Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Évközi 28. vasárnap
A mai evangéliumhoz érdemes felidéznünk a múlt vasárnapit és a gonosz szőlőmunkásokról szóló evangéliumi részt, Jézusnak, azt a hasonlatát, ami nagyon hasonló volt, hiszen ott egy szőlőtulajdonosról, amíg itt egy királyról beszél, ott szintén szolgákat küld, hogy beszedjék a termést, ami a tulajdonosnak jár, itt is a szolgákat semmibe veszik, sőt, kidobják, megölik, és aztán a fiát küldi el, akit szintén megölnek. Itt is a király azt gondolja, hogy: „Ezek után a fiamat majd csak megbecsülik…” - de nem. Kidobják. „A szőlős kultúra mit tesz a szőlőmunkásokkal?” - kérdezte Jézus a főpapoktól és a nép vezetőitől. Itt a fiú az, akinek a menyegző készül, arra nem akarnak eljönni.
Nagyon bele tudunk helyezkedni, hiszen egyértelműen ott a szőlősgazda, itt pedig a király, az maga az Úr, az Isten, aki az ő fiát küldi, itt pedig a fiának a lakomájára hív meg. Ott a fiának a küldetésével szállnak szembe, itt a lakomára való meghívást utasítják vissza az emberek, közben a szolgákat is bántalmazzák és megölik.
Mind a két példabeszédről azt mondhatjuk, hogy egyszer magáról a Fiúról is szól. Jézusnak egyfajta olyan példabeszede, amely profécia jellegű is, saját maga elutasítottságáról és sorsáról, de az Atya megdicsőítéséről, mondhatnánk mi már úgy, hogy szenvedéséről, haláláról és a megdicsőítő föltámadásról.
Ugyanakkor, ha a kinyilatkoztatás történeti kontextusába helyezzük, akkor ott vannak a szolgák, mondhatjuk, hogy Izrael nagyjai, főleg a proféták, akik elutasítottak, és a zsidó nép szívesebben hallgatott inkább az álprofétákra, és követte az álmessiásokat. Ugyanakkor mindegyikben megvan a végső győzelem, hiszen az előző vasárnapi példabeszéd azzal zárult, hogy a kő, amit elvetettek, szegletkővé, tehát alappá, tartókővé lett, itt pedig a király lakomára szóló meghívásra végülis megtelik ünneplőkkel a terem, és ott vannak az emberek a lakomára.
A mai evangéliumnak van egy számunkra nagyon fontos örömhíre: az, hogy amikor azt olvassuk, ahogy a múlt vasánapinál azt mondtuk, hogy másoknak adja ki a szőlőt, akkor a zsidók megbotránkoztak, hiszen ez azt jelenti, hogy nem ők csupán a választott nép, sőt, ma már tudjuk, hogy nem is nép, nemzetség, törzs alapján, hanem a meghívottak a hit és a keresztég alapján lépnek be Isten országába. Itt egyértelmű, hogy akik nem voltak méltók, helyettük - azt mondja a király, hogy - hívjatok mindenkit, menjetek az útkereszteződésekre, és akit csak találtok…
Kedves testvéreim, mi vagyunk az „akit csak találtak”.
Milyen nagyszerű dolog ez, meghívottnak lenni az isteni lakomára, az isteni szeretet közösségbe!
Ugyanakkor egy érdekesség a mai evangélium végén egy külön csavar az, amikor a király megszemléli az ő meghívottjait, az ünneplőket, és lát egy valakit, aki nincs menyegzős ruhába öltözve. Hát, mondhatnánk, hogy az út széléről, innen-onnan szedték össze, hát persze! De a többi, úgy látszik, hogy akkor mégiscsak közben hazaszaladt, rendbe szedte magát, ő pedig nem.
Ez azt jelenti, hogy meghívottak vagyunk, és a meghívásunk ingyenes. A meghívásunk személyre szóló, a meghívásunk szeretettel teljes, de a meghívottnak azért illik erre valamilyen módon válaszolnia. Manapság szokták azt írni a meghívóra, hogy kérjük, hogy jelezd, hogy eljössz-e, vagy regisztrálj. Vagy amikor fiatalabb koromban nem szerettem, amikor családdal mentünk vendégségbe, akkor mindig nagyon ki kellett súvickolni magunkat, és a szúrós ünneplő nadrágomat kellett fölvenni, amiben nem éreztem jól magam, és nem éreztem azt ünneplőnek sem. Ma már hál’ Istennek ilyenek jobb anyagokból készülnek, nem ez a Vörös október konfekció ruhák, de hát akkor azért ezt kellett fölvenni, meg ilyen kényelmetlen fekete cipőt, hogy akkor most nagyon ünneplő. De ugyanakkor meg valahol mégiscsak jogos, hiszen azért egy vendégségbe nem megyünk a homokozóban az udvaron, a játékban összekoszolt szakadt ruhában, megtiszteljük azt, aki vendégül lát minket, vagy ha vendég jön hozzánk.
Ha a mai evangéliumban gondolkodunk, akkor két dolgot szeretnék itt és most a magunk számára kicsit kiemelni.
