Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Évközi 12. vasárnap - Parancsolt a tengernek
Szalézi szavak - Évközi 12. vasárnap - Parancsolt a tengernek
2021-06-19 Szombat | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Viharról és tengerről, tengeri viharról beszél a mai evangélium alaptörténete. Ez a tenger egy Balaton nagyságú tó, a Genezáret tava Galileában, melyet ritkán Tibériás-tengernek is neveztek. Ez a tó úgy tenger, mint ahogy a Balaton a magyar tenger. Gyakoriak a viharok, mégpedig komoly viharok a Galileai tengeren. Van-e fogalmunk a tengeri viharról? Közvetlen tapasztalatból aligha, legfeljebb filmekből. Úgy gondolom, hogy egy tisztességes balatoni vihart is csak kevesen éltek át közülünk. Pedig, mint mondják, az is félelmetes és életveszélyes azoknak, akik azt bent a tó vizén élik át.
Barabás Miklós, a 19. század nagy magyar festője fiatal korában éveken át Itáliában utazgatott, hogy minél több festészeti, művészeti tapasztalatot szerezzen. Önéletrajzában elmond egy esetet a tenger szeszélyes erőfitogtatásáról. Egy kisebb vitorláson Nápolyból indult kirándulni, s mint írja: „olyan csöndes volt a tenger, hogy a hajósoknak evezniük kellett, azt hittem, estig sem érünk el célunkhoz. Aztán látom, hogy egyszer csak leteszik az evezőket, és állítják föl a vitorlát. Megmutatták, hogy a látóhatár szélén, ahol a tenger az éggel egybemosódik, sötét indigó vonal húzódott végig. És csakugyan egy-két perc múlva meglebbent a szél a fülem mellett, és a víz színe kásásodni kezdett. Ekkor már rémisztően sebesen haladtunk, a fokozódó széllel a csónakunk táncra kerekedett, keresztülcsaptak fejünk felett a hullámok, a mellettem ülő kapitányt egy hullám úgy meglökte, hogy a velem szemben ülőkkel együtt majdnem kiesett a csónakból, sőt én is bőrig áztam a hullámcsapástól. Én a legkisebb reményt sem tápláltam arra, hogy élve kimenekülünk. De a jószerencse mégiscsak partra vitt. A közeli halászok segítettek rajtunk, kötelet dobván felénk, melybe mi mind belecsimpaszkodtunk, s valahogyan kimásztunk (a vízből).”
Ha nincs is az idézett leíráshoz hasonló közvetlen tapasztalatunk a tengeri viharról, lelkünk mégis könnyen rezonál az Úr szavaira, melyeket Jóbhoz intézett az ószövetségi olvasmányban: „Ki zárta el kettős kapuval a tengert, amikor előtört a mélység öléből?” Igen, a tenger az ember szemében, s főleg képzeletvilágában a vad és fékezhetetlen hatalomnak a megfelelője: a tenger uralkodik a szárazföld felett, nagyobb a hatalma, mint az embernek. Egyedül Isten hatalmasabb nála, az alkotója, aki maga válaszol a Jóbnak feltett kérdésre: „Határvonalat én szabtam számára, és gátat építettem, kettős kapuval. Azt mondtam neki: eddig és ne tovább! Itt törjön meg hullámaid gőgje!” Isten uralkodik tehát a leghatalmasabb természeti erő fölött is, s ha ez így van – következtet logikusan a bibliai meggyőződés – akkor az ember életét is csak ő képes helyesen irányítani, s ha kell, lecsendesíteni. Jób könyvében magának Jóbnak a lelke a viharos tenger, melyben az elhagyatottság és a csalódottság, a fájdalom és a panasz hullámai csapnak magasra és hullanak vissza, szinte maguk alá temetve a szenvedő embert, mígnem a próbatétel keserű tapasztalata után Isten visszaadja Jób lelkének békéjét és nyugalmát.
Az evangéliumban a Teremtő isteni ereje fiában, Jézusban nyilatkozik meg. Megzavarhatatlan nyugalmában is ez mutatkozik meg, amikor a tengeri vihar félelmetes jelenségei közben „ő a bárka végében egy vánkoson alszik”. Éles kontrasztban látjuk itt a mennyei Atyára teljesen ráhagyatkozó Jézus, valamint a halálfélelemmel teli apostolok magatartását: „Felkeltették és megkérdezték: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” S ekkor mutatkozik meg az isteni hatalom Jézus cselekedetében is: „Ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: hallgass el, nyugodj meg! Erre a szél elállt, és nagy csendesség lett.” Jézusban úgy jelent meg a Mindenható hatalma és ereje, hogy az kifejezetten az ember érdekében megnyilatkozó erő. Jézus mintegy megkomponálja csodáit: a mostanival is arra akarja rávezetni az apostolokat, hogy felfedezzék: Istenben a hatalom, tehát az erő valamint az emberszeretet egy és ugyanaz.
Mindezek után vetődik fel az evangéliumi elbeszélésben a hit kérdése: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?” S erre a kérdésre nekünk, az olvasóknak és a hallgatóknak kell válaszolnunk. Válaszunk pedig a hit válasza: bármilyen kilátástalan helyzetbe is kerülünk, sosem hagyhatjuk ki a számításból Isten megmentő erejét.
A vihar lecsendesítése azért volt lenyűgöző tapasztalat a tanítványoknak, mert ők, a halászemberek, akik eleget küszködtek a viharokkal, a mélységekkel meg az éjszakai sötétséggel, átélik azt a csodát, hogy Jézus isteni könnyedséggel úrrá lesz a természet erőin. S ennek nyomán, ahogy Jóbbal kapcsolatban említettem a logikusan következtető bibliai meggyőződést, természetszerűen következik az, hogy Jézus az ember belső világában is tud „csodát művelni”. Az ilyen csoda annál jelentősebb, minél inkább tudjuk, hogy bizonyos értelemben az emberi szív a legmélyebb titok és a legnehezebben megváltoztatható valóság. A bennünk, a belső világunkban dúló viharok, emberi természetünk eredendő korlátai, rossz hajlandóságaink, ösztöneink és szenvedélyeink nehezebben változnak, mint a külső rossz körülmények. Hányszor erőt vesz rajtunk a borúlátás, az elkedvetlenedés, a magány terhe, a bosszúvágy, az agresszivitás vagy éppen a magunkba roskadás és más személyiségromboló erő! Vajon meg vagyunk-e győződve arról, hogy Jézusnak ezek fölött is van hatalma?
Jézus tengert lecsendesítő csodája a hitben gyengéket akarta megerősíteni. S nagy győzelme a hitnek, ha lelkünk viharai közepette biztosítani tudjuk Urunkat élő hitünkről és feltétlen bizalmunkról.
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
