Főoldal / Szalézi világ / Sokan indulnak még - a rendfőnök októberi üzenete
Sokan indulnak még - a rendfőnök októberi üzenete
2022-10-21 Péntek | #Szalézi világ | KIEMELT | ARCHIVÁLT
misszionárius • rendfőnök • Ángel Fernández Artime • üzenet •
Az első missziós expedíciót Don Bosco könnyei áldották meg: “Most egy nagyszerű műbe kezdünk bele. Ki tudja, hogy nem ez a missziós küldetés lesz-e az a piciny mag, amely hatalmas fává terebélyesedik?” A prófécia valóra vált.
Az első alkalom felejthetetlen. 1875-ben Szent Márton ünnepe volt. A világ nem tudta, de Torino parányi sarkában, amit Valdoccónak hívtak rendkívüli vállalkozás vette kezdetét: tíz ifjú szalézi készült Argentínába. Ők voltak az első szalézi misszionáriusok.
Az Életrajzi emlékek hőskölteménybe illő stílussal írja le ezt az eseményt: „Az óra elütötte a négyet és a harangok visszhangja még hallható volt, amikor hatalmas zaj támadt a házban heves ajtó- és ablakcsapkodással. Olyan erős szél támadt, hogy úgy tűnt, mintha le akarná dönteni az Oratóriumot. Valószínűleg véletlen volt, de tény, hogy hasonló szél fújt akkoris, amikor elhelyezték a Segítő Szűz Mária templom sarokkövét, és hasonló szél volt a szentély felszentelésekor is.”
A bazilika tele volt. Don Bosco felment a szószékre: „Amikor megjelent, mély csend lett, és izgalommal teli várakozás söpört át a hallgatóságon, amely mohón itta a szavait. Valahányszor közvetlenül a misszionáriusokhoz szólt, hangja fátyolossá vált, szinte elhalt az ajkán. Csak hatalmas erőfeszítéssel tudta megállítania könnyeit, míg a hallgatóság sírt.”
„Összeszorult a torkom a könnyeimtől. És bár a lelkem most zaklatott távozásotok miatt, szívemnek nagy vigaszt jelen, hogy Kongregációnkat erősnek látom; látom, ahogy kicsinységünkben, ebben a pillanatban mi is elhelyezzük kavicsunkat az Egyház nagy építményébe. Igen, menjetek bátran, de ne feledjétek, hogy csak egyetlen Egyház van Európában, Amerikában és a világon, amely magába fogad mindenkit - jöjjön bármelyik nemzetből -, aki anyai ölelésében akar menedékre lelni. Mint szaléziak, a föld bármely távoli részén legyetek, ne feledjétek, hogy itt Olaszországban van egy apátok, aki szeret benneteket az Úrban, van egy Kongregáció, amely mindig gondol rátok, gondoskodik rólatok, és mindig testvérként fogad majd titeket. Menjetek hát, de akármilyen nehézséggel, fáradsággal, veszéllyel kell majd szembenéznetek, ne féljetek, Isten veletek van. Elmentek, de nem mentek egyedül, mind elkísérünk benneteket. Isten veletek! Lehet, hogy többet nem fogjuk látni egymást ezen a földön.” (MB XI,381-390)
Don Bosco minden misszionáriusnak adott egy lapot, amelyen 20 „emlékeztető” volt, mintegy atyai végrendeletként fiainak, akiket talán sohasem fog viszontlátni. Ceruzával írta nekik a füzetébe egy vonatúton.
A fa növésnek indul
Szeptember 25-én 153-szorra élhettük újra ezt a kegyelmi pillanatot. Ma úgy hívják őket Oscar, Sébastien, Jean-Marie, Tony, Carlos... Huszonöten vannak, fiatalok, felkészültek és tekintetükben és szívükben ott hordozzák az elsők tudatosságát és bátorságát. Ők az előörse, annak, amire kértem az egész szalézi családot erre a 6 évre: merészség, prófécia és hűség.
