Egy kisfiú rajzolt, és a tanító azt mondta neki: „Érdekes rajz. Mit jelképez?" – „Ez Isten portréja.” – „De hiszen senki sem tudja, milyen is Isten.” – „Mindenki tudni fogja, ha befejezem a rajzot!” A gyerekek tudják, milyen Isten. Mennyi időbe telik, hogy elfelejtsük?
„Manapság a szülők nem beszélnek a gyermekeiknek kifejezetten Istenről, mert félnek, hogy őrültnek tartják őket” – mondja egy író. Valójában nem „őrültek”, hanem inkább „tudatlanok”. Mert nem tudják, mit veszítenek.
A vallástanulás három szakaszon megy keresztül. Az első a megfigyelés és utánzás. Teológiai és pszichológiai szempontból emlékezhetünk arra, hogy Isten képe a maga teljességében és egészében érthetetlen és megfoghatatlan marad az emberek számára. A gyermek istenképének megszületéséhez és fejlődéséhez azonban meghatározó a szülők befolyása. A szülő-gyermek kapcsolat mindenekelőtt áttevődik az Istennel való kapcsolatra, sőt a gyermek és a serdülő önértékelése is a családban gyökerezik, és lényegében az Istennel való kapcsolatra is kihat.
A szülők számára a legfontosabb, hogy tisztázzák saját istenképüket. Felelősséggel tartozunk azért, hogy gyermekeinket ne vezessük félre Istennel kapcsolatban, ne tárjunk eléjük olyan istenképet, amely élet- és szeretetellenes, és ezzel lelkileg károsítja őket. A gyermekeknek Istennel való kapcsolatra van szükségük, nem pedig egy Istenről szóló „ideológiára”.
„Isten ismeretének elrejtése a gyermekek elől, megfosztásuk az igazságtól a legsúlyosabb bűn, amit egy pedagógus elkövethet” (Antonio Riboldi monsignor).
Szavak, amelyek arra ösztönzik a szülőket, hogy az árral szemben megtegyenek mindent, hogy gyermekükben előkészítsék a megfelelő talajt Isten kicsírázásához.
Az öt összetevő
Az árral szemben úszó szülők tudják, hogy Isten nem mindenhol születik meg, hanem megfelelő talajra van szüksége ahhoz, hogy ott kicsírázzon. Nos, ez a talaj akkor jó, ha van benne legalább öt összetevő, amelyek nélkül Istenről beszélni olyan, mintha márványba vetnénk.
Első hozzávaló: a csend
Isten halkan beszél. A zaj mindig zavarja. A Biblia nem hagy kétséget: Isten a csend első számú szövetségese. A zaj a szétszóródás, a csend a koncentráció. A zaj felszínessé tesz, a csend mélyrehatóvá! Maria Montessori, az egyik legjobb pedagógusunk határozott volt: „Lehetetlen, hogy egy zajos iskolában nagyszerű ötletek keringjenek!”.
Második összetevő: a rácsodálkozás
„A rácsodálkozás nélküli ember nem ember: ő egy gomba!” – mondta Saint-Exupéry.
A rácsodálkozás képessége nélküli gyermek hideg, érzéketlen, közömbös gyermek. Egy határozottan hiányos gyermek!
Harmadik összetevő: az elszántság
Isten jó, irgalmas, türelmes… minden, csak nem ostoba. Nem tűri, hogy gúnyolódjanak vele! Életet adott nekünk, és azt akarja, hogy úgy adjuk vissza neki, hogy telve van jóval. Ez nem mindig könnyű: gyakran elkötelezettséget és erőfeszítést igényel. Arra nevelni, hogy tartsanak ki akkor is, amikor az élet kimutatja a fogát, azt jelenti, hogy a gyermekekben nem csak ahhoz kell megteremteni a szükséges feltételt, hogy Istent befogadhassák, hanem ahhoz is, hogy emberként éljenek.
Negyedik összetevő: az öröm
Lehetetlen úgy beszélni Istenről, hogy ne vegyük figyelembe a boldogságot. Azt akarjuk mondani, hogy a komor arcok a legkevésbé alkalmasak arra, hogy Istenről beszéljünk. Az öröm megtapasztalása mindig olyan élmény, amely felkészít bennünket arra, hogy Istent befogadjuk, és ugyanakkor mindig előfeltétele annak is, hogy a jó úton induljunk el az életbe (a szokásos összefonódás, ami visszatér!): öröm nélkül nincs élet, és nem is lehet élni.
Ötödik összetevő: a szeretet
A szeretet mind közül a legfontosabb összetevő, amely alkalmassá teszi a gyermeket Isten befogadására.
„Isten szeretet” (1Jn 4,8), ezért a szeretet minden gesztusa Istenről beszél, és Istenre utal. Az a gyermek, aki érzi, hogy a szülei szeretik, úgy érzi, hogy megérintette Isten; nemcsak ezt, hanem azt a mögöttes bizalmat is megtapasztalja, amely hálássá teszi, amiért embernek született, és lehetővé teszi számára, hogy élvezze az életet.
Egy gyermek megkérdezte az anyjától: "Szerinted létezik Isten?"
"Igen."
"És milyen?"
Az asszony magához vonta a fiát. Szorosan átölelte, és azt mondta: "Isten ilyen."
"Értem."
Isten a értelemadó
Miután megvallottuk Istent, megtudjuk, hogy van egy közös szál, amely mindent összeköt és irányít: van Valaki, aki egyenesen ír még a számunkra görbének tűnő vonalra is. Nos, az ember tud együtt élni a rejtélyekkel (intelligenciánk olyan, mint egy felhőkarcoló, amelyből mindig hiányzik a legfelső emelet), de nem tud együtt élni az abszurddal: a képtelenség zavarja őt!
Tehát Isten, mint jelentésadó, szorongásoldóvá, pszichofarmatikummá válik. Giacomo Daquino pszichiáternek nincsenek kétségei: „Az érett vallásosság a legjobb gyógyszer, a legjobb pszichiátriai gyógyszer. Valójában ez a nyugalom, az egyensúly, az érzelmi harmónia forrása." Teljesen világos: az Istenbe vetett hit legyőzi a félelmet, legyőzi az élet fájdalmát.
Isten megmutatja nekünk a helyes kapcsolatot, amelyet a teremtéssel kell kialakítanunk
Mindeközben, ha egyszer már megismertük Istent, többé már nem „természetről”, hanem „teremtésről” beszélhetünk. A szavak változása nemcsak verbális, hanem lényegi is. A „teremtés” nem a miénk, hanem a Teremtőé. A „teremtés” egy ajándék, amelyet nekünk adtak. Nem árthatunk neki. Nem lophatjuk el a varázsát: nem szabad a tengert szemétlerakóvá változtatnunk, nem szabad megrongálnunk a hegyeket… Ha Isten a Teremtő, akkor a világegyetemet szemlélni kell, nem kifosztani. Ha Isten a szerző, rajtunk múlik, hogy megvédjük a teremtést.
Pino Pellegrino - bollettinosalesiano.it/ Szaléziak.HU
