Nino Baglierivel, a remény zarándokával a jubileum útján
2025-05-27 Kedd | #Aktuális
szentség • életszentség • jubileum • remény •
A reménynek szentelt 2025-ös jubileumi év útja fényes tanúbizonyságot tesz Isten szolgája, Nino Baglieri történetében. A tizenhét éves korában mind a négy végtagjának bénulását okozó drámai eséstől az 1978-as belső újjászületéséig Baglieri a kétségbeesés árnyékából az aktív hit fényébe került, a szenvedés ágyát az öröm trónjává változtatva. Története összefonja az öt jubileumi jelet – zarándoklat, kapu, hitvallás, szeretet és kiengesztelődés –, amelyek azt mutatják, hogy a keresztény remény nem menekülés, hanem olyan erő, amely megnyitja a jövőt és minden utat támogat.
- A remény mint várakozás
A Treccani online szótár szerint a remény „a vágyott dolog jelenlegi vagy jövőbeli beteljesülésébe vetett bizakodó várakozás” érzése. A „remény” főnév etimológiája a latin „spes” szóból ered, ami viszont a szanszkrit „spa-” szótőből ered, ami azt jelenti, hogy egy cél felé törekedni. A spanyol nyelvben a „remélni” és a „várni” szavakat az esperar igével fordítható, amely mindkét jelentést egy szóval egyesíti: mintha csak arra várnánk, amit remélünk. Ez a lelkiállapot lehetővé teszi számunkra, hogy bátran és mindig fénytől égő szívvel nézzünk szembe az élettel és annak kihívásaival. A reményt – pozitív vagy negatív módon – néhány népszerű közmondás is kifejezi: „A remény hal meg utoljára”, „Amíg élek, remélek”, „Aki reményből él, kétségbeesésben hal meg”.
Ferenc pápa, szinte összegyűjtve ezt a „közös érzést” a reményről, de tudatában annak, hogy segítenie kell a remény újrafelfedezését a legteljesebb és legigazabb dimenziójában, a 2025-ös rendes jubileumot a reménynek szentelte (Spes non confundit [A remény nem csal meg] bulla), és már 2014-ben azt mondta: „Jézus feltámadása nem egy szép mese vidám vége, nem egy film happy endje, hanem az Atyaisten közbelépése. Amikor minden veszni látszott, a fájdalom pillanatában, amikor oly sokan le akarnak szállni a keresztről, ez a pillanat a legközelebb van a feltámadáshoz. Az éjszaka akkor lesz a legsötétebb, amikor már közeleg a hajnal, a fény közeledtével. A legsötétebb pillanatban közbelép Isten: feltámaszt.” (vö. 2014. április 16-i kihallgatás).
Isten Szolgája Nino Baglieri (Modica, 1951. május 1. – 2007. március 2.) története tökéletesen illik ebbe a kontextusba. Tizenhét éves kőművesként egy hirtelen lezuhanó deszka miatt leesett egy tizenhét méter magas állványzatról, a földre zuhant és mind a négy végtagja lebénult: 1968. május 6-i eséstől kezdve csak a fejét és a nyakát tudta mozgatni, életében mindenben, még a legegyszerűbb és legszerényebb dolgokban is másokra volt utalva. Nino még egy barátjával sem tudott kezet fogni, vagy megsimogatni az anyját... és látta, ahogy az álmai megvalósításának lehetősége szertefoszlik. Milyen reménye volt most ennek a fiatalembernek az életre? Milyen érzésekkel tudott szembenézni? Milyen jövő várt rá? Nino első reakciója a kétségbeesés, a teljes sötétség az értelmet kereső, de választ nem találó keresés előtt. Először hosszú vándorlás különböző olaszországi kórházakban, majd a barátok és ismerősök szánalma arra késztette Ninót, hogy fellázadjon, és tíz hosszú évre a magány és düh közé zárkózzon, miközben az élet alagútja egyre mélyebbé vált.
