Főoldal / Szalézi világ / Olaszország – Reményre nevelni - beszélgetés Chávez atyával
Olaszország – Reményre nevelni - beszélgetés Chávez atyával
2022-02-08 Kedd | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Nem messze Don Bosco ünnepétől Pascual Chávez Villanueva atya (74), a Szalézi Társaság előző rendfőnöke „Optimistizmusra nevelés” címmel tartott konferenciát Leccóban, a Segítő Szűz Mária Intézetben. A vele készült riport témája egy érdekes interjú kiindulópontja lett, amely más témákat is érint, beleértve a járványokat, az ifjúság világát és a katekézist.
Miért fontos ma az optimizmusra és a reményre nevelni?
A járvány váratlanul ért minket. Meg voltunk győződve arról, hogy a Homo Deus idejét éljük, akit Yuval Noah Harari izraeli történész emleget, aki halhatatlannak hiszi magát. Ehelyett saját bőrünkön tapasztaltuk meg a törékenységet. Soha nem gondoltuk, hogy egy molekula térdre kényszeríti az egész emberiséget. Ezt az egészségügyi válságot gazdasági válság követi, pusztító hatásokkal és erőteljes társadalmi nyugtalansággal. Ebben az összefüggésben tombol a reménytelenség, a pesszimizmus és a kétségbeesés.
Mit tenne Don Bosco ma, a világjárvány idején?
A fiatalabb generációk nem ismerték a háborút vagy az éhezést; hozzászoktak ahhoz, hogy csak a számítógépes vírusokkal foglalkozzanak, amelyekre sok vírusirtó létezik. Ezért a sokk. Sok YouTubert és influencert követek online: a bezártság alatt szóhoz sem jutottak. Miért? Nem voltak felkészülve arra, hogy szembe nézzenek a negatív eseményekkel, az újraindítás platformjaivá változtatva őket, és pontosan ezt tette Don Bosco. A Don Bosco számára a kialakult kedvezőtlen körülmények (és mennyi mindent átélt életében!) alkalomnak bizonyultak arra, hogy a legjobbat hozza ki magából, és rugalmasan reagáljon. Nagy lecke a jelen számára.
Mi a különbség az általános optimizmus és a keresztény értelemben vett remény között?
Az első az emberi érzés kifejezése, a sötétségből való kiutat keresők erőfeszítése, olykor irreális. A keresztény reménysége viszont azon a tényen alapszik, hogy az emberiség hosszú történetében egyetlen ember volt, aki legyőzte a halált. Nem a technológiával tette, nem a klónozáshoz folyamodott, hanem az egyetlen energiával tette, amely képes legyőzni a halált: a szeretettel. Az a tény, hogy Isten, az Atya feltámasztotta Jézust, reményt ad, hogy a gonoszság nem végleges. Ez pedig a keresztényt az önmagából való kilépés, az önreferencia állapotába hozza, hogy mások szolgálatában éljen.
A fiatalok azonban azon kapják magukat, hogy egy olyan világban élnek, amelyet a fogyasztás és az önzés jellemez...
A reményre nevelés lehetővé teszi számunkra, hogy szembenézzünk a világjárvány kihívásaival, de mindenekelőtt a legsúlyosabb problémával: az immanentizmussal. Az „itt és most”-ba zárva az embert ne csodálkozzunk, ha a fiatalok megelégszenek azzal, hogy csak úgy elboldogulnak, elpazarolják a létüket, és ha ellenállnak a végleges elköteleződésnek, a folyamatosan visszafordítható döntéseket választják. A mának élnek, hosszú távú perspektíva nélkül. Számomra ez a legnagyobb kihívás: szükség van az Abszolútra való nevelésre. Ellenkező esetben az élet puszta biológiai körforgássá redukálódik, anélkül, hogy értelme lenne.
Sok fiatal, miután katolikus oktatásban részesült, elhagyja az Egyházat, és más utakat választ. Miért történik ez, és hogyan reagálunk erre a jelenségre?
A fiatalok elhagyják az Egyházat, mert már nem értik annak nyelvét és rituáléit. A hithez vezető útvonalon jelentős változtatásra van szükség. Eddig "időrendi" utat jártunk be, korcsoportok szerint javasoltuk a katekézist, de ma ez a séma már nem működik. Át kell térnünk a "kairológiai" megközelítésre, amely a "kairokra" helyezi a hangsúlyt, vagyis azokra a helyzetekre, élményekre, amelyek mélyen érintik a gyerekeket, kérdéseket vetnek fel. Ez az oka annak, hogy a különböző „ösvények” olyan sikeresek. Végül is a hitre nevelés fő modellje most jobban, mint valaha, az emmausi modell.
Milyen értelemben?
Jézus látja, hogy a tanítványok kiábrándultak, cserbenhagyottak, csalódottak. És Ő mit csinál? Velük tart. Nem szid és nem ad fel leckéket, de meghallgat. Pedagógusként az a baj, hogy gyakran olyan kérdésekre adunk választ a fiataloknak, amelyek nincsenek meg bennük, miközben küzdünk az ellen, hogy valóban meghallgassuk őket. Honnan indulunk ki? A múltban a fejből indultunk ki, hogy eljussunk a szívhez; most az ellenkezőjét kell tennünk, serkentve a képzeletet. Ez vonatkozik a hitoktatásra is. Az utolsó dolog, amire ma a tinédzserek és fiatalok vágynak, az az, hogy vágyaikat és álmaikat megrövidítsék. Don Bosco ennek a mestere volt, és biztosan ihletet meríthetünk tőle.
ANS-Lecco/Szaléziak.HU
