Főoldal / Szalézi világ / Ukrajna – Fájdalom és kiszolgáltatottság
Ukrajna – Fájdalom és kiszolgáltatottság
2024-06-06 Csütörtök | #Szalézi világ
Ukrajna • menekültek • háború •
Kedvesebb barátaim, ezek és sok minden más csak néhány következménye ennek a háborúnak, amelyet kétszer is láttam a saját szememmel. Érintsd meg a kezeddel, lásd közelről, érezd a félelmet, és utána azonnal felejtsd el; elkísérni, együtt lenni a rászorulókkal, azokkal, akiknek csak a remény él a szívükben, hogy egy napon minden másképp lesz, hogy minden visszatér a normális kerékvágásba, és senki sem fogja ellopni azt, ami az övék, hogy senkinek nincs joga elvenni, amit munkával, verejtékkel, könnyekkel kerestek... Az Ukrajnában töltött egy hét e gondolatok és érzelmek örvényét indította el bennem, amit most úgy érzem, meg kell osztanom veletek.
Két év után Lembergbe érkezve ismét arra gondoltam, hogy akárhogy is nézzük, semmi sem indokolja a háborút. Mit mondjak: az önzés és a becsvágy győzedelmeskedett a szívünk felett? Nem vagyunk képesek meglátni a másikban a testvért, Isten gyermekét? Amikor elveszítjük a testvériség érzését, elveszítjük az egymás iránti tiszteletet.
Amikor megérkeztem a testvéreimhez, ahol vendégül láttak, úgy tűnt számomra, hogy minden normális, működnek a dolgok, a tömegközlekedés, az autók az utcán, a gyerekek az iskolában, az emberek munkába járnak és így tovább. Nem volt tolongás a kapuknál, nem voltak babakocsik, amiket anyák toltak futás közben, nem voltak ebédosztások vagy emberekkel teli lépcsők, akik fel-alá jártak; éppen ellenkezőleg, az volt az érzésem, hogy minden simán megy. Belépve a hétköznapok valóságába, kezdett az az érzésem lenni, hogy minden csak látszat, mindenki arra a gondolatra jutott, hogy "menjünk tovább, mert nincs értelme megállni, nincs értelme egy bunkerban bezárva várni, ki tudja mire". Kezdtem úgy érezni, hogy a bizonytalanság elhatalmasodik rajtam, mintha kérdések feltevése nélkül kellene előre haladnom, figyelmen kívül kell hagynom és el kell távolodnom, hogy ne legyek még depressziósabb, mint amilyen voltam, figyelmen kívül kell hagynom, hogy tápláljam a reményt, hogy egy napon minden visszatér a valódi és nem a fiktív normalitáshoz.
Azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket, és az idő múlásával kezdjük elfogadni, hogy a veszteségek valóságosak: itt nem éreztem ezt, nekem úgy tűnt, hogy minden, ami az idő múlásával történik, csak rosszabbodhat, még drámaibbá válhat. Az első igazi sokk a futballpályán volt, amikor elmentünk nézni az amputáltak edzését; megható az az erőfeszítés, amit önmaguk fejlesztésére tesznek, az az áldozat és vágy, amit az edzésbe fektetnek... de elveszítettek egy végtagot, amit soha nem fognak visszanyerni, amely soha többé nem fog újra nőni. Az új valósággal szembeni trauma nagyon erős; fiatalok, egy részük szülő. És ott a futballpályán találtak támogatást és ösztönzést, hogy a végtagjuk elvesztése ellenére igyekezzenek valamilyen módon normalizálni az életüket.
A város központjában található temető meglátogatása az egyik olyan élettapasztalat, amelyet soha nem fogok elfelejteni, a fotókkal, virágokkal és egyéb tárgyakkal díszített sírok, amelyeknek minden bizonnyal olyan jelentése és hatása van, amit lehetetlen leírni . Szomorúság kerített hatalmába, gyötrelem vett erőt rajtam. Sétáltam a sírok között, megálltam, hogy elolvassam a neveket és a születési és a harcban halálozási dátumokat. Sok fiatal volt, aki életét adta, de úgy gondoltam, mást kellett volna csinálniuk, focimeccset kellett volna játszaniuk, barátokkal találkozniuk, elvégezni az egyetemet. Mindenütt ukrán zászlók voltak, de sok helyen fekete és piros zászló is volt; egy helyi szalézi elmagyarázta nekünk a színek jelentését: a fekete Ukrajna földjét jelképezi, a piros pedig az elesettek vérét, akik a szülőföldjük iránti szeretetből adták életüket.
A Mariapolisban tett látogatás egy másik erős élmény volt, amelyet csendben éltem meg. Sok család konténerben él, és mindent elveszített, sok a hajléktalan gyerek. Ott is vannak szaléziak, akik elkísérik és segítik őket, közel ezer ember van, ebből több mint 200 kiskorú . Félnaponként etetik őket, és bármilyen igény esetén jelen vannak. Mindannyian olyan emberek, akiknek idővel jobb életkörülményekre lesz szükségük, ma már csak segítséget kapnak a túléléshez.
Innen indultunk el, és egy családi házban találtuk magunkat, ahol 65 kiskorú lakik. Őket is a szaléziak segítik őket, és itt találtak egy helyet, ahol elkísérhetik, gondozhatják őket, ahol iskolába járhatnak. Vannak, akik árvák, másokat a családjuk hozta ide, és van mindenféle eset, nagyon fájdalmas élethelyzet.
Teltek-múltak a napok, és elmentünk Kijevbe, hogy meglátogassuk a szalézi házat, és testközelből megnézzük, mit jelent egy háborús országban élni. Körülbelül 8 óra utazás után megérkeztünk a helyszínre. Ott meglátogathattuk a házat, sétálhattunk a városban és találkozhattunk olyan emberekkel, akik nem tudják, hogyan éljenek ebben a bizonytalanságban. Éjszaka megszólalt a sziréna, és a bunkerben kellett menedéket keresnünk. Mit lehet néhány szóban elmondani? Csend, bizonytalanság, félelem és nem tudni, mi lesz odakint, miközben abban reménykedtek, hogy a riadó nem tart sokáig. Körülbelül két órát maradtunk ott, majd vissza tudtunk menni aludni. Két nap után úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Lembergbe, mert egyáltalán nem éreztük magunkat biztonságban.
És bevallom, amikor elbúcsúztam szalézi testvéreimtől, ugyanazt a szorongást éreztem, mint két évvel ezelőtt, ugyanaz az érzés, hogy én elmehetek, tudva, hogy ők ehelyett ott maradtak, és ezt saját döntésükből tették, hogy elkísérjék és mindent megadjanak a népnek, amit csak tudnak. Ma, otthon, az ottani bizonytalanságtól eltérő érzéssel, továbbra is kérdéseket teszek fel magamnak, és nem találok választ a háborúra, sok ember szenvedésére és fájdalmára. A Missioni Don Bosco - én és csapatom a helyi misszionáriusokkal továbbra is közel akarunk lenni a védtelen lakossághoz, továbbra is testvérek akarunk maradni, és hogy segítségünk azt szolgálhassa, hogy egy napon visszatérhessen a béke és minden ukrán visszatérhessen a normális életbe.
www.missionidonbosco.org/Szaléziak.HU
