Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Húsvét 3. vasárnapja - Megnyitotta értelmüket
Szalézi szavak - Húsvét 3. vasárnapja - Megnyitotta értelmüket
2021-04-16 Péntek | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
A húsvét ünnepének egyedülálló jelentőségét, a húsvéti misztérium kimeríthetetlen gazdagságát mutatja, hogy a szent három nap után nyolc napon keresztül, oktávával szinte egyetlen ünnepnapként üli meg az Egyház Urunk feltámadását, ugyanis a Szentlélek kiáradása teszi jelenvalóvá és hatékonnyá minden kor és minden hely, tehát minden ember számára.
A szent ötven nap gazdag és bőséges lehetőséget kínál az Egyháznak, hogy Krisztus húsvéti misztériumát, annak minden mozzanatát és teljes távlatát kibontsa és bemutassa. Ezt a szinte beláthatatlan távlatot jelzi az, hogy az Apostolok Cselekedeteit olvassuk a liturgiában a húsvéti idő minden napján. azt a szentírási könyvet, amely demonstrálja, hogy az Evangélium, tehát a feltámadás örömhíre valóban eljutott az akkor ismert világ szinte minden szögletébe, s mintegy birtokba vette a világot. S ezzel az Evangélium hordozója, őrzője és közvetítője, az Egyház, Krisztus Egyháza a világ minden jelentős centrumában nem csupán megjelent, hanem gyökeret is eresztett. Ez ugyanaz, mintha azt mondanám: a keresztre feszített, meghalt és feltámadt Krisztus jelenvalóvá, sőt megtapasztalhatóvá lett mindenütt, ahová az Evangélium eljutott. Ezért hangzik el mindegyik húsvéti prefáció záradékaként: „A húsvéti öröm ezért kiárad az egész földre, a nagyvilág örvendezve ujjong, a mennyei erők és a hatalmas angyalok dicsőséged himnuszát zengik.”
Ez a hosszantartó húsvét, benne az oktáva nyolc napja tehát lehetőséget kínál arra, hogy a liturgiában újraolvassuk és átelmélkedjük az összes húsvéti híradást, minden egyes megjelenését a feltámadt Krisztusnak, ahogy az ApCsel szerzője fogalmaz: „Kínszenvedése után élve megmutatta magát nekik (az apostoloknak), számos csalhatatlan jellel bizonyította be számukra, hogy él, és negyven napon át megjelenve, Isten országáról beszélt nekik.” (ApCsel 1,3)
Az evangéliumokat szerzőik és szerkesztőik évtizedekkel az első pünkösd, tehát a Szentlélek csodás kiáradása után foglalták írásba. Az első pünkösd hatása a Feltámadott megjelenéseinek leírásain is tetten érhető. Mégis, az evangéliumi hagyomány igyekezett mintegy rekonstruálni azokat a helyzeteket, amelyekben a feltámadt Úr megjelent tanítványainak. Ez pedig lehetővé teszi számunkra, hogy bepillantsunk a tanítványok lelkivilágába, mintegy belehelyezkedjünk lelkiállapotukba, amely megjeleníti találkozásukat a Feltámadottal.
Ismerjük a feltámadási híradások gyöngyszemét, az emmauszi tanítványok találkozását az ismeretlennel, aki útközben kifejtette nekik az Írásokat, amelyek azt igazolják, hogy „ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe.” (Lk 24,26) Amikor aztán asztalhoz ült velük, fölismerték a kenyértöréskor. Repeső örömmel siettek vissza Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve, húsvéti közösségben találták a tanítványokat, és az ujjongó felkiáltásra: „Valóban feltámadt az Úr!” „Ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor”. (Lk 24,33-35)
Eközben, tehát beszámolójuk alatt jelenik meg köztük Jézus. Amikor meglátják azt, akinek feltámadását valóságként boldogan újságolták egymásnak, kevéssel előbb, valami érthetetlen bizonytalanság, zavarodottság vesz erőt rajtuk. Erre szokták mondani: „nem hittek a szemüknek”, szellemet véltek látni. Pedig mennyire igyekezett Jézus csendesen, feltűnés nélkül belépni az életükbe! Köszöntése, a „Békesség nektek!” is erre utal. És mégis ijedtség, félelem, tehát zavar támad a lelkükben.
S ekkor Jézus felajánlja nekik a közvetlen, a fizikai megtapasztalás lehetőségét: „Nézzétek meg kezemet és lábamat! Tapintsatok meg és lássátok!”, majd ennivalót kér, és szemük láttára eszik.
S ezután megy végbe a tanítványok lelkében az a változás, amelynek közvetlen hatásáról az evangélista már nem számol be. A fordulatot pedig az hozza létre, hogy Jézus „megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat”, és nem csupán az, hogy fizikailag „azonosíthatták” Jézust.
Itt most már másodszor helyezi üdvtörténeti összefüggésbe mindazt, ami vele történt: „Meg van írva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból.” Az ezután következő szavak már parancsot és programot jelentenek az apostoli Egyház számára: „Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek.” Ez ugyanazt jelenti, mint Máténál a „Tegyetek tanítvánnyá minden népet!” (Mt 28,19), és Márknál: „Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15)
Ez a nagy missziós parancs, amit a feltámadt Krisztus nekünk is lelkünkre köt.
Szent Lukács evangéliumában tehát a nagy missziós parancs, a küldetés parancsa Jézus ajkán nem csak az evangélium hirdetését jelenti általános megfogalmazásban, hanem a megtérés és a bűnbocsánat hirdetését. Nekünk is szól tehát a hirdetésnek ez a parancsa: tanúságot kell tennünk a megtérés halaszthatatlan szükségességéről és a bűnbocsánat boldogító lehetőségéről. A megtérés, az életváltoztatás személyes feladat, a bűnbocsánat pedig Isten ajándéka, amelyet az Egyház közvetítésével kapunk meg Jézus nevében és parancsából. „Én meg kiárasztom rátok az Atya ígéretét” – mondja Jézus a mai evangélium utolsó, záró mondatában. Az Atya ígérete a Szentlélek, benne teljessé válik Jézus műve és a mi üdvösségünk. Az Atyának, a Fiú által a Szentlélekben legyen dicsőség mindörökkön örökké.
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
