Főoldal / Szalézi világ / Rinaldi Fülöp, aki nem tudott ellenállni Don Boscónak
Rinaldi Fülöp, aki nem tudott ellenállni Don Boscónak
2019-12-05 Csütörtök | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
megemlékezés • szentség •
Égi születésnapján, december 5-én Boldog Rinaldi Fülöpre (Filippo Rinaldi), Don Bosco harmadik utódára emlékezik a Szalézi Család.
Filippo Rinaldi egy kis észak-olaszországi faluban, Lu Monferratóban született 1856. május 28-án mélyen vallásos földműves család kilenc gyermekéből nyolcadikként. Lu Monferrato vidéki környezete nemcsak a borról híres, hanem arról is, hogy a családok az Úr szőlőskertjeként számos papi és szerzetesi hivatást érleltek. A legismertebb példa erre a Rinaldi családé. Az Úr ennek a családnak hét gyermekét hívta meg: két lány belépett a szalézi nővérek közé és Santo Domingóban bátor úttörők és misszionáriusok lettek; a fiúk közül pedig öten szalézi szerzetesekké váltak. Az öt testvér közül a legismertebb Filippo, Don Bosco harmadik utóda, hivatásának kitűnő és egyedülálló történetéről, aki ugyanakkor a hivatások nagy népszerűsítője és kísérője lett. Fülöp így emlékezett Lu családjainak hitére: „Egy hit, amely arra késztette a szüleinket, hogy ezt mondják: »Az Úr adta nekünk a gyermekeket, tehát az övéi, és ha hívja őket, akkor biztosan nem mondhatunk nemet!«”
Monferrato dombjai között
Monferrato dombjai és szőlői között, a kis mezei úton, egy őszi napon gyerekek népes csoportja haladt el, énekelve, dobolva, egymás között és kísérőjükkel beszélgetve. A környék plébánosai és civil méltóságai odasiettek a menethez. Az emberek kihajoltak ablakaikból, sokan kijöttek a kapujuk elé, a földművesek a földre tették szerszámaikat és az út szélére álltak, az anyák pedig felmutatták gyermeküket a kísérő felé, és a földön térdelve kérték áldását.
Kik ezek a gyerekek? Ki az, aki kíséri őket? És miért mennek át Monferratón?
1850 táján vagyunk. A Rózsafüzér Királynője ünnepén Don Bosco minden évben gyalog elkíséri gyermekeit Becchibe (Castelnuovo d’Asti). Eleinte a gyerekek mintegy húszan vannak, 1858-ra viszont már mintegy százan. „Október első napjaiban indult az énekesek, zenészek és más gyerekek csapata az Oratóriumtól. A kirándulásra mindannyian egy kis batyut, váltás ruhát vittek magukkal, valamint néhány cipót, egy kis sajtot és gyümölcsöt.” – emlékezik vissza don Lemoyne. 1858-ig a kirándulás úti célja Becchi: indulás kora reggel, visszaérkezés estére.
A következő évtől fogva a séták igazi zarándokutakká válnak Monferrato dombjai között.
Egy ötéves kisfiú
Don Bosco előkészítette az utat azzal, hogy megkérte a plébánosokat és a jótevőket, akikkel majd találkozni fognak az úton, hogy gondoskodjanak előre a fáradt és éhes gyermekek fogadtatásáról. Ezeket a kirándulásokat a gyermekek szórakoztatására szervezték, hogy természetközelben legyenek, megismerkedjenek azokkal az emberekkel, akikkel Don Bosco látogatásai során már találkozott, és hogy jó hírt hozzanak ezeknek az embereknek: az Úr szavát.
1861-ben, egyik útjuk során, Don Bosco és gyermekei eljutottak Lu Monferratóba. A különböző házak között, ahol megálltak köszönteni a népet, az egyik előtt ott állt egy apa, egy anya és kilenc gyermek, sorban egymás mellett. A Rinaldi család volt az. A gyermekek között ott állt az ötéves Filippo is, aki megbűvölten figyelte a kis zenekart vezénylő papot. Fél órával később Don Bosco ismét elhaladt a ház előtt és megállt beszélgetni Cristoforo Rinaldival, a kilenc gyermek apjával. Valdocco papjának lovaskocsira volt szüksége, hogy rövid idő alatt egy közeli helységbe érhessen. Cristoforo nagyon boldog volt, hogy kölcsönadhatta a kocsit ennek a papnak, aki annyi ember figyelmét irányította magára. Ebben az idegen papban Rinaldi úr felfedezett valami különlegeset. Néhány helybeli ismerősétől többet is megtudott róla. Ezekben az években Don Bosco híre már Torinóba és Piemontba is eljutott, Astigianóban és Monferratóban pedig még inkább ismerték.1859-ben alapította a Szalézi Szent Ferenc Társaságot. Most pedig minden erejével azon van, hogy művét a piemonti egyházkerületben is elterjessze, és olyan fiatalokat keres, akik követnék őt és segítenék küldetésében.