A görög mitológiában Zeusz egy szelencét bízott Pandorára, amelyben a világ összes gonoszsága volt: ha kinyitják, az emberek elveszítik a halhatatlanságot, és szenvedéssel teli életet kezdenek. Hogy megmentse őket, Pandora újra kinyitja az üveget, és szabadon engedi az alján maradt elpist, a reményt. Ez volt az egyetlen ellenszer az élet bajaira. Ehelyett minden jó adományozójára tekintve tudjuk, hogy „a reménység csal meg” (Róm 5,5). Ferenc pápa a Spes non confundit kezdetű bullájában ezt írja: „A reményre való hivatkozással önt bátorságot Pál apostol a római keresztény közösségbe […] Mindenki remél. Minden ember szívében ott él a remény mint jóra irányuló vágy és várakozás, bár nem tudjuk, mit hoz a holnap. A jövő kiszámíthatatlansága azonban olykor ellentétes érzelmek ébreszt: a bizalomtól a félelemig, a derűtől a csüggedésig, a bizonyosságtól a kétkedésig. Gyakran találkozunk letört emberekkel, akik kétkedve és borúlátóan tekintenek a jövőbe, mintha semmi sem tudná boldoggá tenni őket. Legyen a jubileum a remény felélesztésének alkalma mindenki számára!” (uo., 1).
- A „kétségbeesés” tanújától a remény „nagykövetéig”
Térjünk vissza tehát Isten szolgája, Nino Baglieri történetéhez.
Tíz hosszú évnek kell eltelnie, mire Nino kilépett a kétségbeesés alagútjából, a sűrű sötétség kitisztult, és belépett a Fény. 1978. március 24-én, nagypénteken délután Aldo Modica atya és egy kis csoport fiatal Nino házához ment, édesanyja, Peppina és néhány olyan ember biztatására, akik részt vettek a Lélekben való megújulás mozgalomban, amely akkoriban a közeli szalézi plébánián még gyerekcipőben járt. Nino ezt írja: „Miközben a Szentlelket hívták segítségül, nagyon furcsa érzést éreztem, nagy forróság öntötte el a testemet, erős bizsergés futott végig minden végtagomban, mintha egy új erő költözött volna belém, és valami régi távozott volna belőlem. Abban a pillanatban igent mondtam az Úrnak, elfogadtam a keresztemet, és újjászülettem egy új életre, új emberré váltam. Tíz évnyi kétségbeesés eltűnt néhány pillanat alatt, mert egy ismeretlen öröm költözött a szívembe. A testem gyógyulását kívántam, és ehelyett az Úr egy még nagyobb kegyelemmel ajándékozott meg: a lelki gyógyulással.”
Új út vette kezdetét Nino számára: a „kétségbeesés tanújából” a „remény zarándokává” vált. Már nem elszigetelten a kis szobájában, hanem e remény „nagyköveteként” meséli el tapasztalatait egy helyi rádióállomáson sugárzott műsorban, és – még nagyobb kegyelem – a Jóisten megadja neki azt az örömöt, hogy a szájával írhat. Nino bizalmasan elárulja: „1979 márciusában az Úr nagy csodát tett velem. Megtanultam a számmal írni. Így kezdtem: a barátaimmal voltam, akik a házi feladatukat írták. Megkértem őket, hogy adjanak nekem egy ceruzát és egy füzetet. Elkezdtem jeleket készíteni és rajzolni valamit, de aztán rájöttem, hogy tudok írni, és így kezdtem el írni.” Ezután elkezdte írni emlékiratait, és levelezni mindenféle emberrel a világ különböző részein, aminek eredményeként több ezer levél maradt fenn a mai napig. Az újonnan talált remény kreatívvá tette; Nino újra felfedezte a kapcsolatok örömét, és – amennyire csak lehet – függetlenné akart válni. Egy kis bottal, amit a szájával használt, és egy telefonhoz erősített gumiszalaggal telefonszámokat tárcsázott, hogy kapcsolatba lépjen sok beteg emberrel, és vigasztaló szavakat mondjon nekik. Új módot fedezett fel, hogy szembenézzen a szenvedésével, ami kivezette őt az elszigeteltségből, és elindította azon az úton, hogy az öröm és a remény evangéliumának tanújává váljon: „Most oly sok öröm van a szívemben, nincs többé fájdalom bennem, a szívemben ott van a Te szereteted. Köszönöm, Uram Jézus, a fájdalom ágyamból szeretnélek dicsérni téged, és teljes szívemből szeretnék köszönetet mondani neked, mert arra hívtál, hogy megismerjem az életet, az igazi életet.”
