Főoldal / Szalézi világ / Stefano Ferrando - egy szalézi, akinek nagy misszionárius szíve volt
Stefano Ferrando - egy szalézi, akinek nagy misszionárius szíve volt
2018-06-20 Szerda | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
megemlékezés • szentség • misszionárius • India •
Június 20-án ünnepeljük Tiszteletreméltó Stefano Ferrando, a Mária Keresztények Segítsége Missziós Nővérei alapítójának égi születésnapját. „Ne magadért élj, hanem Érte” – mondta a szalézi püspök, akinek példája emlékeztet bennünket arra, hogy ne veszítsük el szenvedélyünket és menjünk a nagy anyagi és szellemi szegénységben szenvedő emberek közé, ahová senki sem akar.
Stefano Ferrando 1895. szeptember 28-án született Rossiglionéban, Genova tartományban, Agostino és Giuseppina Salvi gyermekeként. Kisgyermekkorától kezdve a szaléziak iskolájába jár, először Fossanóba, később Torinóba. Don Bosco élete lenyűgözi. Kéri, hogy beléphessen a szaléziak közé, és 1912-ben Foglizzo Canavesében szerzetesi fogadalmat tesz. Az első világháborúban Sanitában teljesít katonai szolgálatot, amiért ezüst érdemrendet kap, majd 1917-ben visszatér a szaléziakhoz és folytatja tanulmányait. 1923-ban pappá szentelik és misszióba küldik Assamba (India), ahol tíz éven keresztül a novíciusok tanára, a filozófiai és teológiai tanszék igazgatója lesz. Közben járja az elszórt falvakat és vasárnapi oratóriumokat szervez a gyerekeknek.
XI. Piusz pápa1934-ben kinevezi a krishnagari egyházmegye püspökének. Sorsát a Megfeszített Jézusra bízza és arra kéri papjait, menjenek el a falvakba, hirdessék az evangéliumot az embereknek. Papjainak azt mondja: „A lelkeket nem tudojátok megtéríteni autóban ülve. Hogy megközelítsétek őket és megoldjátok gondjaikat, gyalog kell járnotok.” Ő maga is folyamatosan úton van, ezzel példát mutatva nekik. Ha kell, erdőkön és mocsarakon át gyalogol. Lelkipásztori munkáját szalézi stílus jellemzi: öröm, egyszerűség, és az emberekkel való közvetlen viszony. Odafigyel a gyerekekre, szegényekre és szükséget szenvedőkre; mindenkihez barátságosan közeledik. Terjeszti a Segítő Szűz és Don Bosco tiszteletét. Azt szeretné, hogy az indiaiak maguk legyenek földjük első térítői.
Ferrando püspököt mélyen érinti a szegénység, az írástudatlanság és egészségtelen körülmények, amelyek között az emberek élnek abban a régióban. A második világháború megakadályozta, hogy a misszionáriusok, papok és szerzetesek szabadon mozogjanak ebben a térségben, hogy segítséget nyújtsanak a segítségre szoruló helyi lakosságnak.
Megértve az idők jeleit 1942. október 24-én Guwahatiban (Assam tartomány) indiai katekista lányok egy csoportjából megalakítja a Mária Keresztények Segítsége Missziós Nővéreit (MSMHC, „ferrandínák”), azzal a céllal, hogy a távoli területeken élő emberek között dolgozzanak, evangelizáljanak, segítsék az egészségügyet és az oktatást. Jézus, Szűz Mária, Don Bosco, a missziók és a szegény emberek szeretetét tanítja nekik. A kongregáció 1977. március 21-én pápai jogú intézménnyé vált, 1986-ban pedig hivatalosan elismerték, mint a Szalézi Család tagját.
1947. augusztus 15-én a hatalmas India visszanyerte szabadságát és örömmámorban úszott. A katolikus egyház harangzúgással csatlakozott az általános örömhöz. Egy évvel később a központi kormány úgy döntött, hogy nem engedélyezi új misszionáriusok belépését külföldről. 1962 októberében kommunista kínai fegyveres csapatok átkeltek a Himalája hágóin és lenéztek az assami síkságra, aztán meggyőződve arról, hogy Indiában mindenki pánikba esett, visszavonultak. Attól a pillanattól kezdve Assam lett India "neuralgikus pontja". „A keresztények spontán módon védekeztek, impozáns és szenvedélyes megnyilvánulások szervezésével” - írja Ferrando püspök. A khasi keresztények küldöttsége memorandumot küldött az állami hatóságoknak, amelyben többek között azt is mondták: „Senki sem tudott olvasni, nem volt ábécénk. A misszionáriusok elhozták a Khasi-hegység lejtőire az egyik legmagasabb szintű oktatást Indiában. Ezért meg kell maradniuk és be kell fejezniük a munkájukat.” Néhány évig a központi kormány nem ragaszkodott a kiadott rendelkezésekhez. Közben keményen dolgoztak azon, hogy a külföldi misszionáriusokat indiaiak helyettesítsék.