Don Bosco és a kis Filippo Rinaldi tekintete összetalálkozik: és ezzel találkozások hosszú sorozata veszi kezdetét. Don Bosco visszatér Torinóba.
Közben Filippo egyre derűsebb, elmélyültebb és okosabb lesz. Apja a San Carlo kollégiumba (vagy más néven „Kis Szeminárium”-ba) küldi, melyet Don Bosco nyitott meg 1863-ban a Lu Monferratótól néhány kilométerre fekvő Mirabellóban. 1866 októberében vagyunk.
Mindenekelőtt egy tanító, egy pap, bizonyos Paolo Albera foglalkozik vele: „Számomra don Albera valódi őrangyal volt – írja Filippo sok évvel később – Ő felügyelt rám, méghozzá olyan szeretettel, hogy mindig újra rácsodálkozom, akárhányszor rágondolok. Eltávolított a gyanús társaságból, tanácsokat adott, történetekkel vigasztalt. A kikapcsolódás órái ővele olyan gyorsan elteltek, mint a villám. De a szavainál is jobban hatott szívemre mértéktartó, kegyes, vallásos magaviselete” (Eugenio Ceria, „Filippo Rinaldi, Isten szolgájának élete”). A Kis Szeminárium működését és fiatal diákjainak előrehaladását maga Don Bosco is figyelemmel kíséri, aki rendszeresen átmegy Mirabellóba. Filippo ottani tartózkodása idején két alkalommal is megfordul a helységben, és ezzel a fiúval is leáll beszélgetni. „Mintha csak tegnap történt volna, úgy emlékszem arra, amikor gyerekkoromban először volt alkalmam Don Boscót megközelíteni – írja Filippo Rinaldi idős korában. – Valamivel több lehettem tíz évesnél. A jóságos Atya a refektóriumban volt az ebéd után, még az asztalnál ült. Igen barátságosan beszélt hozzám és kikérdezett a dolgaim felől. Aztán miután megkérdezte, akarok-e a barátja lenni, hozzátette, mintegy a kettőnk közötti bizalom próbájaként, hogy másnap elmehetnék hozzá gyónni.”
Útja során Filippót egy goromba munkatárs is kíséri. Az ő hozzáállása rendszeresen megbántja Filippót, aki, bár egy darabig türelemmel viseli a bántalmakat, egy nap, a sokadik hasonló gorombaság után a szeminárium vezetőjétől kéri, hogy engedje haza. Senki sem tudja maradásra bírni.
Egy anya imádsága
Valamivel később Don Bosco újra a szemináriumba látogat és megtudja, hogy Filippo visszament Lúba. Ez mélyen elszomorítja, de nem tud belenyugodni abba, hogy végleg elvesztette Filippót. Számos levelet ír a fiúnak, hogy visszahívja a szalézi házba. A gyermek viszont, bár Don Boscóval barátságban marad, visszautasítja, hogy visszatérjen a szemináriumba. Gyakran még a levelekre sem válaszol. Csupán egyetlen egyszer, hogy megírja, többé már nem vágyódik a papság után. Ezután apja földjén kezd dolgozni.
Don Bosco viszont nem akarja, hogy a kapcsolat megszakadjon közöttük. 1874-ben meglátogatja Lúban, az otthonában. Filippo ekkor már 18 éves. Amint a pap és a fiú beszélgetnek, egyszer csak valaki bekopogtat a Rinaldi-ház ajtaján: egy beteg asszony az, aki két mankóval jár. Azért jött, mert megtudta, hogy Don Bosco itt van, és kéri, hogy gyógyítsa meg őt. Don Bosco a Segítő Szűz Mária áldását adja rá. A mindezidáig beteg asszony pedig eldobja mankóit és saját lábára állva járni kezd.
