Főoldal / Szalézi világ / Olaszország - Salvo D Acquisto a miénk is
Olaszország - Salvo D Acquisto a miénk is
2021-07-31 Szombat | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Mielőtt hős lett volna és arany érdemrendet kapott volna, mielőtt alakját bronzba öntötték volna az utókor számára, Salvo D Acquisto egy nápolyi diák volt, aki a vomerói szalézi oratórium udvarán focizott a többiekkel. Egy szerény fiú a szalézi nővérek menedékházból.
Salvo jelentős gyümölcse a megelőző nevelési módszernek. Olyan voltnövendék, aki dicsőséget jelent a Segítő Szűz Mária Leányai és a szaléziak valamennyi voltnövendéke számára. Egyik a jól sikerült "becsületes polgárok és jó keresztények" közül. Mint honpolgár, becsületet szerzett az államnak, midőn lelkiismeretesen és odaadással szolgálta azt a csendőrség testületében. Mint jó keresztény pedig eljutott arra a hősi tettre, hogy felajánlja életét sok más élet megmentésére.
Ines Marignetti asszony, az anyja, 81 évesen még derűs és erős volt. Jól emlékezett Salvójára, a gimnazista fiúra: „A szaléziakhoz járt, de nem volt bentlakó, hanem bejáró. Reggel odament és este jött vissza: egész nap ott maradt, egészen hétig, amikor apja elment érte. Mit csinált? Iskolában volt, majd megebédeltek, majd iskola utáni foglalkozásokra járt és játszott. A szaléziak nézték a gyerekek játékát, rengeteg játékot játszottak. Nagyon szerette a focit: a papokkal játszott, ők is fiatalok voltak, szerette a sportot.”
Salvo D Acquisto, ez a fiú, aki 1934-36-ban ott focizott a Vomero fiatal papjaival, most hősnek számít (kitüntetést kapott, emlékművet emeltek neki, iskolákat és városi utcákat neveztek el róla, filmet készítettek az életéről).
Egy túlélő, az akkor tizenhét éves Angelo Amadio, aki látta meghalni, még nemrégiben elismerte: „Tényleg nem tudom, én meg tudtam volna-e csinálni azt, amit ő tett. Mindenki szeret élni, de különösen ha fiatal, és Salvo még nem volt 23 éves. Nem, egy hétköznapi ember nem tudta volna megtenni ezt… ”
1943. szeptember 22-e volt, a hírhedt SS néhány katonája Torre di Palidoróban egy papírral teli dobozban kotorászott. Bomba volt benne, a katonák részegek voltak, a bomba pedig felrobbant és ők hanyatt estek: egy katona meghalt, kettő súlyosan megsebesült. Valakinek meg kellett fizetni ezért, és ez a valaki Salvo D Acquisto volt, aki önként vállalta a halált, hogy másokat megmentsen.
Amikor egy hangya túl nagy terhet cipel
Így emlékeznek rá: nyílt és őszinte arc, szinte gyermeki őszinteséggel. Tiszta és derűs szemek, kristálytiszta tekintet. Józan gesztusaiban és szavaiban, barátságos és mindig udvarias. Szelíd természete hajlamos az elmélkedésre és az emlékezésre, szenvedélye a tanulás.
Jó volt, emlékezett az anyja: „A kedvesség különös erénye volt; és amikor jót cselekedhetett, azt is tudta, hogyan kell azt diszkréten tenni.” És hozzáteszi: „Nem ismerte a gazdagságot, ezért nem volt annyi bűne vagy szeszélye. Vallásos és becsületes családja egészséges környezetében élve alakította ki komoly és visszafogott jellemét.”
Szeretett olvasni: "Minden pénzt, amit kapott, könyvekre költötte" Szeretett tanulni: "Sikeres volt a tanulmányaiban." Imádott énekelni: gyönyörű hangja volt, a nápolyi Scarlatti zenekar kórusában énekelt. Szeretett fütyülni: "Otthon egész nap fütyült."
Az iskola éretté tette. "Valószínűnek tűnik - írta Filippo Caruso tábornok, utalva a szaléziak gimnáziumára, amelybe járt -, hogy az ima és a vallásos elmélkedés nagyban hozzájárult szellemének érleléséhez, érzékenységének finomításához, hogy megerősítse benne azt az egyszerűséget és tisztaságot, amely rövid életében olyan volt, mint a szentség noviciátusa.”
És 18 éves korában, miután befejezte a középiskolát, Salvo karabinieri – csendőr – akart lenni egy büszke családi hagyomány szerint: mint anyai nagyapja és több nagybácsija. Az eszméket elfogadó Salvo, aki „családjaként tisztelte hazáját”, a fegyelmet nem ítéletként fogadta el, amit keserű lemondással kell elviselni, hanem normális életfeltételként, szabadon és derűsen.
