Főoldal / Szalézi világ / Komorek Rudolf szalézi misszionárius, a szegények apostola
Komorek Rudolf szalézi misszionárius, a szegények apostola
2019-12-11 Szerda | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Hetvenedik égi születésnapján, december 11-én Tiszteletreméltó Komorek Rudolf lengyel szalézi misszionáriusra emlékezik a Szalézi Család, aki mély misszionáriusi hivatástól vezérelve, kilenc év papság után csatlakozott a szalézi rendhez, hogy beteljesítve hivatását 25 évig Brazíliában szolgáljon.
Komorek Rudolf 1890. augusztus 11-én született Bielskóban, a lengyelországi Sziléziában, amely akkoriban osztrák terület volt.
Janusz Komorek kovács és Agnieszka Goch varrónő és bába hét gyermeke közül ő volt a harmadik. Szülei mélyen hívő keresztények voltak. Komórek gyermekként szülővárosában egy német középiskolába járt. Miután letette a különbözeti vizsgákat, 1909. szeptember 30-án belépett Wrocławban a papi szemináriumba, ahol Szent Alajoshoz hasonlították. 1914. március 15-én Georg von Kopp bíboros 24 éves korában pappá szentelte.
Amikor 1914-ben kitört az első világháború és Rudolf atya plébániájáról is besorozták a fiatal férfiakat a hadseregbe, ő úgy döntött, hogy követi őket. Először tábori lelkészként szolgált a krakkói katonai kórházban, de 1916-ban kérte, hogy küldjék a frontra. Szolgálataiért kitüntetést is kapott. Gyalogosként szolgált Tirolban. Amikor a háború véget ért, két hónapig Olaszországban, Terntóban volt hadifogságban, majd hazatérhetett Lengyelországba, ahol előbb Pogwizdówban szolgált, majd három évig Frysztakban volt plébános. Itt tanúságot tett a szegénységről, imádságos lelkületről és apostoli buzgóságról. Nagyon szerényen élt, a padlón aludt és gyakran osztotta meg személyes tárgyait a szegényekkel. Azt a cipőt viselte, amiben a háborúból visszatért, egy takarója volt csak, amit odaadott egy rászorulónak, a havi fizetését is a szegényeknek adta, akiket meglátogatott. A legjobban a betegek és a szegények között érezte magát. Gyóntatószéke előtt mindig tömeg állt. Rudolf atyát mindenki tisztelte és szerette, különösen a kisgyerekek.
32 évesen engedélyt kért Adolf Beltram bíborostól, hogy beléphessen a szalézi rendbe, majd 1922-ben megkezdte a noviciátust és engedélyt kért, hogy misszióba mehessen. Mivel abban az időben a brazil szaléziak papokat kértek, hogy a lengyel kivándorlókkal foglalkozzanak, Rudolf atya kérését meghallgatták. 1924 októberében, kéthetes hajóút után megérkezett Brazíliába. Először San Felicianóba küldték, hogy lelkipásztori szolgálatot teljesítsen a lengyel kivándorlók és egyházi szolgáltatásokat nélkülözők között. Itt tette le szerzetesi örökfogadalmát.
Kiválóan végezte térítői és gyóntatópapi munkáját. „Szent papnak” (Padre Santo) szólították. Plébánosa, Konstanty Zajkowski atya, így emlékezett rá: „A kivándorlók számára angyali vigasztaló volt. Gyerekeket készített fel az első szentáldozásra és misézett majdnem tíz iskolában, amelyek megnyíltak a kolóniában ... Hetente többször lovon vitte a betegeknek a szent kenetet... Késő estig az emberek között maradt a templomban, imádkozva a rózsafüzért. Minden találkozást Krisztus tanításának hirdetésére használt fel...” Példaértékűen élte meg a Don Bosco által annyira szeretett szegénységi fogadalmat. Egységben élt Istennel az Úr jelenlétében. Azt mondták róla: „Soha nem láttunk még embert ennyit imádkozni. Térdhajtása felért egy prédikációval, az az összeszedettség, ahogy ott térdelt az emelvényen, meggyőzött bennünket rendkívüli istenfélő és önmegtartóztató lelkületéről.”
Számos szalézi közösséget és plébániát megjárt. 1929-ben Niteroiba küldték, majd a lengyelek, a németek és az olaszok között dolgozott Luis Alvezben. 1936-ban kinevezték a Lavrinhas-i szalézi szeminárium gyóntatójának, meggyőződve arról, hogy senki sem lesz képes jobban felkészíteni a fiatal szaléziakat az áldozatos és szent életre. 28 órát tanított egy héten. Gyóntatás előtt és után mindig hosszasan imádkozott. Gyóntatószéke előtt mindig sok ember állt, akik nem csak gyónni akartak nála, hanem a tanácsait várták, amelyek mindig rövidek, pontosak és gyakorlatiasak voltak.
1941 januárjában tüdőbajt állapítottak meg nála és San Jósé dós Camposba küldték. Ez a 9 év állandó, nyugodt közeledés volt az ég felé. Annak ellenére, hogy maga is beteg volt, mégis egész nap a templomban, a nyugdíjas otthonban és a szanatóriumban dolgozott. Segített ellátni a többi beteget, miközben mindennap végezte papi szolgálatát és a nyugdíjas otthon gyóntatója volt.
Életének utolsó két hetét kórházban töltötte, ahol folyamatosan imádkozott. Azt kérte, hogy orvosságait, amelyek már úgyis feleslegesek lettek volna, adják oda azoknak a betegeknek, akik máshogy nem juthattak volna hozzá. Sem oxigént, sem vizet nem akart elfogadni.
1949. december 11-én halt meg 59 éves korában. San José dos Camposban temették el, ahol mély jámborsága - főleg az Oltáriszentség iránti szeretete - a legjobban rászoruló felebarátainak szolgálata és állandó bűnbánó lelkülete hívők több generációjának létrejöttét és fennmaradását segítette. „Szentként élt és szentként halt meg. (...) Szinte az egész város részt vett a temetésén. Soha semmi hasonlót nem tapasztaltak még ott. Az üzletek és kereskedőházak is bezártak a temetés idejére.
Boldoggá- és szenttéavatási ügyében 1964. január 31-én kezdték meg az egyházmegyei eljárást. II. János Pál pápa 1995. április 6-án tiszteletreméltóvá nyilvánította. A boldoggáavatásához szükséges csodát - 1999-től - megvizsgálták, majd 2006. február 10-én megkapta a validációt, míg egy orvosi testület 2010. január 14-én találkozott és jóváhagyta a csodát.
Komorek Rudolf földi maradványai San José dos Camposban a Sagrada Familia plébániatemplom kápolnájában pihennek, ahol a zarándokok továbbra is látogatják és imádkoznak a közbenjárásáért.
Szaléziak.HU
