Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Az újat kezdő Isten
Vannak az életünkben olyan alkalmak, olyan események, mondjuk így: fordulópontok, amelyek szinte a természet sodró erejével arra késztetnek bennünket, hogy valamit lezárjunk, és valami újat kezdjünk. Ilyen az év utolsó napja, befejezése és egy másik év, az új év első napja, kezdete.
Csakhogy folyton, újra meg újra azt tapasztaljuk, hogy a befejezések és az újrakezdések között nincs egyértelműen elhatároló vonal. Nem olyan ez, mint amikor átlépünk egy országhatárt, és egy másik országban találjuk magunkat. Bármennyire is szeretnénk magunk mögött hagyni a régit, mintegy „túl lenni rajta”, bármilyen jó volna csak az újra figyelni, koncentrálni, nem lehetséges, mert a régi és az új nem rajtunk kívül van, hanem bennünk. A régi és az új határa tehát a szívünkben húzódik: a szívünket pedig nem lehet kettéosztani, mintha az egyik fele a régi lenne, a másik fele meg az új.
Így hiába próbáltuk feledni az óév búcsúztatásakor az elmúló év fájdalmait, terheit, bűneit. Akár akarjuk, akár nem, a szívünkben, annak mélyrétegeiben áthoztuk az új évbe is azokat, természetesen örömeink, eredményeink és sikereink emlékével együtt.
Ha akármilyen nagy elhatározással is, de magunkra, a magunk erejére hagyatkozva próbálnánk valami egészen újat kezdeni, és feledni, magunk mögött hagyni a régit, a múltat: ez aligha fog sikerülni. Ugyanis mindig magunkkal cipeljük szívünk mélyén, élményvilágunkba ágyazva, beépülve fájdalmaink töviseit. De hála Istennek, magunkkal visszük örömeink rózsáit is, vagy legalább azok emlékét, mintegy az illatát. Tehát a jót és rosszat egyaránt.
Isten azonban mindezek ellenére, vagy éppen ezekkel együtt valami igazán újat, az eddigieknél értékesebbet, nemesebbet akar kezdeni velünk. A mi Istenünk ugyanis a mindig újat kezdő Isten. A bűn és a nyomorúság éjszakájában mint merőben újat, „addig nem volt”-at küldte el hozzánk Fiát, „aki asszonytól született”, tehát egészen közülünk való volt, s általa megmutatta nekünk az emberlét új lehetőségeit és távlatait. Ezek között az új lehetőségek között a legvigasztalóbb, a legbátorítóbb az, hogy így szólíthatjuk Istent: „Atyánk!” Isten fiának megtestesülése, Jézus Krisztus születése afféle apátlan-anyátlan állami gondozottakból Isten gyermekeivé tett bennünket. S ez a tény nagy lehetőségeket, új távlatokat nyit meg számunkra. Lehetővé válik Szent Pál felszólításának a megvalósítása, amit Karácsonykor olvastunk: „Éljünk (Isten) kegyelmével igaz életet…. Éljünk tisztán, szentül és buzgón e világban!” (Tit 3,7; 2,12 b)
Ehhez, az igaz élethez adja áldását az Isten. Áldását adja, azaz beburkol gondviselő szeretetébe. Azt az áldást adja, amelyet először ószövetségi népének adott. Ez az ún. „ároni áldás”, melyet Krisztus óta mindegyikünknek egyenként is megad, s amelynek veretes szavait hallottuk a mai olvasmányban:
„Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged,
ragyogtassa rád arcát az Úr, és kegyelmezzen néked,
fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét tenéked!” (Szám 6,24-27)
Amikor ezt az áldást hallgatjuk és fogadjuk, fölfénylik a lelkünk és átmelegszik a szívünk, azért, mert tudjuk, hogy Isten, a mi mennyei Atyánk külön-külön és együtt is szeret minket és magáéinak vall bennünket. Ő maga tesz képessé, hogy hordozzuk és tanítsuk igazságát és jóságát, és tovább adjuk szeretetét azoknak a testvéreinknek, akik szomjaznak az igazságra és a jóságra. Adjuk tovább azoknak, akik közvetlen környezetünkben élnek, de azoknak is, akik azon túl élnek, bárhol a világon. És úgy adjuk tovább, mint mindent és mindenkit átölelő, beburkoló szeretetet, és áldást, mint megmentő és üdvözítő jóságot és irgalmasságot.
Az új esztendő első napja az áldás napja tehát, egyszersmind a béke világnapja az Egyházban. A remény és a bizalom ünnepe ez, és nem a megvalósult békéé, amikor szomorúan olvasunk, hallunk arról, hogy a világ sok válsággócában újra a fegyvereké és a terroré a szó. Hogy ismét áldatlanná vált a helyzet pl. ott, ahol a béke Fejedelme megszületett és ahol keresztények élnek Afrikában, Ázsiában. Ez a nap legyen valóban imanap a békéért, amikor bizakodva imádkozunk azért, hogy hazánkban és mindenütt a világon újra teret hódítson az igazság, az igazságosság és a béke. Hogy ne a terrorré, a félelemé és a fegyvereké legyen a döntő szó, hanem az irgalomé és a testvéri szolidaritásé, amit Isten Jézus Krisztusban kinyilvánított.
S mindeközben csendben, szavak nélkül, de szerető anyai figyelemmel ott áll új évünk kezdetén a Boldogságos Szűz, Isten Fiának édesanyja. Ő az Istenszülő Szűz, akinek istenanyaságát ünnepeljük január 1-én, karácsony 8. napján, kiskarácsony napján.
Mária a maga életében, fájdalmas boldogságában és boldogságos fájdalmában tapasztalta meg Isten áldó szeretetét. Ezért mondjuk neki az angyali üdvözletben: „áldott vagy te az asszonyok között (Lk 1,42), ahogy Erzsébet köszöntötte a hozzá látogató Máriát. Áldott vagy, mert „boldognak hirdet téged minden nemzedék” (vö. Lk 1,48) áldott vagy, mert „a te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2,35). Isten áldását hordozni mind a kettőt jelenti, nemcsak Mária életében, de a miénkben is. Mert így akar velünk újat kezdeni az Isten: fájdalomban és örömben.
A Boldogságos Szűz szívének szentséges nyugalma és Istenbe vetett maradéktalan bizalma mutassa meg, hogy ha mi magunk nem is, de Isten tud és akar is kezdeni velünk valami újat, valami jobbat. Kicsinek látszó nagy dolgokat művel velönk is az Isten, kinek szent neve legyen áldott az új esztendőben.
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
