Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Évközi 17. vasárnap - A kenyér varázsa
Szalézi szavak - Évközi 17. vasárnap - A kenyér varázsa
2021-07-23 Péntek | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
A mai vasárnappal kezdve öt vasárnapon keresztül Szt. János evangéliumának 6. fejezetét olvassuk. Ez az öt részre osztott fejezet a csodálatos kenyérszaporítással kezdődik (ahogy az előbbiekben hallottuk), s ehhez kapcsolja az evangélista az ún. kafarnaumi beszédet. Jézus kafarnaumi beszéde János evangéliumának a csúcsa, hiszen itt beszél Jézus a legmélyebben a benne való hitről, és végül önmagáról, mint élő kenyérről, az élet kenyeréről, melyet a benne hívőknek táplálékul ad. Vagyis ebben a beszédben ígéri meg az Oltáriszentséget, az Eucharisztiát.
A kenyérszaporítás csodája nagyon alkalmasan vezeti be az eucharisztikus beszédet. Ebben az eseményben Jézus, akinek a szíve megesett a pásztor nélküli juhok látványán, nem csak tanít, nem csupán megához köti hallgatói figyelmét, hanem észreveszi szükségüket, a testi éhséget is a lelki éhség mellett. Mielőtt tehát a mennyei kenyérről beszélne, előkészíti hallgatói szívét azzal, hogy éhségükben táplálja őket. Jóltartja őket kenyérrel, s így azt az elemi igényt, azt az alapvető hiányt tölti be, amely nemcsak jelzi, hanem meg is határozza az ember fogékonyságát a lelki táplálék iránt.
Az ókori Rómában, a császárság (dekadens, tehát) hanyatló korszakában, amikor a birodalom belső bomlása egyre inkább szembetűnővé vált, tehát a hanyatló Rómában eluralkodott egy sajátos jelszó. Az egymást váltó császárok – akiket többnyire a hadsereg kénye-kedve emelt trónra vagy buktatott meg, s leginkább gyilkosság áldozatai lettek – számára ez a jelszó azt a kényszerű feladatot jelentette, hogy csillapítsák a dologtalan és sokszor nyomorgó tömegek – az ún. plebs – türelmetlenségét és gyakori zavargásait. A jelszó ez volt: „Panem et circenses!” – azaz „Kenyeret és cirkuszt!” Ingyen kenyér, a tömegbe szórt aprópénz, valamint a nagy stadionokban, azaz amfiteátrumokban a cirkuszi játékok. A cirkusz tehát, ahol a gladiátorok életre-halálra vívtak párharcot egymással, vagy éppen egy-egy keresztényüldözés idején vadállatok tépték szét az összefogdosott, s az arénába lökött keresztényeket. Ma szavakkal így fejezném ki annak a kornak a hangulatát, igényét, azt a bizonyos jelszót, melyet az előbbiekben idéztem: „Pénzt és vért!” Úgy látszik, mintha a mi korunknak is ez lenne a jelszava: „Pénzt és vért!” Nem erre utal-e a pénznek, valamint a pénzért megszerethető tárgyaknak, szórakozásoknak és élvezeteknek a minden mást megelőző igénye? Közhelyszerű példa, de igaz, hogy vannak, akik nagyobb becsben tartják autójukat, mint a gyermeküket. Vagy nem igazolni látszik-e ugyanezt a jelszót a minél több halottal „bővelkedő” bűnügyi- és akciófilmek, valamint a katasztrófafilmek áradata, amelyek látványától a gyerekek fantáziavilága egyre jobban megterhelődik és eltorzul? A TV „jóvoltából” szinte közvetlen szemtanúi vagyunk a világ bármely részén bekövetkező vérfürdőknek, kegyetlenségeknek, leszámolásoknak, robbantásoknak. S nagy a kísértés, hogy beletörődjünk: „A pénzt és vért!” jelszava uralma alatt tartja a világot, a mindennapi életet, gondolkodásunkat és képzeletvilágunkat. Ennek az uralomnak a működtetője a reklám és a mögötte álló pénzügyi-gazdasági hatalom, amely jobb esetben csupán fogyasztónak, rosszabb esetben játékszerének tekinti az embert.
Ebben a kiszolgáltatott helyzetben minél gyakrabban Jézusra kell tekintenünk. Ő, ha szükséget, éhséget tapasztalt, tudott kenyeret adni az éheseknek, de cirkuszt, látványosságot nem volt hajlandó rendezni. Ezért fontos mozzanata a mai evangéliumnak az elbeszélés befejezése, mely szerint „amikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, (ismét) visszavonult a helyre, egészen egyedül.” Nem akarta istenemberi, messiási küldetését egy rosszízű politikai látványossággá alacsonyítani. A kenyérrel, a kenyérszaporítás jelében is egészen mást akart adni, de a sokaság, a „tömeg” – amint a következő vasárnapokon olvasni, hallani fogjuk – nem igazán akarta megérteni szándékát. Azt, hogy a kenyér nem csupán a „kenyeret”, a mindennapi és nélkülözhetetlen táplálékot, az anyagi szükségletek kielégítését jelenti. A kenyér ugyanis valóság és jelkép: az élet jelképe. Akinek van érzéke a kenyér, mint az élet jelképe iránt, az észreveszi és szomorúan tapasztalja a haszontalan hulladékként földön heverő vagy szemétbe dobott, megcsúfolt kenyér látványát, hiszen az élet ajándékát látja megcsúfolva.
A kenyérszaporítás csodájából legalább annyit vigyünk magunkkal, amennyit Szent Pál jelez a szentleckében: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, s tegyük hozzá: egy a kenyér is, a mindennapi kenyér, s az Úr testének kenyere, Krisztus testének kenyere, amelyből mindannyian részesedünk, akik Krisztushoz tartozunk. „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk.” (1 Kor 10,17) A Miatyánkban kérjük az Atyától „mindennapi kenyerünket”. A szentáldozás előtt imádkozott Miatyánkban ez a kenyér a testi eledel, de az Úr testének eledele is egyben. Ez az egy kenyér erősítse meg, szilárdítsa meg belső egységünket Krisztussal és szoros egységünket egymással Krisztusban.
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
