Főoldal / Szalézi világ / Lekésni a vonatot vagy elveszíteni egy gyereket?
Lekésni a vonatot vagy elveszíteni egy gyereket?
2020-10-22 Csütörtök | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Don Boscóban fel sem merült ez a kérdés 1857 októberének egy ködös őszi estéjén, amikor a Torino felé induló vonatra várakozott Carmagnola kis település vasútállomásán. Egy szegény és elhagyott, 13 éves fiúra lett figyelmes, Michele Magonéra, akinek rövid beszélgetés után Don Bosco könnyedén elnyerte a bizalmát. Később Michele elment Valdoccóba, ahol Don Bosco segített neki tanulni és egy szakmát elsajátítani. Ez a találkozó az állomáson örökre megváltoztatta a fiatal Michele életét.
Don Bosco Michele Magone történetét többször és több helyen elbeszélte.
Az őszi hűvös és ködös estén az utasok igyekeztek a védett váróteremben tölteni idejüket a vonat indulásáig. Don Bosco játszadozó gyerekek hangját hallotta, és a sűrű ködben kereste őket, hol lehetnek.
„A nagy kiabálás közben – írja Don Bosco – lehetett hallani egy jellegzetes hangot, amely mindegyiktől különbözött. Úgy hangzott, mint egy kapitány vezényszava, amelyet mindenkinek követnie kell. Ösztönszerűen éreztem, hogy meg kell ismernem a hang gazdáját, aki képes volt ilyen lármázó csapatot vezetni.”
Közeledtek. Amikor a nagy ködben meglátták a reverendás alakot, a fiúk egy kivételével elfutottak. „Csak egy maradt ott. Közelebb jött hozzám és csípőre tett kézzel, parancsoló hangon megszólított: »Hát Ön meg kicsoda? Mit akar tőlünk?«”
Don Bosco vizsgáló szemekkel figyeli a borzas gyereket, akinek szeméből biztonság sugárzik és életerősnek látszik, de mégis úgy tűnik, hogy lejtőre került. Csak pár percet beszélgettek, de a bizalmatlanság légköre feloldódott. Megtudta, hogy „Michele Magone” a neve, „tizenhárom éves, és nincsen apja”, távlati terve „a semmittevők mesterségét kitanulni”.
Fütyül a vonat, a beszélgetés miatt le is késhette volna. Azonban nagyobb baj lett volna, ha azt a gyereket is elveszíti. Egy Szűzanya érmecskét nyomott a kezébe és gyors szavakkal kérte:
– Menj el plébánosodhoz, Ariccio atyához. Mondd meg neki, hogy a pap, aki ezt az érmet adta neked, információt kér rólad.
Pár nappal később Don Bosco levelet kapott a carmagnolai paptól. Ez volt a levélben:
„Michele Magone egy szegény, félárva fiú; édesanyja keresi meg a család kenyerét, nem tud foglalkozni a gyerekkel; meggondolatlan és akaratos, ezért többször kicsapták az iskolából; a harmadik elemit azért valahogy elvégezte.
Erkölcsi felfogását tekintve egyszerű, de jószívűnek tartom; nehéz vele bánni. A hittanórán ő a zavarkeltő; ha ő nem kezdi, békesség van; ha nincs jelen, mindenkinek jót tesz vele.
Kora, szegénysége, lelkülete és leleményessége szeretetteljes bánásmódot érdemel.”
Don Bosco azonnal válaszolt: ha az édesanya és gyermeke is akarja, azonnal befogadja az Oratóriumba.
Don Ariccio hívatta Michelét, beszélt neki arról a torinói papról, akinek a házában százával élnek fiatalok, játszanak, iskolába járnak, vagy valami mesterséget tanulnak. Majd ezt mondta neki befejezésül: „Ha akarod, téged is befogad házába. Akarsz hozzá menni Torinóba?”
– Mi az, hogy akarok, azonnal indulok.
Édesanyja egy batyu fehérneművel és szorongó szívvel kísérte ki az állomásra. Michele megérkezik Valdoccóba. Az első beszélgetésre Don Bosco így emlékezik vissza:
– Megérkeztem, itt vagyok – és Don Bosco felé tartott. – Én vagyok az a Michele Magone, akivel a carmagnolai állomáson találkozott.
– Tudok mindent, barátom; szívesen jöttél-e ide?
– Igen, igen: a jóakarat nem hiányzik.
– Akkor vigyázz, ne forgasd fel a házat.
– Legyen nyugodt, nem okozok semmi gondot. A múltban nem viselkedtem jól. A jövőben ezt nem szeretném. Két társam már börtönben van és én…
– Viselkedj jól. Csak azt mondd még meg, hogy tanulni szeretnél vagy inas akarsz lenni.
– Ahogyan Ön akarja, azt teszem. Ha választhatok, inkább tanulni szeretnék.
– Mi szeretnél lenni, ha befejezted az iskolát?
