Főoldal / Magyar Tartomány / Óbuda - „Hajrá, gyerünk, mindent bele!” Isten szurkol nekünk
Óbuda - „Hajrá, gyerünk, mindent bele!” Isten szurkol nekünk
2026-09-01 Ma | #Magyar Tartomány
óvoda • Óbuda • prédikáció •
Szeptember 1-jén délelőtt megtelt a tornaterem a Péter-Pál Óvoda apraja-nagyjával. A 2026/2027-es nevelési év kezdetét szentmisével ünnepeltük, Csány Péter atya pedig ezúttal sem érkezett üres kézzel: az asztal alól előkerült egy labda. És hogy mi köze van egy labdának Isten szeretetéhez? Péter atya szerint meglehetősen sok.
A labda ezen a délelőttön a Világot jelképezte. Nem ám csak a földgömböt, hanem a teljes világot mindenestül. Benne a tornateremben ülő 60 ovisunkat, a hiányzó 24-et, a családokat, a nagyszülőket, rokonokat. Mire Péter atya számolni kezdett, már nagyjából 200 embernél jártunk. Aztán hozzávette a saját családját is, ami, mint tudjuk, nem éppen kis létszámú, és máris újabb 150 ember került a képzeletbeli listára. Aztán jöttek a magyarok, a határon túli magyarok, végül pedig az egész világ mintegy 8 milliárd lakójával. Ennyi emberre gondolt tehát Jézus, amikor azt mondta: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” De vajon ki az az egyszülött fiú? Péter atya megkérdezte a gyerekeket. Egyikük azonnal tudta a választ: "Jézus!" Péter atya azért még rákérdezett: "Ez biztos?" Egy másik kis hang határozottan érkezett: "IGEN!" "Köszönöm, meg is beszéltük" - zárta rövidre a teológiai disputát Péter atya.
Ha csak egyetlen gyermeked van… Péter atya ezután arra kérte a gyerekeket, képzeljék el, hogy van egyetlen gyermekük. Csak egy. Őt pedig elküldik egy olyan helyre, ahol nem tudják, hogyan fogadják majd. A gyermek igazságról, szeretetről és arról beszél, hogyan kellene igazságosan élnünk. Ez egészen más, mintha nyolc gyermek közül választanánk ki egyet, hogy menjen el. Isten azonban az egyetlen Fiát küldte el értünk.
Péter atya egy focicsapatot hozott példának, egészen pontosan az ír válogatottat. Mert egy futballcsapatnak nemcsak játékosai vannak, hanem szurkolói is. A magyar válogatottnak is. A szurkoló pedig akkor is szurkol, amikor a csapat éppen nem brillírozik. Sőt, talán akkor igazán. Amikor a játékos már fáradt, amikor nem megy a passz, nem sikerül a csel, esetleg még a kaput sem sikerül eltalálni, a lelátóról akkor is jön: "Hajrá! Gyerünk! Mindent bele!" Péter atya ezt személyes tapasztalatból is tudja, hiszen ő maga is focizott már szurkolók előtt. Ilyenkor az ember nem egyszerűen azt adja bele, amije van, hanem sokszor még a maradék erejét is. A szurkoló tulajdonképpen a 12. játékos. Az ír szurkolók ezt különleges módon is megmutatták. Egy bibliai mondattal biztatták a csapatukat: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…”
Péter atyának nagyon megtetszett ez a gondolat. Mert rámutat valamire, ami sokkal fontosabb annál, hogy hány gólt rúgunk. Isten nem csak akkor szeret bennünket, amikor jól teljesítünk. Nem csak akkor szurkol nekünk, amikor minden sikerül. Akkor is szeret, amikor éppen nem vagyunk annyira jók. Amikor hibázunk. Amikor mérgesek vagyunk. Amikor sírunk. Amikor valami nem sikerül. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindegy, mit csinálsz. Péter atya szerint ilyenkor is lehet egy kicsit dolgozni magunkon, és megpróbálni jobbnak lenni. Isten azonban közben nem fordul el. Ő továbbra is szurkol. Legyünk mi is szurkolók!
Péter atya azt kívánta nekünk, hogy legyünk olyanok, mint az ír szurkolók. Hogy tudjunk biztatni. Hogy tudjunk szeretni. Hogy akkor is ott legyünk a másik mellett, amikor éppen nincs a legjobb formájában. Ezt hogyan lehet egy óvodában gyakorolni? Például egy radírral. Képzeljük el, hogy van egy kisgyerek, aki nagyon sír. Miért sírsz? Mert nincs radírom. Neked pedig kettő van. Erre kétféleképpen reagálhatsz. Az egyik: „Nekem van kettő! Bebebeee!” Péter atya szerint ez nem éppen a szeretet csúcsteljesítménye. A másik lehetőség: „Nekem kettő van, neked pedig nincs. Tudod mit? Ezt neked adom.” Na, ez már valami. Ez már egy kicsit olyan, mint a Mennyei Atya szeretete: nem azért adunk, mert rengeteg van valamiből, hanem azért, mert szeretünk. Sőt, néha még az is elég, ha csak kölcsönadjuk, amink van. Egy ceruzát. Egy játékot. Egy radírt. Vagy éppen egy kis figyelmet. És közben megtanulhatjuk azt is mondani magunknak: "Isten szeret engem. Szeretve vagyok. Én is szeretnék másokat szeretni."
A délelőtt végére a labda már nem egyszerűen egy labda volt. A világot jelképezte. Azt a világot, amelyet Isten teremtett, amely az övé, és amelyet annyira szeretett, hogy egyszülött Fiát adta érte. A 60 jelenlévő ovisunkkal együtt. A hiányzókkal együtt. A családjainkkal együtt. A szomszéd nénivel, az óvó nénivel, a dadus nénivel, a barátunkkal, a világ túlsó felén élő emberrel, és mindenki mással együtt. Mert Isten szeretete nem fér bele egyetlen csoportba, egyetlen óvodába, sőt még egyetlen földgömbbe sem. És ha Péter atya üzenetét egyetlen mondatban kellene hazavinnünk magunkkal, talán ez lehetne: Isten szurkol nekünk. Nekünk pedig érdemes egymásnak is szurkolnunk. Aztán lehet, hogy néha nem sikerül a gól. Lehet, hogy elgurul a labda. Lehet, hogy valaki szomorú lesz. De semmi baj! Szeretve vagyunk.
Veér-Bihari Nóra/Szaléziak.HU
