Ma a szentelmények iránti közömbösségnek vagy megvetésnek vagyunk tanúi. Az emberekre, a vízre, a vallási képekre és ezek használatára vonatkozó áldások, mint a többi szentelmény, sok mai keresztény szemében már nem értékesek. Bizonyára ennek a hozzáállásnak köze van a visszaélésekhez vagy babonákhoz, amelyek eltorzították valódi jelentésüket. De tagadhatatlan, hogy nagy a tudatlanság is velük kapcsolatban. Próbáljunk meg egy kicsit megvilágítani.
Eredetileg a szentelések egyszerű szertartások voltak, amelyek a hét szentség ünneplését, valamint a jámbor munkákat és az Egyház összes kánoni imáját kísérték. Ma a szentelések fogalma bizonyos, az Egyház által bevezetett szertartásokra van fenntartva, amelyek önmagukban nem részei a hét szentség ünneplésének, de szerkezetükben hasonlóak a szentségekhez, amelyeket az Egyház arra használ, hogy közbenjárásukkal elsősorban lelki hatásokat érjen el.
A szentelményeket az Anyaszentegyház alapította. Szent jelek ezek, melyek a szentségekhez némileg hasonlóan elsősorban lelki hatásokat jeleznek és azokat az Egyház közbenjárására meg is szerzik. Fölkészítik az embereket a szentségek sajátos hatásának befogadására, és megszentelik az élet különféle körülményeit. (A Katolikus Egyház Katekizmusa – CCC, 1667).
Az Egyház azért alapította a szentelményeket, hogy bizonyos egyházi szolgálatokat, életállapotokat, a keresztény élet különböző körülményeit, az ember számára hasznos dolgok használatát megszentelje. A püspökök lelkipásztori döntése szerint a szentelmények megfelelhetnek egy adott kor vagy terület keresztény népe kultúrájának és történelmének, illetve sajátos szükségleteinek. Mindig tartalmaznak imádságot, amit gyakran meghatározott jel kísér, mint például a kézrátétel, a kereszt jele, a meghintés szenteltvízzel, ami a keresztségre emlékeztet. (CCC, 1668).
A szentelmények nem úgy adják meg a Szentlélek kegyelmét, mint a szentségek, hanem az Egyház imádságának segítségével előkészítik a kegyelem befogadását és fölkészítenek az együttműködésre. "A jól fölkészült hívők életének szinte minden eseményét megszenteli a Krisztus szenvedésének, halálának és föltámadásának húsvéti misztériumából áradó kegyelem, mert e misztériumból ered minden szentség és szentelmény ereje; így szinte nincs az anyagi világnak olyan erkölcsileg helyes használati módja, amit ne lehetne az ember megszentelésére és az Isten dicséretére fordítani. (CCC 1670)
Ezek elsősorban személyek, tárgyak, helyek megáldásai.
A szentelmények közé tartoznak elsősorban az áldások (személyek, tárgyak, helyek és ételek megáldása). Minden áldás Isten dicsérete és könyörgés az Ő ajándékának elnyeréséért. A keresztényeket Isten Krisztusban "minden lelki áldással" megáldotta (Ef 1,3). Ezért az Egyház Jézus nevének segítségül hívásával és rendszerint Krisztus keresztjének szent jelével adja az áldást.
Bizonyos áldásoknak maradandó céljuk van: hatásuk az, hogy személyeket Istennek szentelnek és dolgokat és helyeket liturgikus használatra tartanak fönn. A személyeknek szóló áldások közé - melyeket nem szabad összetéveszteni az egyházi rend szentségének kiszolgáltatásával - tartozik egy monostor apátjának vagy apátnőjének megáldása, a szüzek és özvegyek megáldása, a szerzetesi fogadalom letételének szertartása és bizonyos egyházi szolgálatot végzők (lektorok, akolitusok, katekéták) megáldása. Tárgyakra adott áldás például egy templom vagy oltár fölszentelése, illetve megáldása, szent olajok, liturgikus öltözetek és edények, harangok stb. megáldása.
Amikor az Egyház nyilvánosan és tekintéllyel Jézus Krisztus nevében kéri, hogy egy bizonyos személy vagy tárgy oltalmat nyerjen a Gonosz befolyása ellen és kikerüljön uralma alól, akkor ördögűzésről van szó. (CCC 1671-1673).
Egyedül az Apostoli Szentszék létesíthet új szentelményeket, vagy magyarázhatja hitelesen a meglevőket, és csak ő törölheti el vagy változtathatja meg valamelyiküket. (Kánonjogi Kódex – CCC, 1167. kan., 1. §).
