Új káplán volt a Becchitől nem messze fekvő Morialdo templomában. Don Giovanni Calosso volt a neve. Jó pap volt, akit lenyűgözött Bosco János intelligenciája, és felajánlotta, hogy órákat ad neki.
János ekkor tizennégy éves volt, és az órák között úgy dolgozott, mint a testvérei, de Antal továbbra is zaklatta, ugratta, és kikapta a kezéből a könyveit.
„Ideje véget vetni ennek a nyelvtannak. Én nagyra nőttem, és soha nem volt szükségem könyvekre.”
Ekkor Giovanni felkiáltott: „A mi szamarunk sem járt még iskolába, pedig nagyobb nálad!”
Aztán elfutott, hogy elkerülje Antal ütéseit, amelyek amúgy sem érték volna el.
János számára Don Calosso órái igazi felismerést jelentettek.
„Először éreztem azt a biztonságot, hogy van egy vezetőm, egy lélek barátja. Arra biztatott, hogy gyakran járjak gyónni és áldozni. Megtanított minden nap egy rövid elmélkedést vagy lelki olvasmányt végezni. Akkoriban kezdtem el megtapasztalni a lelki élet örömét. Addig nagyon anyagilag éltem, szinte mint egy gép, ami csinál egy dolgot, de nem tudja, miért.”
Hét csodálatos hónap volt ez. „Olyan örömöt éreztem, amit senki sem tud elképzelni. Úgy szerettem Don Calossót, mint egy apát. Egy nap alatt jobban haladtam a tanulmányaimmal nála, mint otthon egy hét alatt. Többször is mondta nekem: »Ne aggódj a jövőd miatt. Amíg élek, nem hagyom, hogy bármiben is hiányt szenvedj. És ha meghalok, magam gondoskodom a jövődről.« Minden nagyon jól ment. Teljesen boldog voltam.”
Hirtelen minden véget ért.
Don Calosso agyvérzést kapott. János odarohant hozzá. Az öreg pap már nem tudott beszélni. Remegő kézzel nyújtotta a pénzesládája kulcsát a fiatal diák felé, és intett neki, hogy ne adja oda senkinek. Két nappal később meghalt.
Megérkeztek az örökösök. A láda hatezer lírát tartalmazott. János tudta ezt. Don Calosso félretette, hogy befejezhesse tanulmányait.
János átadta a kulcsot és „minden mást”. Pontosan ezek voltak az ő szavai.
A „minden más” lesz a mottója (természetesen latinul), de abban a pillanatban a „minden más” volt a reménye, a jövője.
Könnyei fátylán keresztül megállt, hogy a hegycsúcsokkal tarkított horizontot és Monviso varázslatos piramisát szemlélje. Újra ökölbe szorította a kezét. Ez nem az ő horizontja volt. Messzebbre. „Tudom, hogy messzebbre kell mennem.”
„Abban az időben egy másik álmom is volt. Láttam valakit, aki súlyosan leszidott, mert inkább emberekbe vetettem reménységemet, mint Isten, a mi Atyánk jóságába.”
Legbelül tudta, hogy ketten soha nem fogják elhagyni.
Az álmaiban megjelenő hölgy és az anyja.
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
