Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Évközi 19. vasárnap - Az élő Kenyér
Szalézi szavak - Évközi 19. vasárnap - Az élő Kenyér
2021-08-06 Péntek | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Öt vasárnapon át Szent János evangéliumának 6. fejezetét olvassuk. Ez a fejezet a csodálatos kenyérszaporítással kezdődik, s az ún. kafarnaumi beszéddel folytatódik, amelyben Jézus megígéri az Eucharisztiát. Önmagát az élet Kenyerének, sőt élő Kenyérnek nevezi, amely örök életet ad azoknak, akik vele táplálkoznak.
A mai vasárnap az ószövetségi Olvasmányban újra megkapó előképet találunk az Eucharisztiáról. Illés próféta testi-lelki kimerültségben gyötrődik, menekülnie kell a király elől, aki elsőszámú közellenségnek tartja. Már-már alig vánszorog, sőt saját halálát kívánja: „Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet! Én sem vagyok különb atyáimnál.” Ezzel azt mondja: én sem érdemlek irgalmat.
- Mindazt, amit Isten nevében eddig tett, hiábavalónak tartja. Magyarán szólva halálos csüggedés fogja el, önbizalma egyszerűen összeroppan, a korábban nagyerejű próféta, az Isten embere ott nyöszörög a borókabokor alatt. – Az Úr azonban angyala által megerősíti: „Kelj föl és egyél! – Ahogy föltekintett, íme, a fejénél sült cipó meg egy korsó víz volt. Evett és ivott.” A jelenés és az isteni táplálás utólagos természetfölötti igazolást adott egész múltjára, amelyben Isten ügyéért fáradozott. –S az Úr másodszor is angyalt küldött hozzá, hogy jövőjére tekintve is erőhöz és biztonságérzethez jusson, bizonyosságot kapjon további küldetésével kapcsolatban is. „Kelj föl és egyél! – mondja ismét az angyal. Mert különben túl hosszú lesz számodra az út. – Illés fölkelt, evett és ivott, aztán ennek az ételnek az erejétől negyven napig és negyven éjjel vándorolt, egészen Isten hegyéig, Hórebig.”
- Mit történt vele? – A próféta, aki Isten ügyéért sok áldozatot hozott, de saját erejének a végére ért, erőt kapott az újrakezdéshez, hogy még nagyobb teljesítményt hozzon ki magából, Isten ügyéért, kedvéért.
- Illés próféta története így válik számunkra is erőt adó példává: a hit szemléletmódjában semmilyen feladatot nem szabad lehetetlennek, megoldhatatlannak tartanunk: „Istennél semmi sem lehetetlen.”- ahogy Gábor angyal mondja Máriának (Lk 1,37)
A mai evangéliumi részletben – mely továbbra is a kafarnaumi beszédből való – Jézus önmagáról, mint kenyérről beszél, melyet a manna helyett Isten küldött. S ha eddig bizonytalankodás és kételkedés kísérte szavait, most zúgolódást támaszt: „Én vagyok az égből alászállott kenyér. - Zúgolódás támadt, s így érveltek: Nem Jézus ez, Józsefnek a fia? Akiknek ismerjük apját és anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?”
Vagyis: hogyan lehet Istentől küldött mennyei ajándék az, akinek ismerjük előéletét? – És hogyan reagál ellenvetésükre Jézus? Nem önmagára, még csak nem is tetteire hivatkozik, hanem az Atyára irányítja figyelmüket. Az Atyát egyedül ő képes bemutatni, mégpedig oly módon, hogy életéből is részelteti az embert. „Csak aki az Istentől van, az látta az Atyát – mondja. – Bizony, bizony mondom nektek: aki hisz bennem, annak örök élete van.” A manna nem volt képes arra, hogy föltárja az Atyát, az örök életet ajándékozni akaró Istent, hiszen akik a mannát ették, mind meghaltak. Most a Fiú önmagát adva nyilatkoztatja ki az Atyát, az ő emberszeretetét. „Atyáitok mannát ettek a pusztában, és mégis meghaltak. Én vagyok az élet kenyere, az a kenyér, amely az égből szállott alá, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon.”
A szeretet megtestesülésével és tökéletes önfeláldozásával szűnt meg a halál hatalma az ember fölött. Jézus az élet kenyerében, az Eucharisztiában való hitet úgy állítja a hallgatói elé, mint ami az örök életet, azaz a halál feletti győzelmet képes közvetíteni az embernek.
S hogy Jézus nem csupán lelki értelmezésben gondolja mindezt, megismétli: „Én vagyok az égből alászállott élő kenyér. aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Beteljesítése ez mindannak, amit az Olvasmányban Illés prófétánál láttunk. A krisztusi kenyér, az Eucharisztia olyan erőforrás, amely naponta meg tudja újítani földi életünket, s amely magát az örök életet, az isteni életet tudja nekünk ajándékozni. Ha hittel közeledünk az Eucharisztiához, a szentáldozás mindig megszenteli, akár utólag is, Istenért vállalt erőfeszítéseinket, áldozatainkat, s egyben erőt ad ahhoz is, hogy még többet tegyünk őérte a jövőben, akár a következő huszonnégy órában közvetlenül előttünk álló lehetőségek között.
Az Eucharisztiát ősi latin kifejezéssel „Vinculum caritatis”-nak, a szeretet kötelékének mondjuk. Kötelék, a szeretet köteléke az Istenember, Jézus és a benn hívők között. Szent Pál a mai Szentleckében összefoglalja Krisztus mindent felülmúló szeretetét: „odaadta magát értünk Istennek jó illatú áldozati adományként.” Majd hozzáfűzi az értelmezést, a minden keresztényt kötelező programot: „Mint Isten gyermekei, legyetek az ő követői, és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus szeretett minket!” A „szeretet” megtapasztalása csak úgy lehet hiteles, ha kibontakoztatjuk tartalmát. Ezért Szent Pál felsorolja a szeretett kizáró magatartásokat: keserűség, indulat, haragtartás, szóváltás, káromkodás. Ezekkel, mint mondja, „megszomorítjuk az Isten Szentlelkét”, a szeretet Lelkét. Velük szemben felsorakoztatja a „szeretet” szó valódi értékvilágát: „Inkább legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” Azaz: próbáljuk meg állhatatosan egymást erősíteni. Másképpen kifejezve: legyünk egymás számára erőt adó táplálék, kenyér, mi, akik Krisztussal, az élő Kenyérrel, az Eucharisztiával táplálkozunk.
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
