Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Vitális Gábor tartományfőnök atya prédikációja Don Bosco ünnepén
Szalézi szavak - Vitális Gábor tartományfőnök atya prédikációja Don Bosco ünnepén
2026-01-31 Tegnap | #Magyar Tartomány
Kedves testvérek! Minden évben eljövünk, hogy Don Boscót ünnepeljük. És talán felfigyeltünk arra, hogy szinte minden évben ugyanazt az evangéliumot olvassuk föl, és ez a mai mégis egy kicsit más.
Az az evangélium hangzott el, amelyben a strenna gondolatát hallottuk, és hallhatjuk majd ebben az évben többször. Olvashatjuk azokon a plakátokon, amelyeket kiosztunk, amelyeket hazavihetünk, amelyről talán a nyári programjaink, táboraink, gondolataink majd megemlékeznek. Az idei év strenna gondolata, mondata első hallásra szinte magától értetődőnek tűnik. Olyan egyértelmű: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond.” Kedves testvérek, kedves fiatalok, olyan mondat ez, amely könnyen egyfajta erkölcsi felszólításként cseng a fülünkben. Mint hogyha ez a mai mondat, az a mondat, amelyet Fabio Attard rendfőnök atya jelmondatként választott az Egyetemes Tanáccsal, csak arra hívna, hogy legyünk következetesek, legyünk buzgók, tegyünk meg mindent, amit eddig nem tettünk meg. Talán úgyis fogalmazhatnánk, bizonyos esetekben ez egyfajta hatékonyságot kíván. Legyünk hatékonyabbak lelki életünkben, munkánkban, földi erkölcseinkben.
Valójában azonban, hogyha a mondat mélyére gondolunk, akkor ennél sokkal mélyebb rétegeket szeretne megmutatni ez az idei strenna gondolat. Mária kérése elsősorban ugyanis nem parancsolja, sokkal inkább szeretne elénk egyfajta tükröt tartani, ad mindannyiunk számára egy lelki, meg egy szerzetesi, egy szalézi diagnózist, amely pontosan megnevezi korunk egyik legjellemzőbb kísértését, amelybe valljuk be őszintén, mindannyian beleesünk. Az a kísértés, hogy a jót ma ritkán tagadják meg nyíltan köztünk, vagy mi is ritkán tagadjuk meg nyíltan, és a jónak nem is vitatjuk az értékét. De a veszély, hogy sokkal inkább elhalasztjuk, későbbre toljuk annak megvalósítását. Egy alkalmasabb pillanatra kezdjük el bízni. Arra az időre, amikor majd több erőm lesz, amikor nagyobb lesz a tisztánlátás, amikor kedvezőbb körülmények állnak majd a rendelkezésünkre, és folytathatnánk saját korosztályunknak megfelelően azt a sort, hogy éppen miért halasztjuk el azt a jót, amelyet a lelkünkben érzünk, de most nem alkalmas az idő, és nem tesszük meg.
Így válik a halogatás lassan az egész életünknek egyfajta életformájává. És így történik meg, hogy a hivatás kérdése, az élethivatásé, a szalézi hivatásé is nem látványos válságként érkezett el közénk, hanem szépen, csendes elcsúszásként, elhalasztásként jelent meg, sőt, mondhatjuk múltidőben: jelent meg, mert a szív már tudja ugyan, hogy az Isten hívja, na de hányszor a válasz meg késik: „Most még nem.”
A kánai menyegző története ebből a szempontból nagyon érdekes, mert a kánai menyegző története éppen ebbe a belső feszültségbe enged betekintést. Mária észreveszi az ünnepen, hogy elfogyott a bor. Nem kezdi el elemezni a helyzetet, hogy miért, mennyire, ki az oka... Nem keres felelősöket is, hogy biztos Jézus érkezett több tanítvánnyal, vagy éppen nem készültünk föl eléggé, vagy az felejtette el, akinek felelőssége lett volna előkészíteni jobban. És nem is kezd bele magyarázkodásba. Nagyon egyszerűen csak odalép Jézushoz, és azt mondja: „Nincs több boruk.”