A csodának Filippo is a tanúja, és mélyen megérinti a dolog. De még ez az esemény sem elég neki, hogy Don Bosco nyomába szegődjön.
Sőt, az ezt követő hónapokban eltávolodik a vallási gyakorlatoktól, veszélyes társaságba keveredik, még a plébános ellen is fellázad. Don Bosco állhatatossága a fiú viselkedését nézve hasztalannak bizonyul, ám Valdocco papja mélyebben ismeri Filippót, és látja, hogy érdemes visszavezetni őt a szemináriumba. Sőt, talán ennél is többet lát benne…
Egy vasárnap, amikor a templomi harangok zúgása a híveket a szertartásra hívja, Filippo, bár hallja a jelet, az udvarban marad néhány barátjával. Édesanyja nézi, csak nézi őt, mintha figyelmeztetni akarná kötelességére, majd hazamegy. Filippo követi őt és hazaérve anyját egy Szent József-kép előtt térdelve találja, amint éppen őérte imádkozik. A fiút ez nagyon mélyen érinti. Visszafordul és elmegy a templomba. „Édesanyám imái voltak azok, amik megmentettek engem” - mondja majd később.
Két évvel később Don Bosco újra felkeresi Filippót. Egy hosszú beszélgetés során Filippo bevallja a papnak minden nehézségét. És Don Bosco? „Minden ellenvetésemre tudott válaszolni, és lassan-lassan megnyert magának – írja Filippo jó pár évvel később. – Eltávolodva saját magamtól, nem volt már számomra más legyőzni való akadály. Szüleim hagytak szabadon választani, és választásom Don Boscóra esett.”
„Te itt fogsz maradni”
1877 novembere. Filippo Rinaldi, aki ekkor 21 éves, elhagyja Lút és Sampierdarenába költözik, ahol Don Bosco egy szalézi házat hozott létre a felnőtt hivatások számára. A házfőnök pedig az a Don Albera, aki annak idején Filippo „őrangyala” volt a mirabellói szemináriumban.
Látván a fiatalember érettségét, Don Bosco meggyorsítja a készület éveit, így Filippót 1882-ben pappá szentelhetik. Hamarosan Spanyolországban találjuk, a barcelonai rendház főnökeként. Három évvel később az összes spanyol és portugál ház elöljárója lesz, és ebben a két országban kilenc év, Dorothea Chopitea szalézi munkatárs nagylelkű anyagi segítségével alatt 19 házat nyit meg. Mindeközben gyarapodik alázatban, mély emberségben, és szervezőkészsége is fejlődik. Mint a rend egyetemes vikáriusa, Valdoccóban évekig ő felel a Segítő Szűz Mária Leányai ünnepi oratóriumáért, aztán pedig sokat munkálkodik mind a szalézi, mind a Segítő Szűz Mária leányai ünnepi oratóriumának fejlődésén. Nagy lökést ad a szalézi munkatársak és hivatások szolgálatának és intézményi szintre helyezi a Volt Növendékek Világszövetségét, de nagy figyelmet fordít a munka világára is. Támogatja a Segítő Szűz Mária Leányait és jól megérti a Zelatrici nővérek szerepét, akikből később a Don Bosco Voluntáriák (VDB) lesznek.
1922-ban, Don Albera halála után Don Rinaldit választják rendfőnöknek, amint azt Don Bosco előre megmondta - egy nap, Don Rinaldi kérésére hogy az amerikai misszióhoz csatlakozhasson, Don Bosco ezt felelte neki: „Te itt fogsz maradni. A misszióba majd másokat fogsz küldeni.”
Így is lett. Rendfőnöksége során elküldi az első szaléziakat Csehszlovákiába, Hollandiába, Svédországba, Guatemalába, Ausztráliába és Marokkóba. Az egész világon összesen 250 új szalézi rendház születik ez idő alatt.
Torinóban hal meg, 1930. november 5-én. 1990-ben boldoggá avatják. Ő az, akiről korábban Don Francesia megjegyezte: „Don Rinaldit Don Boscótól csak a hangjáról lehet megkülönböztetni: minden másban ugyanolyan.”
Forrás: Claudio Russo – Don Bosco találkozása a fiúkkal, Don Bosco Kiadó 2006.
Szaléziak.HU