Kezdjük a meghívottakkal.
A meghívottak mennyire mai emberek, modern 21. századi, 2020 utáni emberek, szétszélednek, mindenki az üzlete után, a földjére, nyomogatja a telefonját, neki most a sorozata megy a tévében, vagy éppen most nem tudom mi történik. Minden más fontosabb, lényeges, lényegtelen.
Jézus nagyon komolyan szívünkre köti azt, hogy egy a fontos: az Isten országa, hogy vedd komolyan! Az ingyenes meghívást, az nem igénytelen meghívást jelent, hanem lehetőséget. Vedd komolyan!
Mi is meghívottak vagyunk a lakomára, és sokszor tapasztalhatja az ember, hogy szinte minden más fontosabb.
Nem gondolom, hogy a hétköznapi misérejárást kellene itt annyira hiányolni, bár bevallom nektek, hogy engem meglep, amikor mondjuk egy szerda reggel, vagy egy péntek este olyan nagyon kevesen vagyunk.
Nem egy vallásos helyről jöttem. Kazincbarcika, Borsod, ipari, szocialista város, de jó, nagyobb is, mint Nyerges, úgy húszonnégyezres, tehát háromszor akkora. Akkor is arányban nem is olyan rossz, mert ott egy jó 35-40-en voltunk egy hétköznapi misén. Persze, az ember örül, ha az ötnek, nyolcnak, háromnak, aki itt van, de azt gondolom, hogy fontos lenne időnként átgondolnunk, hogy a meghívottságunk, az, hogy béreletem van, nem azt jelenti, hogy hmmm… akkor majd legközelebb. Mert nem biztos, hogy lesz legközelebb. Meg hát egyszerűen az annyira nagyszerű dolog, hogy a Jóisten számon tart, és figyel rám, és gondja van rám, hát úgy intézem, legalább egy hónapban egyszer egy hétköznapi szentmisére is jussak el. És hát nem beszélve a vasárnapokról, az Úr föltámadásáról, az ünnepléséről, amikor tényleg azért is őrizzük meg, Esztergomtól Komáromig még csak Nyergesen van vasárnap esti mise, ezt azért is őrizzük meg, hogy legyen lehetőség szombat este, vasárnap este, valahogy csak bele kell, hogy férjen az én meghívó, szerető úr Jézusomnak a naptáramba! Nem lehet annyira tele, és annyira sok, és annyira fontos, és annyira lényeges.
Aztán ott vannak a szolgák.
Szegényekről sokat nem tudunk, csak annyit, hogy keményen elutasítják őket. A mostani hírlevélben egy olyan szöveg szerepel, ami szerintem nagyon inde illik: Clement Rebora, egy rosminiánus szerzetes írt egy huszonhét ciklusból álló verset a papról. 51 évesen lett pap ez a fiú, szerzetes, és az elsőt a huszonhétből hozza a mai hírlevelünk, amely úgy szól, hogy:
Ballada a papról 1.
A pap harang.
A pap olyan, mint a harang, melyet a Szentlélek szólaltat meg, hogy Jézushoz hívja az embereket.
Semmi extrát nem mond benne. Utána van egy kis elemzés, meg Reboráról egy bemutató, hogy mégis ki ez az ember, ki ez az olasz költő, tanár és szerzetes, aki ezt írja számunkra. Ezt azért tartom fontosnak, mert elvileg mi lennénk ezek a szolgák, és ez a kép nagyon tetszik, mert mostanában a papra is panaszkodnak, meg támadják az atyákat itt-ott, beléjük kötnek, ha kell, ha nem, meg a harangozással is mindig itt-ott van baj.
Emlékszem, amikor Óbudán voltam a Bécsi úton, akkor hogy-hogy nem, ott volt egy kis harangtorony, mert egy pici kápolna nincs saját tornya, de volt egy harangtorony, de borzalmasan félre csapott, borzalmas hangokat adott, még az én hallásomat itt zavarta, akkor elképzelhetitek… És hát lekapcsoltuk, hogy meg kell csináltatni. És akkor visszakapcsoltuk. Vele szemben a Margit Kórháznak a gerontológiája van, kvázi elfekvő. És oda jártunk át, gyóntatni, betegek kenete, vigasztalni, reményt adni az embereknek, és majdnem mindenkinek, akihez mentünk: „Úgy hiányzott a harang! Az segített, erőt adott. Olyan jó, hogy újra szól!”
Sose hittem volna, hogy egy harangnak ilyen jelentősége lehet, hogy a városban, ahol mindig elnyomja az utca zaja, meg minden más, ott is. Akkor éreztem meg, hogy ez nem egy valami régi hagyaték, vagy valami egyházi luxus, hanem igenis egy vigasztaló, egy hívó, egy erőt adó, Isten közelségét, akár esetleg a távolban is jelző szó-hang. És éppen ezt a feladatot kell a papnak Rebora elmélkedése szerint betöltenie. Mindezt egyszerűséggel, alázattal, szinte eszköztelenül és mindenféleképpen kedvességgel és reményt adva.
Azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy amikor talán nem kellő módon szólítanak meg bennünket, mondjuk, a médiában, akkor ne felejtsük el, hogy mi harangok vagyunk. Magasabban, magasabbról, és mindig reményt, mindig vigaszt, mindig az Isten szent lelkének a közelségét kell közvetíteni. Nem lehetnek azok az eszközeink, amik a világnak, mert akkor belesatnyulunk a világba.
Talán nem jó szó a felülemelkedés, de mégis azt gondolom, hogy mi nem használhatunk, vagy nem élhetünk olyan eszközökkel, amikkel a világ él. De a harang, az szól, hív, reményt ad, vigasztal, azt valaki meghalja, vagy nem.
És akkor befejezésként néhány szó erről, akit a király barátnak szólít, de nincs menyegzős ruhája, és azért mégiscsak kidobatja a külső sötétségre.
Nagyon fontos, hogy ez nem a királynak valamiféle kegyúri visszaélése, vagy despota viselkedése, hanem a többieknek megbecsülés, ennek az embernek pedig figyelmeztetés.
Ez is olyan nehéz, amikor az egyház valakinek - nem szórakozásból - visszautasítja a szentséget, keresztség, áldozás, bérmálás. Nekem is voltak ilyen fiatalok, azt javasoltam nekik, hogy inkább ne házasodjanak templomban. Egy évvel később már külön is éltek, de jó, hogy nem volt templomi házasság! Mert, hogy ez egy nagyszerű ajándék, amihez azért be kell érni, fel kell rá készülni, oda kell jutni, menyegzős ruhába kell öltöztetni magunkat.
Attól, hogy ingyenes, attól még nem értéktelen, sőt!
Emlékszem, hogy egy olasz oratóriumban mesélték, hogy meglepődtünk a csocsóasztalnál - ilyen fedett, nagyon profi csocsóasztal volt -, akkor még líra volt, és a minimálisan 10 lírás, az a legkisebb fémpénz volt, azt kellett bedobni, hogy játszhassanak a gyerekek. Nem értettük, hogy egy szalézi oratóriumban a gyerekektől pénzt kérnek. Milyen butaság ez! Azt mondta a szalézi atya mosolyogva, hogy amíg ingyen volt, nem játszottak. Nem tudták, hogy kell.
Tehát, hogy nagyon sokszor az ingyenes, az egyenlő az értéktelennel, a félredobandóval.
30 valahány éve vagyok pap, de azóta gondolkodom ezen, hogy valamikor az ősegyházban a keresztségre készülőknek, akik 2-2,5 évig készültek a keresztségre – jó, egyben volt a keresztség, az elsőáldozás, a bérmálás, a bevezető szentségek -, tehát a katekumeneknek a mise közben azt mondta a pap ilyenkor, a predikáció után, hogy: „Katekumenek, távozzatok!” Most meg tévén közvetítjük. Az ember otthon eszi a csirkecombot, szívja a bagót, kimegy egy kávéra, és közben nézi a misét. Hol van a helyes határ? Amikor a Covid volt, talán emlékszünk, nagyon sokan mondták, hogy persze, hát közvetítjük a misét, jaj de jó, legalább… De próbálj meg otthon is erre fölkészülni! Ne pizsamában ücsörögjél ott, hanem öltözz föl, gyújts meg egy gyertyát, tegyél ki egy szentképet, kicsit hangolódj rá, mert ha áldozni majd nem fogsz tudni, ami a lényeg lenne, de mégiscsak, hát öltözz menyegzős ruhába! Hát a te Krisztusod közelít hozzád, őt ünnepled!
És ez nagyon nehéz határt ad, hogy hol az igényes szeretet. A szalézi iskoláknál szokták kérdezni, hogy Don Bosco iskolájában, bármennyire is szeretjük a fiatalokat, meg lehet bukni. Mert az az igényes szeretet. Ha valakinek egyszerűen, mondjuk például a Barcikán, a szakmunkás iskolában, nincs meg az a minimális tudása, amit kiengedhetjük a szakmába, nem kell csodát várni, de azt a minimumot, amit utána majd ő még össze tud majd szedni a mester mellett, akkor nem engedhetjük ki, mert becsapjuk azt a fiatalt, átverjük. Akkor csak megszabadulunk tőle, hogy megkapta a szakmunkás vizsgát.
Az nem szeretet.
Hogy lehet az igényes szeretetet úgy gyakorolni, hogy közben az ingyenes legyen, közben az vigasztaló legyen, az felemelő legyen? Hát ehhez kell közel jönnünk Jézushoz és az ő Szentlelkéhez, és a pap, illetve hát mindannyiunk feladata az Egyházban, hogy küldöttek vagyunk, az ilyen harangszerű dolog. Biztatlak benneteket, hogy ezt majd olvassátok el, és akár a saját helyzetünkre át lehet majd gondolni: „Hogy tudok én harangszó lenni a szomszédnak, a családtagnak, a barátaimnak?”
Ámen.
P. Ábrahám Béla SDB
Elhangzott Nyergesújfalun, 2026. október 10-én.
Szaléziak.HU