Don Bosco próféciája: “Most egy nagyszerű műbe kezdünk bele, nem elbizakodottságból vagy mert azt hisszük, hogy az egész univerzumot pár nap alatt megtérítjük, nem; de ki tudja, hogy nem ez a missziós küldetés lesz-e az a piciny mag, amely hatalmas fává terebélyesedik? Ki tudja, hogy nem ez az egy szem köles vagy mustármag lesz-e az, amely apránként növekedve nagy jó tesz? Ki tudja, hogy ez a missziós küldetés nem ébresztett-e sokak szívében vágyat, hogy magukat Istennek szenteljék a missziókban, velünk egy testet alkotva, a sorainkat erősítve? Én nagyon bízom benne. Láttam a jelentkezők nagy számát.” (MB XI, 385)
“Misszionáriusnak lenni! Micsoda szó!” – mondja egy szalézi, negyven misszióban eltöltött év után. “Egy idős ember mondta: Ne beszélj nekem Krisztusról! Ülj le ide mellém, érezni akarom az illatod, és ha ez az Ő illata, akkor megkeresztelhetsz.”
Az ötödik tanács így hangzik: “Gondozzátok a betegeket, vigyázzatok a gyermekekre, az idősekre, a szegényekre”.
Olyan időket élünk, amikor szemléletváltásra van szükség, ha “át akarjuk lépni a határokat”. Egy olyan világban, ahol a határok egyre inkább bezáródnak, a mi életünk próféciája ebben is áll: megmutatni, hogy számunkra nincsenek határok. Az egyetlen valóságunk Isten, az evangélium és a misszió.
Az az álmom, hogy a „Don Bosco szaléziai” azt jelentse azoknak, akik hallják a nevünket – ma és a jövőben –, hogy arra vagyunk szentelve, hogy egy picit “bolondok” legyünk; bolondok, mert szeretjük a fiatalokat, főleg a legszegényebbeket, az elhagyottakat és védteleneket igaz szalézi szívvel. Szerintem ez a legszebb jelző, amellyel Don Bosco fiait illethetik. Meggyőződésem, hogy alapító atyánk pontosan ezt szeretné.
Még sokan indulnak útnak, hogy életüket Istennek adják. Nem csak szavakban. A Kongregáció megfizette a vérdíjat is. A mártír Rudolf Lunkenbein papi jelmondata, amit felszentelésekor választott így szól: „Azért jöttem, hogy szolgáljak és életemet adjam.” Amikor utoljára hazalátogatott Németországba 1974-ben, édesanyja könyörgött neki, hogy legyen óvatos, mert tájékoztatták a kockázatokról, amelyeket a fia vállalt. Ő azt felelte: „Anya, miért foglalkozol ezzel? Semmi sem szebb, mint meghalni Isten ügyéért. Ez lenne az álmom.”
Az a szilárd meggyőződésem, hogy a Családunknak a következő hat évben egy határok nélküli nagyobb egyetemesség felé kell tartania. Az országoknak vannak határaik. Nagylelkű segítőkészségünknek, amely támogatja a missziókat nem lehet, nem szabad, hogy legyen határa. A próféciában, amelyről tanúságot kell tennünk mint Kongregáció, nem szerepelnek határok.
Egy misszionárius mesélte, hogy misét celebrált a közeli hegyek őslakosainak Cochabambában, Bolíviában. Fiatal pap volt és alig ismerte a quechua nyelvet, majd miután hazafelé sétált, úgy érezte, hogy egy jó nagy fiaskó volt az egész, nem sikerült semmit átadnia, amit szeretett volna. De felbukkant egy idős, szegényen öltözött gazda és megköszönte az ifjú misszionáriusnak, hogy elment oda.
Aztán egy hihetetlen dolgot tett: „Mielőtt még megszólalhattam volna, az öregember a kabátzsebébe tette a kezét és elővett belőle két marék tarka rózsaszirmot. Lábujjhegyre állt és mutogatva arra kért, hogy hajtsam le a fejem. A fejemre szórta a szirmokat, nekem meg elállt a lélegzetem is. Újra a zsebébe nyúlt és sikerült kivennie még két maroknyi szirmot. Folytatta, amit elkezdett és a vörös, rózsaszín és sárga sziromeső végtelennek tetszett. Én csak álltam ott és hagytam, hogy csinálja, a szandálomat néztem közben, amit a könnyem áztatott és rózsaszirmok takartak. Az ember végül elbúcsúzott és én egyedül maradtam a friss rózsaillattal.”
Tapasztalatból mondom, hogy szerte a világon családok milliói vannak tele hálával a szaléziak iránt, akik evangéliummá lettek közöttük.
Don Ángel Fernández Artime SDB, rendfőnök
ANS-Róma/Szaléziak.HU
