Főoldal / Szalézi Értesítő - 2014-2 / Az emberi méltóság mellett - A holokauszt szalézi története 2.

Előttünk jártak - P. Havasi József SDB rovata

              A magyarországi holokauszt 70. évfordulója kapcsán büszkén tekinthetünk azokra a hősökre, akikre ma már senki sem gondol, leróva így hálánkat, köszönetünket. Az emberi méltóság védelméről tettek tanúbizonyságot, amikor a gonoszság tombolt.

Jól tudott, hogy hazánkban sokan megemlékeznek a hetven évvel ezelőtti eseményekről. Emlékszem én is, amikor 1944. március 19-én, mint a nyergesi iskolánk növendéke láttam, miként vonulnak el iskolánk előtt a német katonák. Ezzel a bevonulással hazánk elvesztette önállóságát, és ezzel együtt megkezdődött zsidó testvéreink kálváriája is. Sokat beszélnek és írnak erről az eseményről. Beszámolnak a zsidók ellen elkövetett kegyetlenségekről, de vajmi keveset beszélnek arról, hogy a keresztény egyházak mindent megtettek zsidó testvéreink megmentéséért.

Az előző Szalézi Értesítőben beszámoltam arról, hogy miként vettek részt rendtársaink a zsidók mentésében a rákospalotai (ma Újpest) rendházunkban. Miként jártak el a nyilasok rendtársaink ellen, különösen az akkori tartományfőnök, Antal János és a rákospalotai ház igazgatója, Ádám László ellen.

Most az óbudai Szent Alajos Rendházban folyó mentési tevékenységekről szeretném az olvasókat tájékoztatni. Az óbudai rendházunk kápolnája a Bécsi úton volt, és előtte hajtották nyugat felé a kimerült zsidó embereket. A nyitott kápolnába befogadták a titokban elmenekült zsidókat, abban a tudatban, hogy ezért szigorú büntetés jár. A rendházunkban papi ruhába öltözött, rejtőző zsidó férfiak és több növendék, gyermek élte át az üldöztetés kegyetlen napjait. Az elöljárók jól tudták, mi vár rájuk, ha ez kitudódik, ennek ellenére kötelességüknek érezték az üldözöttek megmentését. Ezen a téren különösen kitűnt Kiss Mihály szalézi igazgató. Szerencsére naplót vezetett a kegyetlen napokról, így igaz forrásból ismerhetjük meg az akkori eseményeket.

Kiss Mihály, óbudai szalézi igazgató ezt írja naplójába 1944. december 15-én:

„Délután fél négykor lementem a kápolnába, az Immaculata ünnepének oktáváján tartandó litániára. A kápolna, mint mindig, most is zsúfolásig volt telve hívekkel. Alig végeztem egy kis adorációt, egy növendék lihegve futott utánam s mondta, hogy menjek azonnal az irodába, nyilasok vannak az intézetben, velem akarnak beszélni. Rosszat sejtve, azonnal siettem vissza az irodába. Útközben betekintettem abba a szobába, melyben akkor öten tartózkodtak; röviden megmondtam, miről van szó, s kértem őket, azonnal gondoskodjanak biztonságosabb helyről. Szavaimra azonnal elhagyták a szobát és a padlásra vonultak, maguk után felhúzták a létrát, így lehetetlenség volt utánuk mászni. Itt töltötték a hideg éjszakát... […] Ezek után a házgondnok irodájába mentem. Borzalmas látvány tárult szemem elé. Müller J. hadapród kézzel és más ütleggel arcba-fejbe vagdosta Lelkes Béla igazgató urat, akit véletlenül ott az irodán talált amint a házgondnok úr iratait, okmányait lapozgatta. Figyelmeztettem a vitézt, hogy ez nem eljárás…[…] Erre Müller abbahagyta az ütlegelést, s kért, vezessem be az irodámba. Itt előadta, hogy feljelentés érkezett a pártba, mely szerint zsidókat tartogatunk, bujtatunk…[…]  Mondjam meg az igazat, vezessem elő a zsidókat, s akkor ő eláll minden házkutatástól, ellenkező esetben tekintsem magamat is letartóztatottnak. Erre a házgondnok úrral a tanácsos úr szobájába zárt, s puskás őrt állított az ajtó elé. […] 

Beesteledvén hét és nyolc óra körül a házgondnokkal s velem együtt átkísértek a nyilas házba, miután az intézetben mindenükből kifosztották, megverték őket minden tekintet nélkül. Ütésből, verésből, rugdalásból mindegyiknek bőven kijutott. […] 

A nyilas ház intézetünk szomszédságában van, a Kiscelli utca és Bécsi út sarkán. […] Minket egy szűk folyosóra tereltek. […] Itt zsúfolták össze a vádlottakat, innen vezették őket kihallgatásra. Mikor mi odaértünk, a mieinknek a kihallgatása már befejezett tény volt, mindegyiknek az arcán lehetett látni ennek a nyomait. […] Én szégyelltem magam a legjobban. Erről nem írok semmit, mert még a papiros is elvörösödne ennek súlya alatt.”

Kiss Mihály atya sajnos nem tudta megmenteni az intézetben lévő zsidó gyerekeket. Ezt így írja le:

„A házkutatás után a jegyzőkönyvet akarták megírni. A bevezetés gépbemondása után berohan Müller, s kárörömmel az arcán meséli:

- Vezető úr, most vizsgáltam meg a gyerekeket, s az intézet tulajdonképpen zsidó gyerekek otthonának tekinthető, mind zsidó.[…]

Müller […] visszatért az intézetbe, sorra vette a gyerekeket, melyik volt cirkumcidálva, és melyik nem Az előbbieket mind átvezette a nyilas házba…[…] Két hírneves doktornak a gyermeke is nálunk volt, reverendába öltöztetve, s mint novícius szerepelt. Féltem, ezekre is rákerül a sor, de őket ettől megmentettük azon megjegyzéssel, hogy ők kispapok, rendtársak, s a növendékek felügyelete van rájuk bízva.”

 A cikk további részét a Szalézi Értesítőben olvashatják.