Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Urunk mennybemenetele - Tanúim lesztek
Szalézi szavak - Urunk mennybemenetele - Tanúim lesztek
2021-05-14 Péntek | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Urunk mennybemenetelének eseménye, több alapvető igazságot hordoz és jelenít meg. Elsődleges jelentése az, hogy ahonnan lejött a második isteni személy a megtestesüléskor, most oda visszamegy, s magával viszi megdicsőült emberi természetét.
Ez a megdicsőült emberi természet elsőként hatott be a Szentháromság belső világába – ahogy a Szentírás nevezi: a „mennyei szentélybe” (vö. Zsid 9,12) – s ezzel új létmódot nyitott meg a teremtménynek. Az az áthidalhatatlan távolság, amely Isten és az ő alkotása között tátongott, most megszűnik. Jézus távozása a földi világból épp ezért nem jelenti azt, hogy magukra hagyta volna övéit. Ellenkezőleg: rejtett módon ugyan, de itt maradt köztünk az Egyházban. A mai ünnep mindhárom szentírási szakasza azt láttatja, azt érzékelteti, hogy miként kapcsolódik össze Krisztus visszatérése az Atyához közösségének, az Egyháznak a világba küldésével.
Az Apostolok Cselekedeteinek leírása Urunk mennybemeneteléről – tehát az olvasmány – lerombolja az apostoloknak ezt a naiv elképzelését, hogy Jézus győzelme a halál fölött Izrael országának a helyreállítását jelentené, tehát a dávidi és salamoni birodalom helyreállítását. Ugyanakkor azt a tévhitet is, hogy valami olyan uralomnak az alapítását jelentené, amelyben Jézus jobbján vagy balján ülni hatalomgyakorlással jár együtt. (Erre utalt korábban Zebedeus fiainak kérése, Mk 10,37: „Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben”.) Jézus az apostolok mostani kérdésére azt válaszolja, hogy nekik, a tanítványoknak kell elplántálniuk Isten országát a Földön: „Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Judeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8) Ez után a bejelentés után távozik el körükből és tűnik el szemük elől. S milyen tevékenységből állt az apostolok további élete? Egyszerűen Krisztusról beszéltek, aki „ugyanaz tegnap és ma és mindörökké.” (Zsid 13,8) Az ő titkába vonták be az embereket az igehirdetéssel és a szentségekkel. Hiszen Jézus nyilvános működése során és feltámadása után is ugyanazt tette: tanított és csodát művelt, azaz megvilágosított és isteni erőt adott. A tanítványok éppen apostoli munkájuk által jönnek rá arra, hogy Isten és a világ érintkezési pontja Mesterük mennybemenetele után mindig ott van, ahol ők szavukkal, tanúságtételükkel, azaz élő hitükkel jelenvalóvá teszik Krisztust itt a Földön. Ez a hely, ez az érintkezési pont az Egyház.
A mai evangélium további kiegészítéssel szolgál. Azt hangsúlyozza a búcsúzó Jézus, hogy az ember szabadságát ezután is tiszteletben tartja: a hitet és annak következményét, a keresztséget vissza is lehet utasítani. Ám az elkötelezett hithirdetők különleges természetfölötti védettséget élveznek: „A nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak.” Ennek a drámai képes beszédnek az az értelme és lényege, hogy Jézus átadja követőinek, munkatársainak azokat a képességeket, amelyeket ő itt a földön birtokolt és alkalmazott, továbbá átadja azt a mennyei védelmet, amelyet földi életében egyedül ő tudhatott magáénak. S most eltávozik ugyan, de – különleges hangsúllyal mutat rá az evangélium a kezdődő, elinduló apostoli életre – „együtt munkálkodott velük, s az igehirdetést megerősítette – mintegy hitelesítette – a jelek, csodák által, amelyek kísérték őket.”
A szentleckében (Ef 4,1-13) Pál apostol ugyanezt a gondolatot folytatja. Krisztus fölemelkedése, mennybemenetele együtt jár azzal, hogy „az ő ajándékozásának mértéke szerint minden hívő, mindegyikünk kegyelemben részesült.” Ezért van Krisztus közösségében a sokféle tőle származó szolgálat és tisztség. Ebben a levélrészletben Szent Pál a következőket sorolja föl: apostol, próféta, evangélista, pásztor, tanító. (Másutt, az 1. Kor levélben más egyéb szolgálatokat, ún. karizmákat is megemlít – 12,28). Mindannyiszor, amikor ezekről beszél, hangsúlyozza, hogy ezeknek a krisztusi képesítéseknek az a céljuk, hogy fölépítsék Krisztus misztikus testét, az Egyházat, „amíg mindnyájan el nem jutunk a hitben és az Isten Fia megismerésében az egységre, és meglett emberré, érett emberré nem leszünk Krisztus teljességének mércéje szerint.”
Összegezzük most a mennybemenetellel kapcsolatos igazságokat, amint ezek a mai szentírási olvasmányokból elénk tárulnak:
- Az apostoli tanúságtétel teszi jelenvalóvá Krisztust a világban, mégpedig az egyházközségében.
- Az igehirdetők a Megváltó különleges védelme alatt munkálkodnak: Krisztus együtt munkálkodik velük.
- Az Atyánál lévő Krisztus irányítja kegyelmi adományaival megváltói művének beteljesítését az Egyház által.
Mindezekből az igazságokból az a bizonyosság bontakozik ki, hogy Krisztus – mintegy Egyháza mögé húzódva, pontosabban Egyházában elrejtőzve – köztünk marad. Az Egyház, ez a látható emberi közösség, amely azonban ugyanakkor isteni jelenlét hordozója is, tehát az Egyház a végleges isteni kinyilatkoztatást fölfogja, őrzi és értelmezi. S továbbmenve: a kinyilatkoztatást az Atyánál élő főnek, Krisztusnak eleven hatásaival a végső beteljesedés felé vezeti. Az Egyházában tovább élő, köztünk lévő Krisztus ünnepe tehát a mennybemenetel.
Mi pedig, akik az Egyház élő, és felelős tagjai vagyunk, azt a feladatot, küldetést kaptuk Urunktól az apostolokkal együtt, hogy hiteles tanúi legyünk a feltámadt, az Atya jobbján ülő, megdicsőült Krisztusnak. Hiteles tanúi családunkban, lakókörnyezetünkben, munkahelyi közösségünkben, egyszóval abban az emberi társadalomban, amelyben a feltámadt Krisztus jelen akar lenni és tevékenykedni akar általunk.
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