A helyén, az emberek mellett
Nehéz idők voltak, amelyek megterhelik állampolgári és keresztény hitét. A háború, amelyben a líbiai fronton harcosként teljesíti kötelességét. Aztán, hogy hasznossá tegye magát, altiszti tanfolyamra és a kapcsolódó vizsgára jelentkezik Firenzében. Utána hazamehet Nápolyba, hogy üdvözölje családját.
Egyszer megkérdezték az anyját, mi a legjobb emléke Salvóról: „Amikor visszatért Afrikából és hazajött: szorosan megfogott, szinte a karjaiba zárt. Aztán elment tanfolyamra, és soha többé nem láttuk egymást.”
1942 szeptemberében dandártábornok-helyettes lett, és a Római Légióba sorolták. Decemberben Torrimpietrába vezényelték, 30 km-re a fővárostól. A katonai helyzet tovább romlott; Salvo mély szomorúsággal tanúja Mussolini Olaszországa összeomlásának: a nép szenved, ő pedig nem adja fel.
A fegyverszünet 1943. szeptember 8 -án jött el. A németek elfoglalják a félsziget azon részét, amelyet ők irányítanak; az általános zűrzavarban az olasz hadsereg vezetők és irányelvek nélkül feloszlott, szétoszlott. De a karabinerek nem. Amikor a felszabadító csapatok előrenyomulnak, nem vonultak vissza, továbbra is a helyükön maradtak, hűek népükhöz (emiatt a nácik 1944-ben kénytelenek lesznek feloszlatni őket).
1943. szeptember 8 -án a torrimpietrai karabinierik is a helyükön maradtak. De az SS elfoglalta a közeli Torre di Palidorót, szinte a tengerparton (amelyet évszázadokkal korábban a falu népe használt a kalózhajók észlelésére). Az SS állítása szerint a karabinerik feladata most a német katonák biztonságának felügyelete lett volna.
Tizenöt nappal a fegyverszünet után itt egy bűncselekmény történt: egy bomba felrobban Torre di Palidoróban, egy német katona meghalt, az SS -parancsnok pedig úgy dönt, hogy támadásról van szó, hogy hadiállapotot kell hirdetni és ötven túszt le kell lőni.
Parancs: ássatok gödröt
A gyanú azonnal a közeli karabinierikre terelődött: ha nem is ők a bűnösök, legalább meg kellett volna akadályozniuk. Szeptember 23 -án reggel egy kis furgon jelenik meg a torrimpietrai laktanyában két SS katonával. A helyettes dandártábornok, D Acquisto abban a pillanatban a legmagasabb rangú, őt elviszik Palidoróba.
Torrimpietra számára ez olyan nap, mint a többi: az emberek csendben dolgoznak. Tizenegy óra körül SS teherautó érkezik és megáll a téren: a katonák leszállnak, a levegőbe lőnek, kiabálnak és gesztikulálnak. „Mindenki kifelé, fel a kezekkel: Raus, raus!" - Gyülekeznek a téren.
Huszonkét embert kiválasztanak, és bekerítenek. Egy tolmács elmagyarázza: „Tudjátok, mi történt tegnap este? Szabotázst hajtottak végre német társaink ellen, és ma ötven embert le kell lőni.” Fel kell szállniuk a teherautóra, egymáshoz szorítva, összepréselődve. A teherautó Palidoro felé indul, megáll a téren: mindenki lefelé.
D Acquisto dandártábornok is megérkezik, két katona figyeli. És ott van a német parancsnok, magas és ideges, ostorral a kezében: odalép D Acquistóhoz, megparancsolja, hogy nézzen a túszokra és mutassa meg a tettest.
Olyan abszurd az egész. Salvo tényleg véletlenül mutogathatna az ujjával, mindenki mást megmentene, biztosan magát is (talán az élete is veszélyben van). De tiltakozik, hogy a túszok ártatlanok, és semmit sem tudnak. Aztán a katonák megverik, megpróbálják megfosztani a rangjelzéseitől, de nem tudják letépni a kabátjáról. "Ha nem találjuk meg a tettest - ordítanak -, mind meghalnak!". Aztán vissza a teherautóba. - Csak meg akarnak ijeszteni, hogy valaki közületek megnevezze a bűnösöket - próbálja vigasztalni őket Salvo D Acquisto.
Ezután a parancsnok kiadja a parancsot, hogy vegyenek ásót és ássanak tömegsírt.
Egy túsz kéri Salvo D Acquistót: „Dandártábornok, mondjon valamit a németeknek! Nem vagyunk katonák, nem vagyunk a rendőrök, nem tettünk semmit, nem ölhetnek meg minket így.” D Acquisto szorongani kezd. Most már tudja, hogy az SS-ek komolyan gondolják, hogy minden utalás az értelemre és a szánalomra hiábavaló.