– Hát, ha egy csibész… – mondta mosolyogva, lehajtott fejjel.
– Csak folytasd: ha egy csibész…
– Hát, ha egy csibész elég jó lenne papnak, akkor szeretnék pap lenni.
– Rendben van, először nézzük meg, mire képes egy csibész. Hozzájárulok, hogy tanulj.
Az élete csupa dal, vidámság, ugrándozás és játék lett. Nem volt egy kis szent, az biztos. A „Szeplőtelen Fogantatás Társaság tagja lett, ahol szeretettel és megértéssel segítettek neki megjavulni. Nem volt könnyű dolog. Gyakran beszélt alpári módon, kifejezései még a káromkodás határát is súrolták... Amikor barátja megintette és szeretettel kijavította, megköszönte neki és új erőre kapott.
Volt valami egészen ellenszenves Michele számára: a csengő hangja, amely félbeszakította a játékot, és tanulni vagy az iskolába hívta. Könyveivel a hóna alatt egy kényszermunkára ítélt benyomását keltette.
Sokkal rokonszenvesebb volt neki a tanítás végét jelző csengő hangja. Don Bosco gondos figyelemmel követte Michele fejlődését: „Olyan volt, mint egy kilőtt ágyúgolyó: szinte pillanatok alatt odarepült mindenhová, és alaposan megmozgatta a levegőt”. Játék közben az egyik kapitány biztosan ő volt. Megérkezése után beilleszkedett a csapatba, és ahol ő volt a kapitány, szinte legyőzhetetlenek voltak.
Így telt el egy egész hónap.
Michele egy napon szomorú lett. Az udvar egyik szögletéből, távoli magányos helyről figyelte játszó barátait, kerülte a zajos társaságot, néha, különösen, ha nem látta senki, még sírt is. Úgy látszott, mintha búskomor lett volna. Adjuk át a megfigyelő szerepét Don Boscónak.
„Figyeltem, hogy mi történik vele, éppen ezért egy idő múltán magamhoz hívtam és így szóltam hozzá:
– Kedves Magone, kérlek, tegyél meg nekem egy szívességet, de nem szeretném, ha visszautasítanál.
– Tessék, mondja, mi az – válaszolt készségesen –, Önnek mindent megteszek.
– Szeretném, ha egy időre én lehetnék szíved gazdája és elmondanád nekem, miért vagy egy pár napja ilyen búskomor.
– Igen, így van… Kétségbe vagyok esve, és nem tudom, mit tegyek.
Elsírta magát. Hagytam, hogy jól kisírja magát. Amikor befejezte, viccesen megkérdeztem tőle:
– Hát te lennél az a híres Magone Michele Carmagnolából, a rettegett bandavezér? Milyen generális vagy? Nem tudod még azt sem elmondani, ami megszomorít?
– El szeretném mondani, de nem tudom kifejezni magam.
– Nekem elég egy szó is.
– Nincs rendben a lelkiismeretem.
– Ennyi elég is. Mindent megértettem. Gyorsan és könnyen rendbe hozhatsz mindent. Csak annyit mondj a gyóntatódnak, hogy a múltadból egy pár dolgot szeretnél rendezni. Ebből mindent megért, olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre neked csak igennel vagy nemmel kell válaszolnod.”
Több pap jött a városból gyóntatni, de a legtöbb gyerek mégis Don Boscónál gyónt. Michele még aznap este kopogtatott Don Bosco ajtaján:
– Talán zavarok, Don Bosco… Az Úr sokáig várt már rám, és nem szeretném, ha holnapig kellene várnia.
Don Bosco segítségével Magone a Megfeszített lába elé helyezte apró bűneit, amelyek neki oly nagynak tűntek, és megbocsátást kért. Don Bosco tanúja volt ennek a lelki feltámadásának és megjegyezte: „Michele vigasztalan lett, amikor megértette, hogy az igazi boldogság nem a hatalmas ugrásokban, hanem az Úr barátságában és a jó lelkiismeretben áll. Látta, hogy társai az Úr oltárához járultak, megáldoztak és napról napra jobbak lettek. Neki nem volt tiszta a lelkiismerete és ettől lett búskomor… A gyónás után meghatódva mondta: »Most igazán boldog vagyok«.”
Másnap az Oratórium udvarán Michele ismét a csapat élére állt és fergeteges győzelmet arattak. A vidámság királya visszatért.
Don Bosco Michele Magone történetét többször és több helyen elbeszélte. Ezekből világosan kitűnt az olyan fiúk lelkivilága, akiknek az életében „a gonosz már működni kezdett”. Egyszerű módszerrel sikerült őket a javulás útjára, sőt közülük többet az életszentség útjára vezetni.
„Ezután – így írta Don Bosco – Michele életében a templomba hívogató csengő hangja nem volt zavaró, mert ott barátjával, Jézussal találkozott.”
In: Teresio Bosco – Don Bosco új életrajza, Don Bosco Kiadó 2010
Szaléziak.HU
