Főoldal / Szalézi világ / Olaszország – „Megsimogattam a Szürkét!”
Olaszország – „Megsimogattam a Szürkét!”
2019-01-17 Csütörtök | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Remete Szent Antalnak, az állatok védőszentjének napján egy különös történettel emlékezünk Grigióra, a Don Bosco életét többször is megmentő szürke kutyára.
Renato Celato szalézi testvér 2016-ban, 93 éves korában mesélte el ezt a különös történetet Bruno Ferrerónak, a nagy szalézi mesemondónak és az olasz Bollettino Salesiano szerkesztőjének. A „régi gárdából” való idős testvér négy rendfőnök személyes sofőrje volt, és egy titokzatos találkozás szereplője!
Hogyan ismerte meg a szaléziakat?
1934-ben, Don Bosco kanonizálásának évében rengeteg reklámanyag került forgalomba. Különösen egy kártya tetszett nekem, amin Don Bosco fekete-fehér képe volt látható. Néhány másodpercre egy pontra kellett összpontosítani, majd, ha becsuktad a szemed, láthattad Don Bosco mosolygó arcát. Don Bosco mosolya lenyűgözött és hihetetlenül vonzott engem. Beszéltem a helyi pappal, aki mindent elrendezett. 1935-ben elmentem Colle Don Boscóra, amit akkoriban Casa Paterná-nak hívtak, és ott maradtam, mint aspiráns. 1940-ben mentem a noviciátusba. Az első fogadalom után a Crocettába küldtek, hogy segítsek a nővéreknek. Aztán visszatértem Colleba és ott maradtam 1958-ig. A gyümölcsfák és a méhek gondozása volt a feladatom. 1958 januárjának vége felé hívattak Torinóba és az egyetemes ekonómus, Fedele Giraudi atya azt mondta nekem: "Arra gondoltunk, hogy a rendfőnök gépkocsivezetője leszel." Beszéltem a Colle Don Boscó-i közösség igazgatójával és január 29-én már csomagoltam és mentem Torinóba.
Én voltam a legfiatalabb Valdoccóban. Amikor a rendfőnök, Ziggiotti atya meglátott, azt mondta: "Szegény gyermek, bekerültél az oroszlánok ketrecébe! De ne félj. Ha bármilyen gondod van, gyere hozzám, és mindent megoldunk."
1971. május 26-ig maradtam ott, akkor eljöttem Rómába. Itt is ugyanaz volt a feladatom - a rendfőnök sofőre voltam. Később a belső postahivatalba kerültem, és még mindig itt vagyok.
A sok szalézi közül, akiket ismert, ki volt az, aki a legjobban lenyűgözte?
Határozottan Luigi Fortini testvér. Néhány évvel ezelőtt halt meg Valdoccóban 99 évesen. Amikor főiskolára mentem, láttam egy embert rózsafüzérrel a kezében. Lenyűgözött, nem voltam hozzászokva, hogy egy embert rózsafüzérrel a kezében lássak. Ez volt ő, egy példaszerű szalézi testvér.
Hány rendfőnököt ismert közelebbről?
Don Ricaldone szinte minden héten járt Collebe. Személyesen követte a Grafikus Iskola indulását és a Don Bosco-templom építését. Abban az időben ott csak egy domb volt egy tanyával, ahol Don Bosco született. Mielőtt a házat lebontották volna, sokszor aludtam abban a szobában, ahol Don Bosco született. Aztán ott volt Don Ziggiotti: én voltam a gépkocsivezetője, mikor ő volt rendfőnök. Majd Don Ricceri és Don Viganò és Don Vecchi. Don Cháveznek a titkára volt a sofőre, így elkezdtem dolgozni teljes munkaidőben a belső postai irodában Egidio Brojanigo testvérrel, aki két évvel ezelőtt halt meg a 102. életévében. A legnagyobb gond az anyaggal volt, amit el kellett szállítani. Nagyon nehéz volt.
A rendfőnök sofőrjeként sokat utaztam, beutaztam egész Olaszországot és Európát. És mindig a lehető legnagyobb tapintattal. Amikot Torinóban megkezdtem a munkát, azt mondták nekem: „Legyél, süket, vak és néma.”
De azért sok mindent hallott!
Túl sokat! A hosszú utakon a gépkocsiban természetesen beszélgetéssel töltötték az időt. Problémákat vitattak meg és oldottak meg. Hallottam, de soha nem törtem meg a szakmai titoktartást.
