Főoldal / Szalézi világ / Vannak még jó hírek - a rendfőnök novemberi üzenete
Vannak még jó hírek - a rendfőnök novemberi üzenete
2018-11-16 Péntek | #Szalézi világ | KIEMELT | ARCHIVÁLT
Csupán néhány órával azután írok Nektek, kedves Barátaim, hogy átadtam a misszionárius keresztet a Segítő Szűz Mária Leányai tíz tagból álló csoportjának, és huszonöt Don Bosco Szalézinak, akik a 149-ik missziós küldetés keretében indultak el útjukra. A legelső csoport indulásától kezdtük a számolást, amelyet maga Don Bosco készített elő 1875. november 11-én. Akkor az első tíz szalézi misszionáriust Argentínába küldték: hat fiatal papot és négy szalézi testvért. Az elsőket mintegy 11.000 szalézi és 2.500 Segítő Szűz Mária leánya követte, közülük 2000-en olasz FMA-k, akik elhagyták Európát és elindultak a világba.
Ez egy csodálatos valóság, amely arra késztet, hogy azt mondjam, hogy még mindig léteznek olyan jó hírek, amelyeket érdemes megérteni és beszélni róla.
Mialatt a keresztet a nyakukba akasztottam, ezeknek a fiatal férfiaknak és nőknek a szemében ugyanazt a fényt láttam: azoknak a szavaknak a tükröződését, amelyeket kijelentettek: "Élni szeretnék a 105. zsoltár versével, amely azt mondja: „Akkor Mózest küldte, a szolgáját, és küldte Áront, a választottját. Az enyém a meghívás, nem a választás.” A nyugodt és határozott magatartásuk segített nekünk, hogy egy bizonyos módon a saját személyes meghívásunkat is átéljük.
Ez egy hívás, amely nemcsak a megszentelt életet élő szalézi szerzeteseket, hanem a Szalézi Család összes tagját is érinti, mert valamilyen módon mindannyian meghívottak vagyunk, hogy misszionárius tanítványok legyünk a fiatalok és a leginkább rászorulók számára a mi gyönyörű, szeretett és szenvedő világunk minden zugában.
Valójában, a keresztényeknek nincs küldetésük, ők maguk a küldetés. Minden keresztény arra hívatott, hogy élje a megtestesülés rejtélyét; vagyis, hogy Isten élő jelenléte legyen egy kézzelfogható testben és a közösség misztikumában.
Ők Jézus küldöttei, és bárki befogadja őket, Isten iránt tanúsít vendégszeretetet: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki befogadja azt, akit küldök, engem fogad be, s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” (Jn 13,16-20)
Assisi Szent Ferenc Fioretti-jében van egy varázslatos történet. Egy nap, mikor elhagyta a kolostort, Szent Ferenc találkozott Leó testvérrel. Egyszerű és jó testvér volt, és Ferenc nagyon szerette őt. Amikor találkozott vele, azt mondta: „Leó testvér, gyere, menjünk prédikálni.”
- Atyám - felelte Leó testvér -, tudod, hogy nem sok iskolát jártam. Hogyan tudhatnék én prédikálni az embereknek?”
De mivel Szent Ferenc ragaszkodott hozzá, Leó testvér beleegyezett. Sétáltak a városban, csendben imádkozva mindenkért, aki a boltokban és a kertekben dolgozott. Rámosolyogtak a gyerekekre, különösen a legszegényebbekre. Néhány szót váltottak a legidősebbekkel. Megcsókolták a betegeket. Segítettek egy hölgynek, aki egy nehéz vizesvödröt cipelt.
Miután számos alkalommal átkeltek az egész városon, Szent Ferenc azt mondta:
„Leó testvér, itt az ideje, hogy visszatérjünk a kolostorba.”
„És a prédikációnk?”
„Már megvolt, már megvolt” - felelte a mosolygó Szent Ferenc.
A legjobb homília mindig az, amely húsból és vérből való. Jézus a keresztényeket a sóhoz hasonlította: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák.”(Mt 5,13)
Szent Pál az embereket az illatszerrel hasonlítja össze: „Mert Krisztus jó illata vagyunk mi az Istennek, azok közt, akik elkárhoznak.” (2Kor 2,15). A parfümöt viselő személynek nem kell ezt mindenkinek bejelentenie: a parfüm önmagáért beszél.
Ferenc pápa írta: „Szívesen látom meg az életszentséget Isten népének türelmében: a szülőkben, akik nagy szeretettel nevelik gyermekeiket; olyan férfiakban és nőkben, akik fáradságos munkájuk eredményeként viszik haza a kenyeret; a betegekben, az idős apácákban, akik őrzik a mosolyt. Ebben a napról napra állandó előbbre jutásban látom a küzdő Egyház életszentségét. Ez nagyon gyakran »a kapunál megállók«, a mellettünk élők életszentsége és Isten jelenlétének tükröződései, vagy más szóval élve: »az életszentség középosztálya«.” (Gaudete et Exsultate, 7)
A kicsinyek kitartó és bátor misszionáriusai
A Mária a Keresztények Segítsége-szentélyből, az anyaházból sokan indultak el, ahogy már mondtuk, a Föld minden szegletére: 143 év alatt 149 alkalommal.
