Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Évközi 2. vasárnap - Elhivatásunk története
Szalézi szavak - Évközi 2. vasárnap - Elhivatásunk története
2021-01-13 Szerda | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
prédikáció • hivatas •
Amikor tisztes szakmáról, foglalkozásról beszélünk, akkor arról van szó, hogy mindegyik foglalkozásban lehet értékeset, nemeset alkotni. Ha nem is a mérhető teljesítményben, de az emberi tartásban, helytállásban mindenképpen. Hiszen a biztos, szolid, azaz megalapozott foglalkozás, szakma, munka életkeretet is ad, nem csupán megélhetést biztosít.
Kétségtelen, hogy vannak olyan „foglalkozások”, amelyek messze nagyobb jelentőségűek, mint egy általánosan értelmezett szakma. Ezek azok a hivatások, amelyek nem arról beszélnek, hogy vállalóik testi-lelki-szellemi fölényben vannak kortársaikkal összehasonlítva, hanem arról, hogy feladatuk és felelősségük kiemelkedően, némelykor pedig szorongatóan nagy.
A „hivatás” kifejezésnek mindig volt, és hála Istennek ma is megvan egyfajta nemes csengése és mélyebb tartalma. Egy foglalkozás annál indokoltabban nevezhető hivatásnak, minél közelibb és közvetlenebb összefüggésben van Istennel, az emberi élettel, az ember növekedésével és fejlődésével. Mert a hivatás mindig szolgálatot jelent, Isten vagy emberszolgálatot, leggyakrabban Isten és emberszolgálatot egyszerre. Magában a szóban: „hivatás” benne van a hívás, szólítás mindenekelőtt, aztán a hívásnak, a szólításnak megértése és elfogadása, pontosabban annak befogadása, s utána következik a küldetés, amelyben a hivatás megkapja tartalmát és célját. Ebben az utóbbi kifejezésben: „küldetés”, az előbbiekhez hasonlóan bennfoglaltatik az a tény, hogy nem egyszerűen az ember saját kezdeményezéséről van szó, hanem megbízatásról, egy tök független és nála nagyobb tényező rendelkezéséről.
A mai vasárnap szentírási szakaszai az isteni meghívásról, elhívásról és az ebből fakadó megbízásról beszélnek. Az evangélium sajátosan a krisztusi elhívásról, a keresztény hivatásról szól, amely a szereplők számára a tanítványi hivatást, később pedig az apostoli küldetést jelentette. Mindezt megkapóan és érzékletesen jelzi előre az ószövetségi olvasmányban a gyermek Sámuel meghívása a prófétai szolgálatra. Mindkét elbeszélés – Sámuel meghívása és az első tanítványok meghívása az evangéliumban – szemléletesen leírja azokat az elemeket, mozzanatokat, amelyek minden isteni hívást kísérnek és jellemeznek.
Az első fontos mozzanat az, hogy minden hivatásnak története, sőt előtörténete is van. Sámuel, akit szülei még csecsemőként Isten szolgálatára ajánlottak föl. Sámuel tehát még gyermek, aki igazában semmit sem tud arról, hogy mi történik körülötte. Amikor az ismeretlen hang hívását hallja, készséges, gyermeki naivitásában azonnal fölugrik, szinte fölpattan, és Éli főpaphoz siet. Úgy véli, hogy Éli hívta, szólította. Ahhoz, hogy a hívás eredetét fölismerje, szüksége van Élire, aki értelmezi számára a történteket, azt, hogy nem emberi szólításról van szó, hanem az Úr hívó szavát hallotta. S az Úr szavára Sámuel ezzel az önátadó készséggel válaszolhat: „Szólj, Uram, (mert) hallja a te szolgád!”