Mária mozdulata egy nagyon érzékeny gesztus, amely önmagában is nagyon sokat mond. Mert az anyai figyelem és az Istenbe vetett bizalom nagyon mély, csendes találkozása, amely sokszor szavak nélkül valósul meg.
Jézus válasza azonban, jelez egy nagyon fontos határt. Azt mondja Jézus: „Még nem jött el az én időm.” Ebben a mondatban benne van minden emberi óvatosság, minden halasztás, amelyet az ember átérezhet, minden olyan belső érvelése, amely szerint még várni kell. Mert az idő nem alkalmas, a helyzet még nem kiforrott, a feltételek még nem ideálisak.
Mert kedves testvérek, Mária nem áll meg itt, és nem azt mondja Jézusnak: „Valóban, igazad van, inkább csöndben maradunk” - hanem Mária nem áll meg itt, nem vitatkozik a saját fiával, nem próbálja meggyőzni Jézust, egyszerűen a szolgákhoz fordul, és kimondja azt az egyetlen mondatot, amely végül megnyitja az utat a csoda előtt, és amely ebben az évben strenna gondolatként, mottóként ott lesz majd mindannyiunk előtt: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond.”
És döbbenetes, mert ebben a pillanatban, amikor Mária ezt kimondja, ebben a pillanatban megtörténik az evangélium egyik legmélyebb fordulata. Nem akarnak nagyon terhelni benneteket, de az egyik legmélyebb teológiai fordulat, misztikus fordulat. Ugyanis Krisztus ezen a ponton kilép abból az intimitásból, amit eddig megélt. Mert még nem lépett színre, kilép abból a láthatatlan térből, abból a láthatatlanságból, amit addig élt, és belép a történelem konkrét világába az események közé. Sőt, ő lesz az esemény formálója. A szolgák pedig a legegyszerűn, szinte jelentéktelennek tűnő cselekedeteken keresztül lépnek be, azzal, hogy megtöltik a korsónkat, Krisztusnak a misztériumába titkában.
Fordulatok. Krisztus kilép, az ember belép. A hit és a cselekvés itt nagyon szorosan összekapcsolódik. A hit ugyanis mindannyiunk életének irányt ad, a cselekvés pedig majd láthatóvá teszi annak az erejét, hogy a hit micsoda csodákra képes.
Kedves testvérek, ez az a dinamika, amelyben a keresztény élet nem egy belső élmény marad, az én élményem, az én spirituális megtapasztalásom. És nem is puszta aktivizmus lesz, hogy tegyünk már végre valamit, hanem élő kapcsolat. Élő kapcsolattá bontakozik ki Krisztus és a tanítvány között, a tanítvány és Krisztus között. Ezt a belső mozgást ragadta meg nagyon pontosan jó pár tíz évvel ezelőtt, már majdnem fél évszázadat Don Egidio Vigano rendfőnökként, amikor arra figyelmeztetett, hogy Krisztus követése nem erkölcsi program. Az, hogy mi keresztények vagyunk, szerzetesek vagyunk, krisztuskövetőkké lettünk, az nem egy erkölcsi programból születik meg. És nem is fegyelmi teljesítményként tartja fenn majd magát, hogy mit szabad, meg mit nem szabad, mit tilos és mit lehet. Hanem egy mély belső szikra lobbantja föl, amit az ember a lelkében érez Krisztus iránt. És ez a szikra gyakran még szavakkal sem könnyen megragadható. Mert akinek már volt ilyen élménye az nem tudja szavakba önteni. Mégis irányt ad majd az egész életének.