A szentelmények végzése vagy kiszolgáltatása során gondosan meg kell tartani az egyházi hatóságtól jóváhagyott szertartásokat és formulákat. (CDC, 1167. can., 2. §)
Értékük elsősorban az Egyház imádságában rejlik ( opus operantis Ecclesiae ), de hatásuk kifejtéséhez élő hitre van szükség, mert a szentségek nem ex opere operato, hanem ex opere operantisként működnek, vagyis azokat a befogadó hite határozza meg. És itt jelenik meg a szentelmények alacsony megbecsülése: ha nem hittel fogadják őket, semmi hatást nem fejtenek ki, és ez ahhoz a téves vélekedéshez vezet, hogy nincs hatásuk.
Használatuk során kerülni kell mind az áhítat és tisztelet hiányát (az Egyház közbenjárását jelentik), mind a babonás vagy mágikus jellegű használatot. A szentelmények nem változtatják meg a valóság természetét, amelyre hatnak, hanem az Istenhez tartozás kifejeződései.
Az megáldott tárgyak nem amulettek (különféle természetű és formájú tárgyak, amelyeknek a babona betegség vagy szerencsétlenség elleni védőerőt tulajdonít, olyan erényt, amely magában a tárgyban lakozik), hanem szent jelek, amelyek emlékeztetnek bennünket arra, hogy Isten kegyelmével mindig közel van hozzánk.
Összefoglalva: a szentelések közvetlenül és elsősorban egy közbenjáró imából állnak, amelyet az Egyház Istenhez fordul, és csak másodsorban és közvetve, vagyis az Egyház közbenjáró imáján keresztül, megszentelődésben, amennyiben az Egyház e szertartások révén Istentől közvetíti a személyek vagy dolgok megszentelődését.
A személyek és dolgok, anélkül, hogy a kegyelem valódi eszközévé válnának, vagy természetes tulajdonságaikban tökéletesednének és emelkednének, az Egyház közbenjáró imájára való tekintettel mégis különleges isteni védelem vagy elfogadás alá kerülnek azok lelki javára, akik megfelelő hajlandósággal birtokolják vagy használják őket, lehetőséget kínálva üdvösségük jobb kimunkálására.
Bosco Szent János sokat használta őket, és itt elég, ha csak egyet említünk közülük, a szenteltvizet, amelyet a fiúknak is használniuk kellett.
Az Oratórium szabályzatában azt ajánlotta a fiúknak, hogy "... ügyeljetek arra, hogy mindenki rendezetten lépjen be a templomba, áhítatosan áldja meg magát szenteltvízzel, és boruljon le a Szentség előtt." (BM III, 443).
És nemcsak a templomban kérte a szenteltvíz használatát, hanem a kollégiumokban és a tanulószobákban is:
"A kollégiumot némileg szentnek tekintették. Don Bosco előírta, hogy annak bejáratánál ( és később minden tanulószobán is) legyen egy kis szenteltvíztató." (BM IV, 235).
Amikor csak tudta, hangsúlyozta a szenteltvíz hatékonyságát. Egy jóéjszakát alkalmával ezt mondta a fiúknak:
"A Szent Péter templomban van egy igazán szép szenteltvíztartó, amelynek tálját a kísértést jelképező márványegyüttes támasztja alá. Egy hosszú farkú és szarvú ijesztő ördög üldöz egy fiút. Az ifjú, látva, hogy hamarosan áldozatul esik ennek a rút fenevadnak, pánikszerűen nyúl a szenteltvíztartóba. Megdöbbenve az ördög nem meri többé megragadni őt.
A szenteltvíz, kedves fiúk, arra jó, hogy elűzze a kísértéseket. Nem azt mondjuk a gyors futóról, hogy "úgy menekül a szentelt víz elől, mint az ördög"? Ha kísértésbe estek, és különösen, ha templomba mentek, jól tegyétek a kereszt jelét, mert ott vár rátok az ördög, hogy elveszejtse az imádság gyümölcsét. A kereszt egyszerű jele egy pillanatra elriasztja őt, de ha szenteltvízzel egyesítjük, hosszú időre távol tartja.
Egy nap Szent Teréz kísértésbe esett. Minden támadásnál keresztet vetett, de néhány percen belül újra kísértést érzett. Ezen felbosszankodva szenteltvízzel locsolta le magát, és az ördögnek sietve kellett visszavonulnia." (BM VIII, 316)
Bosco Szent János mindig nagyra becsülte a szentelményeket. Saját egyszerű áldását nagyon keresték az emberek, mert valóban csodás hatást váltott ki. Túl hosszú listát kellene összeállítani ahhoz, hogy felidézzük, hány lelki és testi gyógyulást eredményezett a hitben kapott áldása. Ehhez elég, ha elolvassuk az életét.
donbosco.press/Szaléziak.HU