Erőt vesz magán, hogy azt mondja: "Ne félj, beszélek a tolmáccsal", és csatlakozik hozzá. Élénk eszmecserét folytatnak, majd együtt mennek a parancsnokhoz. "Ha a támadásért felelős személy feladja magát - kérdezi D Acquisto a tolmácson keresztül -, akkor elengedik a túszokat?"
A parancsnok bólint.
Egy pillanatra megszédül. A szeme előtt megjelenik a legyőzött és eltaposott haza, a gyűlölet és a barbárság, és azok az ártatlanok, akiket lemészárolnak. Majd Salvo azt mondja a tolmácsnak: "Én vagyok a felelős."
Minden megbocsátatott
A parancsnok összerándul, mintha ostorcsapás érte volna. Idegesen, zavartan jár. Ez a gesztus meglepte, megalázta.
De Salvo már visszatért a túszokhoz. „Mit mondott?” - kérdezik. - Nézzétek, mindent megtettem, amit tudtam. Azt hiszem, nem ölnek meg.” És egy kis szünet után: "Talán elvisznek Németországba dolgozni." És egy újabb szünet után, mintha magában beszélne: "Végül is egyszer megszületsz, és egyszer meghalsz." (Csak este vagy másnap fogja a sok túsz megtudni, hogy milyen áron kerülték el a sorsukat.)
Eközben a gödör elkészült, a katonák körbeállják, fegyverek a kezükben, kérlelhetetlenek. És itt jön a parancsnok, idegesebb, mint valaha. Közeledik a gödör széléhez, az ostorát a csizmájához veri, és odakiált az első túsznak: „Kifelé!”, a másodiknak: „Kifelé!”, és így a többieknek is. A túszok gyanakodnak és hitetlenek.
Salvo D Acquisto egyedül marad a gödör szélén: "Te, maradj ott!"
A túszok azt gondolták: ez a vég. Ehelyett a tolmács ezt fordítja: „Hallottad, amit a parancsnok mondott? Azt mondta, hogy nem haragszik, ma jó napja van, és mindent megbocsát." A túszok alig hisznek a fülüknek, csodálkozva néznek egymásra, nevetnek, sírnak. „És most vegyétek a lapátokat és vigyétek parancsnokságra.” Nem kellett kétszer mondani. Aztán elindultak hazafelé, hogy átöleljék a feleségüket, a gyermekeiket azzal a hittel és örömmel, ahogy valaki visszatér egy tíz, vagy húsz évig tartó útról.
A túszok közül Salvón kívül csak az egyiket vették őrizetbe: egy civilbe öltözött karabinerinek gondolt fiút, akinek szerencsére sikerül bebizonyítania, hogy mindössze tizenhét éves.
Így emlékezik vissza: „Néhány perc múlva száraz, szinte fémes hangot hallottam: »Éljen Olaszország!« És ugyanakkor egy lövést. Ösztönösen megfordultam, attól tartva, hogy lőnek rám. Alig volt időm látni, hogy D Acquisto dandártábornok elsápad és hanyatt esik a gödörbe, amelyet - a sors kegyetlen fintora - mi magunk ástunk. Valaki egy újabb lövést adott le a szegény testbe, majd a katonák lábbal egy kis földet toltak a még meleg testre és elmentek.”
Körülbelül húsz nappal később, az éjszaka közepén, Palidoro és Torrimpietra néhány lakosa a plébánossal együtt elmentek, hogy elvigyék a holttestet, egy lepedőbe takarták és körmenetben a temetőbe vitték. A sírra ismeretlen kezek szoktak virágot helyezni, még akkor is, amikor a náci megszálló csapatok őrségben voltak.
"Te, aki az anyja vagy - kérdezték Ines asszonytól - mivel magyarázod Salvo gesztusát, aki olyan nyugodtan nézett szembe a halállal, hogy másokat megmentsen?"
„Először is: a testvéri szeretet, amelyet mindig is érzett felebarátai iránt. Aztán egészségesen nőtt fel, vallásosan, szerényen, őszinte érzésekkel. Ezután a karabinerik családjába akart menni, ahol minden bizonnyal megszerezte a kötelességtudat és az emberi bölcsesség erényét. Kijelenthetem, hogy Isten volt az, aki felvilágosította őt ennek a gesztusnak a megtételére.”
*Salvo D Acquisto (1920-1943)
Nápolyi származású szalézi voltnövendék. Csatlakozott a karabinierikhez (olasz katonai rendőrség), ahol kitűnt emberségével és lelki értékeivel. Csodálatos leveleket írt menyasszonyának. Jósága és keresztény életszemlélete akkor mutatkozott meg igazán, amikor azért, hogy megmentsen 22 ártatlan áldozatot a nácik megtorlásától, saját magát áldozta fel – a németek lelőtték. Tettéért katonai érdemrendet kapott.
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