És figyelj, a veszély nem ott kezdődik, amikor valaki nyíltan szembefordul a hívással, azzal a szikrával, hogy az Isten meghívta őt valamire, valami többre. Hogy tegyen meg valamit. Vagy hogy legyen valakivé. Vagy hogy az életét adja teljesen az Istennek. Bízza magát teljesen Krisztusra. Legyen pappá, szerzetessé, szalézi munkatárssá, igazi édesanyává, édesapává. Azaz a veszély nem ott kezdődik, amikor nyíltan valaki szembefordul ezzel a hívással, hanem ott, ahol az első szikra, vagyis a hivatás, vagy a jóra való meghívás pillanata lassanként szépen háttérbe szorul, és a halogatás átveszi a helyét.
A döntés nem elutasítottá válik. Csak el van odázva. Nem most. Miközben a lélek ideje pedig, az a szikra, a lélek ideje, észrevétlenül, szépen lassan eltűnik.
Kedves testvérek, Don Bosco élete ebben a fényben, ha innen nézzük, igazán érthetővé válik és időszerű. Ő ugyanis, tudjuk mindannyian nagyon jól, hogy nem ideális körülmények között hozta meg élete legalapvetőbb, legfontosabb döntéseit. Nem is egy előre kidolgozott terv mentén haladt előre. Élete inkább válaszoknak a sorozata kora gyerekkorától. Válaszok sorozata volt olyan helyzetekre, amelyekben soha nem volt mindig minden biztosítva. De mindig jelen volt egy felismerés: „Isten most, ebben a pillanatban kér tőlem választ.”
Nem később, nem halogatva.
Sokan elemezik Don Bosco életét, és vannak olyan történetek, olyan megható pillanatok, amelyek ezt a döntést kifejezik Don Bosco életében. Én had hozzak ide hármat, amelyek nagyon pontosan összefüggnek.
Az első, azt gondolom, Don Bosco első lényeges életbeli döntése, ami megváltoztatja az egész életét, az az, amikor eldönti, hogy klerikus ruhát ölt, azaz pappá lesz, és nem ferences szerzetessé. Ha valaki olvassa Don Bosco életét, tudja, hogy ez nem egy egyszerű döntés neki. Mert először azt akarja, hogy ferences kolostorba menjen, és komolyan dönt a mellett, hogy inkább nem. Nem oda megyek. Fölölti magára a reverendát, és 1835 őszén így már húsz évesen szemináriumba lép. Eltölt ott jó néhány évet.
Tudjuk nagyon jól, hogy egészen 1841. június 5-ig, amíg pappá nem szentelik ott van, meg még utána is ott marad. És amikor fölölti a reverendát, így imádkozik a szívében (nyissátok ki majd Don Bosco életrajzát és olvassátok el), azt mondja: „Hallottam a püspök szavait, ami alatt megáldják ezt a reverendát, ezt a ruhát, és így imádkoztam: »Semmisítsd meg bennem a rosszat, a rossz szokásokat! Add, hogy ebben a pillanatban az új embert öltsem magamra, és hogy új életen tudjak kezdeni!«”
Érdekes, hogy ebből a szempontból talán mintegy 9-10 olyan feljegyzés van, akik arról számolnak, milyen volt az élet Don Boscóval a szemináriumban, hogy Don Bosco ezt nagyon mélyen meg akarta élni, és amikor eljön a pappászentelésének pillanata, hoz egy másik döntést, amely ezt kiegészíti, tökéletesíti. Megragadja a pillanatot. Azt mondja, felszentelésekor nyilvánválóvá válik, 26 évesen, hogy az első szentmisében két különös kegyelmet kér Don Bosco. Azt mondja: az ige hatékonyságát, a predikáció hatékonyságát, és hogy jót tehessen a lelkekért. Aztán később, mikor hazamegy, papírra vet 9 apró pontot, amit ma nem olvasok föl, elolvashatsz az ő életrajzában. Kilenc elhatározást, ami majd segíti az életében. És aztán, az Úrnapja ünnepén, másnap, Castelnuovo d Astiban a plébániatemplomban ünnepélyesen bemutatja első szentmiséjét, és visszatér a szülőfalujában, és este odaáll Margit mama elé, és Margit mama teszi az i-re a pontot. Mert Margit mama este odaállt elé, és ő adta meg a végső hangsúlyt, hogy fia már előrehaladott, és beléphet az érettség korába. Azt mondta neki: „Pap vagy. Misét mutatsz be majd minden nap. Ettől kezdve tehát közelebb kerülsz majd Jézushoz.
