Főoldal / Szalézi Értesítő - 2014-2 / Aki tervez, a jövőnek él - interjú Havasi József atyával
Aki tervez, a jövőnek él - interjú Havasi József atyával
Szalézi Értesítő - 2014-2 | 2014-04
Lengyel Ákos beszélgetésének rövidített változata a 85 éves Havasi József atyával
Meghatározó egyénisége a Magyar Szalézi Tartománynak, bár többet élt Ausztriában, mint itthon. Havasi József atya 2008-ban, tizennyolc év tartományfőnökség után átadta a tartomány irányítását, de személye a szalézi optimizmus örök példája marad.
Egész életemben sokat dolgoztam és sokat terveztem. És aki tervez, az a jövőnek él, és nincs ideje a jelennel foglalkozni. Bár elég nehéz volt az életem a kezdetétől fogva, mert éppen akkor volt a háború, utána a forradalom, a kommunizmus, a menekülés… Elég forgalmas és zajos volt, de visszatekintve mégis azt mondom, hogy rövid volt.
Mikor ismerte meg a szaléziakat?
Körülbelül tizennégy éves koromban kerültem először kapcsolatba velük, de nem is tudtam, hogy szaléziak. Cserkész voltam, és a Clarisseumban, az akkori tartományfőnökségen volt egy akadályverseny, és ott egy kövér, vicces pap bácsi játszott velünk. Ez nekem nagyon nagy dolog volt, mert azelőtt a papok nemigen játszottak a gyerekekkel, ezt a szaléziaknál tapasztaltam meg először.
Hogy alakult ki a szalézi hivatása?
Abban az időben a legtöbb 14-15 éves gyerek tudta, hogy mi akar lenni: én mindig pap akartam lenni. Kerestem helyet, hogy hol lehetne tanulni, mert nem voltunk gazdagok. A szaléziaknál mindjárt otthon éreztem magam és lelkesen szalézi akartam lenni, mert láttam az atyákat, hogy milyen vidám, normális emberek. Mondom: – Ez nekem jó lesz. Amikor jelentkeztem hozzájuk, a Clarisseumba, az egész utat végigbőgtem, de ott mindjárt jól éreztem magam. Nagyon meleg volt, és egy atya elvitt fagylaltozni. – Hát – mondom magamban – jól kezdődik itt, fagylaltozással! Tetszett, hogy olyan természetesek voltak. Mindjárt beszélgettek velünk, tanítottak. Ádám atya, akinek nagyon sokat köszönhetek, fölkarolt és segített, támogatott, éreztem az ő atyai jóságát.
Milyen volt a szerzetesnövendéki élete?
Először Nyergesújfalun tanultam, ott még jobban megismertem a szaléziakat. Az elöljárók nagy szeretettel segítettek mindenben, csak a legjobbakat tudom mondani. Nem is lettem volna szalézi, ha nem ilyen atyák fogadtak volna. 1944-ben, tizenhat évesen jelentkeztem Mezőnyárádra a noviciátusba. Nagyon szép emlékeim vannak, nagyon szerettem ott lenni. De aztán 1950. június 13-án a mise előtt az előtérbe jött az igazgató, láttuk, hogy elég ideges, és mondta, hogy ez az utolsó mise itt, a közösséggel, utána egy órán belül mindenki titokban, egyenként hagyja el a házat, mert az ávósok körülvették, és deportálni akarnak minket. Ekkor hazamentünk, de én nyolc nap múlva visszatértem a rendházba, így aztán két hónapig „élvezhettem” a házi fogságot a rendtársakkal. Mentettük, ami menthető, mert gondoltuk, hogy még vissza fognak jönni. Az egész házat kiürítettük, mindent átadtunk a falusiaknak. És egy éjszaka meg is jelentek az ávósok, lepecsételték a házat, a szobákat, nekünk pedig azt mondták, hogy nem szabad elhagyni az udvart, így voltunk ott két hónapig.
Hogyan lett vége a házi őrizetnek?