Mire emlékszik a titokzatos kutyával kapcsolatban, amit a Don Bosco koporsója mellett látott?
Már sokszpor elmondtam. Láttam, megérintettem és megsimogattam ezt a titokzatos kutyát! 1959. május 5-én vagy 6-án, a Cinecittà-i nagy templom felszentelése után. Don Bosco koporsójával jöttünk vissza Rómából. A koporsó néhány napig Rómában időzött és még XXIII. János pápa is hódolt előtte. Ugyanekkor volt Rómában az urna X. Szent Piusz földi maradványaival is. Don Bosco koporsója két napig volt a Szent Péter-bazilikában, míg elintéztük a papírmunkát a visszatéréshez Torinóba. Késő délután indultunk. Elkezdett sötétedni. 4 órakor La Speziában kellett volna lennünk, de fáradtak voltunk, és Don Giraudi azt tanácsolta nekünk, hogy néhány órára álljunk meg Livornóban a szaléziaknál, és nem érkeztünk meg 7-ig. A sekrestyés, Bodrato testvér 4.30-kor kinyitotta a templom ajtaját, és látta, hogy ez a kutya kuporog az ajtó előtt, és belerúgott, hogy elhajtsa. De a kutya nem ment el, hanem behúzódott a sarokba és várta a koporsó érkezését.
Amikor megérkeztünk, a koporsót bevitték a templomba és egy nagy asztalra helyezték. A kutya követett bennünket és befészkelte magát a koporsó alá. Ott senki sem figyelt rá. De amikor elkezdtek érkezni az emberek, és mozgolódás támadt, a rendfőnök aggódni kezdett, és azt mondta a rendőröknek: „Zavarjátok el ezt a fenevadat a koporsó alól!" - de nem tudták elzavarni. A kutya vicsorgatta a fogát és dühösnek látszott. Ott maradt egészen estig, amikor bezárták a templomot. Akkor kijött és elkezdett sétálni az udvaron lévő fiúk között. A fiúk természetesen örültek neki. Megsimogatták a hátát és huzigálták a farkát. Én is csatlakoztam hozzájuk.
Ezután ebédelni mentünk. Ott voltak a tartományok tartományfőnökei, minden igazgató, a novíciusok és a rendtársak, akiknek sikerült bejutniuk. Az étkező az emeleten volt. Ebéd alatt láttuk a kutyát, aki csendesen betolta az ajtót a mellső lábával és bejött. Elkezdett sétálni az asztalok között. Don Puddu, az Egyetemes Tanács titkára belerúgott, de a kutya nem ment el, tovább sétált. Kenyeret, sonkát, szalámit kínáltak neki. Jól érezte magát, de nem fogadott el semmit. Ott maradt az egész ebéd alatt és az utolsó ima előtt ismét kinyitotta az ajtót, és kiment.
Körülbelül 14 órakor visszamentünk a templomba, hogy felkészüljünk az indulásra. A kutya ismét a koporsó alatt feküdt! Hogyan jutott be? A templomot bezárták, az elvárások szerint.
A nehéz koporsót a furgonba tettük, és a kutya még mindig ott volt. Készítettem egy fényképet az archívumba, amely dokumentálja az eseményt. Ismét elindultunk. Genova Sampierdarenába mentünk, áthaladva a Turchino-hágón. Nem volt autópálya. Don Giraudi, aki velem volt az kocsiban, gyakran mondta: "Óvatosan nézz hátra egy kicsit, hogy ott van-e még a kutya!" És ott volt. Állandóan mögöttünk volt, amíg a városon keresztül hajtottunk. Egészen addig láttam, amíg fel nem értük a harmadik dombra. Akkor eltűnt.
Mit szeretne üzenni a fiatal szaléziaknak és a Don Bosco sok mai barátjának?
Legyenek nagyvonalúak. Mindig mondjanak "igent", nem számít, mi történik. Az életben mindig van valaki, aki segít nekünk. Mindig van valaki, aki vezet minket. És mindig kell hogy legyen hitünk. Boldog vagyok, mert egész életemben mindig igent mondtam, és mindenki számára hasznos voltam, még akkor is, ha ezért meg kellett fizetnem. Először gépkocsivezetőként, majd a postán, éjjel-nappal mindenki számára elérhető voltam, mindig készen álltam a szolgálatra.
És találkozzanak az útjukon sok olyan szalézival, mint Fortini testvér!
ANS-Róma/Szaléziak.HU