Emlékezz azonban arra, hogy misézni kezdeni annyit jelent, mint szenvedni.
Nem veszed ezt készre azonnal, de lassanként meg fogod majd látni, hogy édesanyád igazat mondott. Ettől fogva csak a lelkek üdvösségére gondolj.”
És Don Bosco ezt mélyen a szívébe vési.
És megragadja ezt a pillanatot, és rálép, mondhatnánk így, az életszentség útjára, amely a minden napi nem elhalasztott döntésein át valósul meg.
Hajlamosak vagyunk úgy látni a valdoccói eseményt, hogy Don Bosco egyik pillanatról a másikra megalapítja az oratóriumot, pedig Valdocco sem egy konkrét döntés, egy konkrét ötlet, meg lépés: az oratórium az Istennek való engedelmességből született meg. Hallja az Isten meghívását, és engedelmeskedik minden nap. És aztán a fiatalok melletti jelenlétét pedig hivatássá érlelte a mindennapi elköteleződés.
Don Bosco élete ezért vált megélt krónikává. Olyan történetté, amelyet nemcsak elemezni lehet, hanem minden egyes pillanatában elmesélni, elbeszélni is, mert ez minden egyes pillanatában megélt Isten kapcsolat. Mindenek a felismerése vezet el bennünket, ahhoz a saját úthoz, amelyet nektek, nekünk, egyénileg, közösségileg, szalézi lelkiséget követőkét be kell járni. Ahhoz az úthoz, ami a mai korunk kihívásaiban válik majd konkréttá.
A Krisztus követés növekedési tere nem elsősorban az íróasztal, nem a gondolatok világos rendszerezése, és nem is csupán csak a templom belső csendje, ahol az ebben az intimitását megélheti Istennel. Még hogyha ezek fontosak is, nem csupán ez, hanem a döntő tér a gyakorlat, a mindennapi élet realizmusa, ahol a hit testet ölt, és ahol a jót az életemben nem elutasítom, nem elodázom, hanem tette be elkezdem megvalósítani most. Itt válik a keresztény élet megélhetővé, és egyfajta elmondható valósággá.
A mi Szalézi Családunk attól gyönyörű, hogy a Szalézi Családunkban a szentek, a szalézi szentek, ilyen élettörténeteket szőttek életből. Olyan tanulságtételekként szólnak hozzánk, megélt életekként, amelyek közvetítik a mindennapi döntést Isten mellett, jobban vagy kevésbé.
Itt, ezen a mai napon, Don Bosco ünnepén, ezért sosem új programot hirdet egy tartományfőnök, és nem is azt kapunk. Nem új elvárások nehezednek ránk azzal, hogy van egy új strennánk, hanem egyfajta emlékeztetést kapunk arra, hogy a lélek ideje mindig a jelen idő. Most kell megtenni. És hogy a jót nem akkor kell megtenni, amikor minden feltétel ideálisnak tűnik, hanem akkor, amikor az Isten kéri.
Ezért hangzik fel újra és újra majd, remélem, ebben az évben a strenna mondata, és ezért kap különös hangsúlyt ez az egyszerű, mégis döntő felszólítás: „Ne halogasd a jót!”, mert a hivatás ma él, ma kér választ tőled, és ma válhat életté, és az élet által ma választ.
P. Vitális Gábor SDB tartományfőnök
Elhangzott Nyergesújfalun, 2026. január 31-én, Bosco Szent János ünnepén.
Szaléziak.HU