Hasonlóképpen az evangéliumban a jövendő Jézus-tanítványoknak szükségük van Keresztelő Jánosra, aki rámutat Jézusra: „Nézzétek, az Isten Báránya!” A két eddigi János-tanítványban ekkor ébred föl a Jézus iránti érdeklődés, sőt a nyilvánvaló rokonszenv. Ez kap félénk, de egyértelmű kifejezést kérdésükben: „Mester, hol laksz?” A folytatás már nem igényel különösebb magyarázatot. „Aznap nála maradtak.” S még az időpontot is föl tudja idézni János apostol 60-70 év után: „Ez a tizedik óra körül – kb. du. négy órakor – történt”. A meghívottakból újabb meghívás közvetítői lesznek. András örömmel újságolja testvérének, Simonnak: „Megtaláltuk a Messiást, vagyis a Fölkentet”. S amikor elviszi Jézushoz, Simont meglátva Jézus nyugtázza, mintegy megpecsételi a találkozás véglegességét azzal, hogy most még magyarázat nélkül új nevet ad Simonnak: „Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni.” Nyilvánvaló a három tanítvány készsége Jézus befogadására szívükbe. Ezt nevezzük teljes nyitottságnak. Sokkal inkább tudatos ez, mint Sámuel esetében, hiszen ők felnőttek voltak, és azt is tudták, hogy kit várnak: a Messiást, a Fölkentet. S amikor Jézus hátrafordulva rájuk pillantott, megszólította őket, s meghívta őket házába, ezzel eldőlt a hivatásuk, eldőlt a sorsuk.
Az előbbiekből kiderül az is, hogy az isteni meghívásnál mélységesen mély lelki folyamatok játszódnak le, melyekről a Szentírás is meglehetősen dadogva tud beszámolni, inkább csak érzékelteti azokat. De ezek is hozzátartoznak az isteni, Jézusi híváshoz, kísérik és jellemzik azt. Mindenesetre a kezdeményezés mindenképpen Istené, még akkor is, ha – mint az apostolok esetében – mély lelki rokonszenv is jelentkezik. Hiszen ezt is Jézus megragadó egyénisége váltja ki.
Mindezekből világos, hogy a mi keresztény élethivatásunknak is megvan a története és megvannak a jellemző elemei:
- A hivatás történetében föltétlenül lényeges az a környezet, amelyben a hivatástudat kialakulhat és fejlődhet. Itt elsősorban a keresztény családi környezetről van szó, amelynek hiánya még a hitoktatás eredményességét is kérdésessé teszi. Ti. annak a fölismerésnek a kialakulását, hogy „Isten hív engem”, később: „Isten küld engem.” A mi korunk egyik szomorúan jellegzetes figurája, típusa a hivatás nélküli ember, aki főleg hosszabb távon nem tud, nem mer, nem akar életcélt kitűzni, életfeladatot megfogalmazni a maga számára. Találkozhatunk sok ún. pályamódosító fiatallal, főiskolással, egyetemistával, akik tanulmányaik közben egészen más irányú tanulmányokra térnek át. A szellemileg későbben érő fiatalkorban ezen nem is kell csodálkoznunk. A Krisztuskövetésben azonban ne legyen pályamódosítás, hacsak nem a szorosabb, közvetlenebb Krisztuskövetés: a megszentelt élet, a papi, ill. szerzetesi hivatás.
- Szükségünk van, és gyermekeinknek is szükségük van vonzó és eligazító keresztény példaképekre, ideálokra. Ugyanúgy minden életkorban, különösen az ifjúkorban szükség van egy-egy Élire vagy egy-egy Keresztelő Jánosra, akik tevékenyen segítenek hivatásunk fölismerésében és gyakorlásában. Szükség van lelkivezetőre!
- Csak így alakulhat ki bennünk az a fogékonyság és készség, amellyel az isteni hívást be tudjuk fogadni. De ennek kialakításán nekünk is fáradoznunk kell. Azért, hogy föltétel nélkül ki tudjuk mondani: „Szólj, Uram…!” és hogy ugyanígy feltétel nélkül Jézus nyomába tudjunk szegődni, úgy, mint Jézus első tanítványai.
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