Szeptember elején a püspöki kar megegyezett az állami hatóságokkal, és fölszólítottak minket, hogy mindenki hagyja el a házat. Hála Istennek, Ádám atya elintézte, hogy fölvegyenek bennünket egyházmegyei szemináriumba, így aztán szeptember 2-án értesített, hogy menjek Vácra, a váci szemináriumba. Pétery püspök úr nagy szeretettel fogadott minket, szerzeteseket. Körülbelül harmincan lehettünk, köztük tizennyolc szalézi. A Püspökvárban helyezett el minket, ott laktunk két évig.
Sándor Istvánt ekkor már keresték?
Amikor Sándor István 48-ban nehézségekbe került, körülbelül két-három hónapot töltött Mezőnyárádon. Ő a nyomdában dolgozott, és próbálta a nyomtatókat eltüntetni, ezért fölfigyeltek rá és Ádám atya figyelmeztette, hogy tűnjön el Rákospalotáról, így aztán odajött hozzánk Mezőnyárádra. Utána, amikor 1951. december 8-án titokban letettem az örökfogadalmat, zárt kápolnában, csak Ádám atya és Vámos atya előtt, Sándor István is ott volt.
1952-ig maradhattunk a szemináriumban, ekkor el kellett hagynunk, mert a püspököt kötelezték, hogy minden szerzetest küldjön el. Hazajöttem édesanyámhoz, de tartottam a kapcsolatot a szaléziakkal, így Ádám atyával is, onnan ismertem Sándor István működését, de vele már nem találkoztam. Az utolsó napot is együtt töltöttük Ádám atyával, ekkor már a Babér utcai plébánián lakott. Vittem neki egy levelet a püspök úrtól, aztán segítettem behordani a télire való tüzelőt. Amikor kiléptem a plébániáról, láttam, hogy ott ólálkodnak emberek – azt hittem, munkások. Én megúsztam, Ádám atya körülbelül egy óra múlva hagyta el a házat, őt letartóztatták.
Tudtak-e a többiekkel valahol találkozni, tudták-e tartani a kapcsolatot?
Hogyne. Minden hónapban találkoztunk rekollekcióra, az úgynevezett Jóhalál gyakorlatra különböző helyeken, családi házakban. Föl volt terítve az asztal, ha jönnének az ávósok, akkor azt mondtuk volna, hogy névnapot vagy születésnapot ünnepelünk. Utána egyenként tűntünk el, nem mertünk együtt menni. Amikor gyárban dolgoztam, Edelényi atya volt a tartományfőnök, minden hónapban mentem hozzá többször is, mert titokban tanultam a teológiát és nála vizsgáztam.
Hogy is volt az a gyár, meg a metró?
Miután 52-ben el kellett hagyni a szalézi házat, dolgozni kellett menni. Sok helyen hirdették, hogy fölvesznek munkásokat, el is mentem több helyre. Kérdezték: – Hol volt eddig? – mert üres volt a munkakönyvem. Mondtam, hogy szeminarista voltam. Ők meg, hogy jöjjek holnap… Nem volt más lehetőségem, elmentem a metróhoz dolgozni. Akkor indult a metró építése, ott dolgoztam kb. három hónapig. Borzalmas munka volt! Mindenféle ember volt ott, minisztertől a rablógyilkosig, mintha a pokol előcsarnoka lett volna. Mi, szerzetesek, klerikusok összetartottunk, így elárulták nekem, hogy van egy műanyagot gyártó üzem, ahol több szerzetes is dolgozott. Föl is vettek, itt dolgoztam három műszakban négy évig.
Hogyan tudott megmaradni ilyen körülmények között is szalézi szerzetesnek?
Nagyon nehéz volt. Nem tagadom, hogy sokszor elkeseredtem, de sokat számított, hogy minden hónapban találkoztunk, és a tartományfőnökhöz, Edelényi atyához is jártam. Amikor 1956. szeptember 13-án tudomást szereztem arról, hogy Ádám atya amnesztiát kapott, azonnal mentem őt meglátogatni a szervita templomban. Ez az ember, aki előtte 120 kilós volt, ott állt előttem, csont soványan, a ruha lógott rajta, átölelt engem, és azt mondta:
– Józsikám, újra kezdjük! Meghurcolták, halálra ítélték és ilyen erő volt benne, ez nekem is új erőt adott!
Az interjú további részét a Szalézi Értesítőben olvashatják, a teljes beszélgetést a SZALÉZIAK.HU YouTube csatornáján találják.