Ezt az első, 1875-ben induló missziós expedíciót követően Don Bosco 1876-ban is küldött egy újabbat, majd 1877-ben ismét, az első Segítő Szűz Mária Leányaival kiegészítve, Mazzarello anya áldásával kísérve. Fiatal nővérek voltak, 17 és 25 év között. Don Bosco életében 1878-ban, 1883-ban, 1885-ben, 1886-ban, 1887-ben és 1888-ban küldtek expedíciókat. A mi kedves Don Boscónk halálakor 149 szalézi és 50 Segítő Szűz Mária leánya volt már a missziókban Argentínában, Uruguayban, Brazíliában, Chilében és Ecuadorban.
Ők családunk bátor kitolt őrszemei. Nem azért küldték őket, hogy „dolgozzanak” és csak „dolgozzanak”, hanem hogy elvigyék Don Bosco lelkületét, kibontakoztassák ölelését, Mazzarello anya kedves emberségét és azok vakmerőségét, akik az evangélium iránti szenvedéllyel élnek.
Amit az új misszionáriusoknak mondtam, azt most szeretném elmondani mindannyiótoknak: „Azt kívánjuk, hogy a lelkipásztori jótékonyság legyen a lényed és a tetteid középpontjában; hogy az evangélium Krisztusa, akit Don Bosco és szentjeink szeretnek és követnek, valóban a személyed középpontjában legyen; hogy alázatosan és erőteljesen éld a gyermeki sensus ecclesiae-t, a fiatalok iránti kedvességet és a megelőző módszerünkre jellemző szeretetet és kedvességet, családias szellemünkkel, fáradhatatlan munkával és mértékletességgel. Mindig ragaszkodj Istenhez, legyél optimista, örömteli, kreatív és rugalmas, és soha, soha ne felejtsd el, hogy mennyei Atyánk ölelése vár ránk ott, ahová majd megérkezünk, nem egyedül, hanem annak a sok embernek a kíséretében, akiknek az életünket adtuk.”
Arra hivattunk, hogy tanúságot tegyünk Isten jelenlétéről a világban, egy semmivel sem összetéveszthető szalézi stílusban: kezdve az alapoktól, a legkisebbektől.
Fernando Silva professzor, a Managua gyermekkórház igazgatója, egy megrázó élményt mesélt el. Egy karácsony estén későig dolgozott. Már hallani lehetett a rakéták robbanásait és látni lehetett a tűzijáték villanását az égen, amikor Fernando úgy döntött, hogy hazamegy, ahol az ünnepi összejövetelre várták.
Miközben még utoljára körbejárt, hogy megbizonyosodjon róla, hogy minden rendben van, hirtelen puha léptek neszét hallotta maga mögötte - olyan lágy volt a hang, mint a pamut. Megfordult, és látta, hogy az egyik kis beteg követte.
A halvány fényben felismerte őt. Olyan gyerek volt, akinek nem volt senkije.
Fernando felismerte az arcot, amely már a halál jelét hordozta, és a tekintetet, amely elnézést, vagy talán engedélyt kért.
Fernando közeledett hozzá, és a kicsi megsimogatta kezével: „Mondja meg valakinek -, suttogta - mondja meg valakinek, hogy itt vagyok.”
A limai utcagyerekek fotóinak kiállításán az egyik fotó alatt ez a felirat olvasható: „Tudják, hogy létezek, de nem látnak.” Én egy társadalmi probléma vagyok, egy statisztikai adat, de nem látnak meg engem.
Szaléziak vagyunk, és bárhol is találjuk magunkat, hallgassuk meg az elfelejtettek, a láthatatlanok hangját. Arra kaptunk meghívást, hogy a legkisebbek, a legutolsók lelkes és bátor misszionáriusai legyünk. Arra kaptunk meghívást, hogy letérdeljünk, hogy mások lábát mossuk, ahogyan a mi Urunk és Mesterünk megtette.
Csak az, aki maga is kicsivé válik, az hallhathatja meg - és mindenekelőtt a legkisebbeket. Nekik van valami mondanivalójuk és szeretnék megosztani életüket.
Drága barátaim, sok jóakaratú emberrel fogtok találkozni mindenütt, akik másképp gondolkodnak, mint mi, akiknek más a világképe, és akik más vallást élnek és gyakorolnak. De ha jók és jót tesznek, a szépséget csodálják és keresik az igazságot. De találkozni fogtok az igazságtalansággal, az egyenlőtlenséggel és az erőszak által okozott sok szenvedéssel is, sokszor pont azok részéről, akik hatalommal rendelkeznek - legyen az politikai, társadalmi vagy gazdasági.
De nektek mindig a legszegényebbek, a leginkább veszélyeztetettek és leginkább szükséget szenvedők közelében kell maradnotok.
Ennek kapcsán fel szeretnék idézni egy olyan „mementót”, amelyet maga Don Bosco akart átadni az első expedíció misszionáriusainak, 143 évvel ezelőtt, amikor a Savoy gőzhajó elhagyta a kikötőt: „Különös gondotok legyen a betegekre, a gyermekekre, az idősekre és a szegényekre, így nyeritek el Isten áldását és az emberek jóindulatát.” És a kártyán, amit Giovanni Cagliero atyának írt, ez állt: „Tegyetek meg mindent, amit tudtok: Isten befejezi, amire mi képtelenek vagyunk. Vessétek bizalmatokat az Oltáriszentségben jelenlévő Jézusba, kérjétek a Segítő Szűz Mária áldását és megtapasztaljátok majd, mi a csoda.”
Szeretettel Don Angel
Szaléziak.HU