1969-ben Ferrando püspök betöltötte a 74-et és benyújtotta lemondását a pápának, aki ezt elfogadta. Erényes életének legfájdalmasabb pillanata az volt, amikor el kellett hagynia Shillong egyházmegyét és vissza kellett térnie Olaszországba. De még mielőtt visszatért volna Olaszországba, felszentelte Robert Kerkettát, az egyikét annak a két püspöknek, akik az utódai lettek. Ő volt az a kisfiú, aki egy napon ezt mondta neki: „Püspök szeretnék lenni”, és ő azt felelte: „Rendben. Az leszel.”
Amikor Stefano Ferrando Indiába érkezett, 4000 katolikus volt Assamban; amikor visszatért Olaszországba, mintegy 500 ezren voltak.
Az öreg misszionárius püspök Olaszországba, a quartói (Genova) szalézi házba vonult vissza, hogy csendben tovább szolgálja az Urat. 1970-ben a következőket írta a Bollettino Salesianóba: „Itt, Olaszországban gyakran megkérdezik tőlem: Hogy hogy otthagytad Assamot, 47 év missziós munka után? A válaszom: mert végre eljött a nap, amire 47 éve vágytam: az indiai egyház magától is képes működni!”
Visszaemlékezéseiben ezeket írta: „Az én misszionárius püspöki kalandom hosszú volt, nagyon hosszú, és tele volt számos epizóddal, néha vidám, néha szomorú eseményekkel, de mindent áthatott Isten kegyelme. Jézus küldött bennünket, amikor azt mondta: »Menjetek, és tegyetek tanítványokká minden népet.« Azt is mondta: »Íme, a gazda kiment vetni.« Az assami misszionáriusok nem ültek egy szőnyegen, várva, hogy a khasi, a naga, vagy a bhoi népek odajöjjenek hozzájuk. Kimentek vetni, és fáradhatatlanok voltak. Az evangélium utazó ügynökei lettünk. És micsoda utazásvolt ez! Az első napokban volt néhány ösvény és néhány gyalogút, és gyakran elvesztünk a dzsungelben, ahol pedig vadállatok laktak, amelyek komolyan vették a dolgokat, és többször a misszionáriusok egészen hajnalig a fákon ülve töltötték az éjszakát: ezekben a kalandokban nem volt semmi romantika! Egy napon Golaghatban már két órája hallgattam a gyónásokat, egy széken ülve, és jártam egyet, hogy kinyújtóztassam a lábamat. Amikor visszajöttem, megmutatták nekem, hogy a székem alatt, jól összetekeredve egy nagyon mérgező kígyó pihent csendesen. Szerencsére nem zavartam meg. És a szúnyogok! Milliók támadják a szegény vándort, hogy megfertőzzék maláriával. Az amerikai katonák, akik a második világháború idején harcoltak a japánokkal, azt mondták: »A japánok csak a második számú ellenség. Az első számú ellenség a szúnyogok.« Ugyanez áll a misszionáriusok és a püspökök számára is. Ami az ételeket illeti, az assami törzsek mindent megesznek, még a fekete és szőrös hernyókat is. Én inkább böjtöltem, a gyomrom nem akart mindent elfogadni. De aludni, azt tudtam bárhol, még olyan kunyhókban is, amelyek rosszul védettek az esőtől, és az egereknek is menedéket nyújtottak. Egy éjjel két leprás kunyhójában aludtam. Máskor pedig, amikor reggel felébredtem, meglepődtem, hogy sok gyermeket találtam az ágyam körül: csendben, egymás kezét szorongatva álltak, mint a kis angyalok, és nézték, ahogy a püspökük alszik.”
1978. június 20-án Stefano Ferrando békésen megtért Teremtőjéhez. Kilenc évvel később a Mária Keresztények Segítsége Missziós Nővérei teljesítették kívánságát, és földi maradványait Indiába szállították, shillongi rendházuk kápolnájába, arra a földre, amely a második hazája volt.
Angel Fernández Artime rendfőnök, méltatva Ferrando püspök munkáját, kiemelte: „Erős ember volt, akit nem bátortalanított el, ha nehézségekkel szembesült, hanem mosollyal és gyengédséggel szembeszállt velük. Kitartás az akadályokkal szembesülve - ez volt az egyik legfontosabb tulajdonsága. Megpróbálta egyesíteni az evangélium üzenetét a helyi kultúrával, amelybe beillesztették. Lelkipásztori látogatásai során nem ismert félelmet, egyházmegyéje legtávolabbi helyeit is meglátogatta, hogy visszaszerezze az elveszett bárányokat. Különös érzékenységet és figyelmet mutatott a laikus katekisták képzésének előmozdítására, akiket püspöki küldetésének kiegészítéseként tartott számon. Tőlük tette függővé az evangélium elterjedését és gyümölcsözőségét a legtávolabbi területeken. Nagy figyelmet fordított a családokra is. Számos elkötelezettsége ellenére gazdag belső életet élő ember volt, amit imádsággal és szemlélődéssel táplált. A nővérek, a papok, a szalézi rendtársak, valamint az emberek a püspökségében mind úgy érezték, hogy nagyon közel áll hozzájuk. Ő kreatívan átadta magát nyájának, gondját viselve a szegényeknek, védelmezve az érinthetetleneket, gondozva a kolerás betegeket.”
biesseonline.sdb.org/Szaléziak.HU
