolákat, kézműves és iparos műhelyeket és sok más művet alapított. Emlékszem, meglátogattam néhányat a társaságában. Amikor a férje még élt, segített neki ezekben a jótékonysági és szociális munkákban. Férje halála után mindenekelőtt öt leánya örökségéről gondoskodott; majd a személyes vagyonát (nagyon gazdag hozományát, a személyesen örökségben kapott hagyatékát, a vagyont, amit a férje az ő nevére akart bejegyeztetni), gondos és körültekintő gazdálkodással a szegények javára fordította.” Egy tanú eskü alatt vallotta: „Miután gondoskodott családjáról, a többit az igazságosság jegyében a szegényeknek ajánlotta fel.”
Miután hallott Don Boscóról, 1882. szeptember 20-án írt neki (ő hatvanhat, Don Bosco hatvanhét éves volt). Elmondta neki, hogy Barcelona „kimagaslóan ipari és kereskedelmi” város, és hogy fiatal és dinamikus rendje rengeteg munkát talál majd a külvárosi fiúk között. Iskolát ajánlott a munkás tanoncok számára.
Rinaldi Fülöp atya 1889-ben érkezett Barcelonába, és ezt írja: „Az ő hívására mentünk Barcelonába, mert különösen a fiatal munkásokról és az elhagyott árvákról akart gondoskodni. Vásárolt egy telket házzal, melynek bővítéséről ő gondoskodott. Akkor érkeztem Barcelonába, amikor az építkezés már befejeződött… Saját szememmel láttam sok olyan esetet, amikor gyerekeknek, özvegyeknek, időseknek, munkanélkülieknek és betegeknek nyújtott segítséget. Sokszor hallottam, hogy ő személyesen végezte a legszerényebb szolgálatokat a betegekért.”
1884-ben arra gondolt, hogy egy óvodát bíz a Segítő Szűz Mária Leányaira: gondolni kellett a külvárosi gyerekekre.
Don Bosco csak 1886 tavaszán tudott Barcelonába utazni, és a krónikák széles körben beszámolnak arról a diadalmas fogadtatásról, amelyet a katalán metropoliszban kapott, valamint arról a szeretetteljes és tiszteletteljes figyelemről, amellyel Doña Dorotea, lányai, unokái és rokonai körülvették a szentet.
1888. február 5-én, amikor értesült Don Bosco haláláról, Boldog Michael Rua ezt írta neki: „Legdrágább atyánk, Don Bosco a mennybe repült, és gyermekeit szomorúsággal telve hagyta hátra.” Mindig is élénk megbecsülést és hálás szeretetet tanúsított barcelonai édesanyánk iránt, ahogy ő nevezte, a szaléziak és a Segítő Szűz Mária leányainak anyja.
Sőt, mielőtt meghalt, biztosított arról, hogy jó helyet fog készíteni neki a mennyben. Ugyanebben az évben Doña Dorotea átadta a szaléziaknak az oratóriumot és a népiskolát a Rocafort utcában, Barcelona szívében.
Utolsónak a Santa Dorotea iskolát adta át a Szalézi Családnak, amelyet a Segítő Szűz Mária Leányaira bízott. 60 000 pezetára volt szükség a megvásárlásához, és ő így adta át: „Isten azt akarja, hogy szegény legyek.” Ez az összeg volt az öregkorára szánt utolsó tartaléka, amit megtartott, hogy szerényen élhessen Máriával, hűséges társával.
1891 nagypénteken, a hideg Marie Reparatrice templomban, adománygyűjtés közben tüdőgyulladást kapott. Hetvenöt éves volt, és azonnal világossá vált, hogy nem fogja túlélni a válságot. Rinaldi atya odajött hozzá, és sokáig az ágyánál maradt. Ezt írta: „Abban a néhány napban, amíg még élt, nem a betegségére gondolt, hanem a szegényekre és a lelkére. Minden egyes lányának szeretett volna mondani valamit, és mindannyiukat megáldotta az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, mint egy ősi pátriárka. Miközben az ágya körül álltunk, és az Úrnak ajánlottuk, egyszer csak felemelte a szemét. A gyóntató odaadta neki a feszületet, hogy megcsókolja. Mi, akik jelen voltunk, letérdeltünk. Doña Dorotea összeszedte magát, lehunyta a szemét, és gyengéden elhunyt.
1891. április 3-a volt, öt nappal húsvét után.
II. János Pál pápa 1983. június 9-én „tiszteletreméltónak” nyilvánította, azaz „olyan kereszténynek, aki hősies fokon gyakorolta az Isten és a felebarát iránti szeretetet.”
Echave-Sustaeta del Villar Nicolás szalézi atya, a Tiszteletreméltó ügyének helyettes posztulátora.
donbosco.press/Szaléziak.HU