Nino megváltoztatta a nézőpontját, 360°-os fordulatot vett – az Úr megadta neki a megtérés ajándékát– bizalmát abba az irgalmas Istenbe helyezte, aki a „szerencsétlenségen” keresztül arra hívta, hogy a szőlőjében dolgozzon, hogy az üdvösség és a remény jele és eszköze legyen. Így sokan, akik meglátogatták, hogy vigasztalják, megvigasztalódva, könnyes szemmel távoztak: nem egy szomorú és gyászoló embert találtak az ágyon, hanem egy mosolygó arcot, amely – a sok szenvedés, többek között a felfekvés és a légzési problémák ellenére – életörömöt sugárzott: a mosoly állandóan ott volt az arcán, és Nino úgy érezte, hogy „hasznos a kereszt ágyából”. Nino Baglieri sok mai ember ellentéte, akik állandóan az élet értelmét keresik, a könnyű sikerre és a múlandó, értéktelen dolgok boldogságára törekszenek, online élnek, egyetlen kattintással felfalják az életet, mindent azonnal akarnak, de szomorú, tompa szemmel. Ninónak látszólag semmije sem volt, mégis béke és öröm volt a szívében. Nem elszigetelten élt, hanem Isten szeretete támogatta, amelyet egész családja és egyre több ember ölelése és jelenléte fejezett ki, akik ismerték őt és kapcsolatba léptek vele.
- A remény újraélesztése
A remény építése azt jelenti, hogy minden alkalommal, amikor nem vagyok elégedett az életemmel, elkötelezem magam amellett, hogy változtatok rajta. Minden alkalommal, amikor nem hagyom, hogy a negatív tapasztalatok megkeményítsenek és megakadályozom, hogy bizalmatlanná tegyenek. Minden alkalommal, amikor elesek és megpróbálok felkelni, nem engedve, hogy a félelmeim mondják ki az utolsó szót. Minden alkalommal, egy konfliktusokkal terhes világban úgy döntök, hogy a bizalmat választom, és mindig újra próbálkozok, mindenkivel. Minden alkalommal, amikor nem menekülök Isten álma elől, aki azt mondja nekem: „Azt akarom, hogy boldog légy”, „Azt akarom, hogy teljes életed legyen… még a szentséggel is teljes”. A remény erényének csúcsa valójában a Mennyországra tekintés, hogy jól éljünk a földön, vagy ahogy Don Bosco mondaná, lábunkkal a földön, szívünkkel a Mennyben járjunk.
A remény ebben a barázdájában teljesül ki a jubileum, amely jeleivel arra kér minket, hogy induljunk útnak, lépjünk át bizonyos határokat.
Első jel a zarándoklat: amikor az ember az egyik helyről a másikra megy, nyitott az újra, a változásra. Jézus egész élete „útra indulás” volt, az evangelizáció útja, amely az életének elajándékozásában, majd azon túl, a feltámadásával és a mennybemenetelével teljesedett ki.
Második jel a kapu: János 10.9-ben Jézus ezt mondja: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár, és legelőt talál.” A kapun átlépni azt jelenti, hogy befogadni, közösség lenni. Az evangélium a „szűk kapuról” is beszél: a jubileum a megtérés útjává válik.
Harmadik jel a hit megvallása: Krisztushoz és az Egyházhoz való tartozás kifejezése és nyilvános megvallása.
Negyedik jel a szeretet : a szeretet a mennyország jelszava, az 1Pt 4,8-ban Péter apostol arra figyelmeztet: „Mindenekelőtt szeressétek egymást figyelmesen, mert a szeretet befedi a bűnök sokaságát.”
Az ötödik jel tehát a kiengesztelődés és a jubileumi búcsú : „kellő idő” (vö. 2Kor 6,2) arra, hogy megtapasztaljuk Isten nagy irgalmát, és a testvéreink felé a közeledés és a megbocsátás útját járjuk; hogy megéljük a Miatyánk imáját, amelyben kérjük: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Új teremtményekké válni.
Nino életében is vannak olyan epizódok, amelyek – a remény „szálán” – összekapcsolják őt ezekkel a jubileumi dimenziókkal. Például megbánás a gyermekkori csínytevései miatt, mint amikor hárman (meséli) „misék alatt elloptuk a sekrestyéből az adományokat, csocsóztunk belőlük. Ha rossz barátokkal találkozol, rossz utakra vezetnek. Aztán az egyikük elvette az oratórium kulcsait, és elrejtette a dolgozószobában lévő iskolatáskámban; megtalálták a kulcsokat, felhívták a szülőket, kétszer pofon vágtak minket, és kirúgtak az iskolából. Szégyen!” De Nino életében mindenekelőtt a szeretet nyilvánul meg, segít szegény testvérein fizikai és erkölcsi megpróbáltatásaikban, megismerteti magát azokkal, akik küzdenek, akár lelkileg is, és írásban fordul börtönben lévő testvéreihez, hogy tanúságot tegyen nekik Isten jóságáról és szeretetéről. Nino, aki esése előtt kőműves volt, „szeretett a saját kezével olyasmit építeni, ami időtálló: még most is – írja – úgy érzem magam, mint egy kőműves, aki Isten országában dolgozik, hogy olyasmit hagyjak hátra, ami időtálló, hogy lássam Isten csodálatos műveit, amelyeket az életünkben tesz”. Bizalmasan bevallja: „A testem halottnak tűnik, de a mellkasomban a szívem tovább dobog. A lábaim nem mozdulnak, mégis a világ ösvényein sétálok.”
- Zarándok a mennyország felé
Nino, a nagy Szalézi Család felszentelt szalézi munkatársa, 2007. március 2-án, pénteken reggel 8 órakor fejezte be földi „zarándoklatát”, mindössze 55 évesen, amelyből 39 évet töltött bénultan, ágy és kerekesszék között, miután bocsánatot kért családjától az állapota miatt elszenvedett nehézségekért. Melegítőben és tornacipőben hagyja el ezt a világot, ahogyan kifejezetten kérte, hogy zöldellő, virágos réteken fusson, és őzikeként szökdécseljen a vízfolyásokon. Lelki végrendeletében ezt olvassuk: „Soha nem fogom abbahagyni a hálámat, Uram, hogy 1968. május 6-án a kereszt által hívtál magadhoz. Nehéz kereszt az én ifjú erőmnek…”. Március 2-án az élet – egy folyamatos ajándék, amely a szülőktől indul, és lassan táplálkozik a csodával és a szépséggel – hozzáadja Nino Baglieri számára legfontosabb elemét: az ölelést Urával és Istenével, a Madonna kíséretében.
Halálának hírére egyhangú kórus hangzott fel sokfelől: „egy szent halt meg”, egy ember, aki a kereszt ágyát egy teljes élet zászlajára tűzte, ajándékká tette mindenki számára. Így lett a remény nagy tanúja.
Öt évvel halála után, ahogyan azt az 1983-as Normae Servandae in Inquisitionibus ab Episcopis faciendis in Causis Sanctorum előírja, Noto egyházmegye püspöke a Szalézi Kongregáció posztulátorának kérésére, miután konzultált a Szicíliai Püspöki Konferenciával és megszerezte a Szentszék Nihil obstat-ját, megindította az egyházmegyei vizsgálatot Isten Szolgája, Nino Baglieri boldoggá- és szentté avatásának ügyében.
Az egyházmegyei folyamat, amely 12 évig tartott, két fő vonalon zajlott: a Történeti Bizottság munkája, amely számos forrást kutatott, gyűjtött, tanulmányozott és mutatott be, különösen az Isten Szolgája által írt és róla szóló írásokat; az Egyházi Törvényszékét, amely a vizsgálatot vezette, és eskü alatt meghallgatta a tanúkat is.
Ez a folymat 2024. május 5-én zárult le Msgr. Salvatore Rumeo, Noto egyházmegye jelenlegi püspöke jelenlétében. Néhány nappal később az eljárás iratatait átadták a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériumának, amely 2024. június 21-én nyitotta meg azokat. 2025 elején ugyanez a Dikasztérium kimondta azok „jogi érvényességét”, amellyel az ügy római szakasza teljes lendülettel megkezdődhetett.
Az ügyhöz való hozzájárulás most azzal is folytatódik, hogy továbbra is megismertetjük Nino alakját, aki földi útja végén ezt javasolta: „Ne hagyjatok engem, hogy semmit se tegyek. Folytatom küldetésemet a mennyből. A Paradicsomból fogok írni nektek”.
A remény útja az ő társaságában így a Mennyország utáni vágyakozássá válik, amikor „szemtől szembe találkozunk Isten végtelen szépségével (vö. 1Kor 13,12), és örömteli csodálattal olvashatjuk majd a világegyetem misztériumát, amely velünk együtt részese lesz a végtelen teljességnek […]. Addig is egyesülve vigyázunk erre a ránk bízott otthonra, tudva, hogy minden jó, ami benne van, az felvitetik a mennyei lakomára. Minden teremtménnyel együtt járunk ezen a földön, Istent keresve […] Énekelve járunk!” (vö. Laudato Sì, 243-244).
Roberto Chiaramonte – donbosco.press/Szaléziak.HU
