Főoldal / Szalézi Értesítő - 2014-5 / Külön töltött idők - Interjú Baji János atyával

Baji János atyával Lengyel Erzsébet  beszélgetett

Baji János atya 1948-ban kezdte Tanakajdon a noviciátust, 1949-ben tette le első fogadalmát, 1957-ben tett örökfogadalmat, és csak a 90-es években kezdte meg valósan a szalézi közösségi életet. Mindezek az évek alatt meg sem fordult a fejében, hogy ő most nem szalézi, vagy hogy talán soha nem is lesz alkalma igazi szerzetesi közösségben élni. Tette a dolgát, amire hivatást kapott és bízott Istenben, hogy úgy lesz jó, ahogy Ő jónak látja. Nem úgy alakult minden, ahogy Baji atya egykor elképzelte,  mégsem bánja és nem gondol arra, hogy hiábavaló volt az élete, mert nem lehetett „úgy” szalézi, ahogy az a „nagykönyvben” meg van írva. Tette, amire meghívást kapott, ott és ahol éppen megtehette ezt.. 

 Emlékszik-e az életének olyan időszakára, amikor nem pap akart lenni?

Nem. Mindig pap akartam lenni, ezt a Jóisten kegyelmének is nevezhetném, ami elkísért egész életemen át.

Milyen volt a családja?

Édesanyám a háztartást vezette, akkoriban nem volt divat, hogy az asszonyok dolgozzanak. Édesapám eredetileg kőműves volt, de az I. világháborúban megrokkant, a bal térdét összeroncsolta egy golyó, ezért már nem dolgozhatott a szakmájában. Több helyen dolgozott, majd amikor nyugdíjba ment, kapott trafikengedélyt és trafikos lett. Volt két bátyám, az egyik a postán dolgozott, a másik vasutas volt, és lett volna egy nővérem is, de ő kéthetes korában meghalt.

 Hol kezdte tanulmányait?

Szülővárosomban, Békéscsabán volt ugyan egyházi iskola, de az evangélikus gimnázium volt és nem nézték jó szemmel azokat a gyerekeket, akik nem voltak evangélikusok, ezért a bérmaapám segítségével a nagyváradi „pici szemináriumba” mentem. Ez 1943-44-ben volt, de jött a front, kórházzá nyilvánították az iskolát és nem lehetett visszamenni. Így 1945-ben Gyulán folytattam a tanulást, mert ott volt egy egyházmegyei katolikus gimnázium, és a szalézi kollégiumban laktam.

Milyen volt a gyulai szalézi kollégium?

Ott ismerkedtem meg a szaléziakkal. Közvetlenek voltak, jól éreztük magunkat. Emlékszem, akkor volt a devalváció, és karácsonykor, amikor mentünk haza, a prefektus kiállította, hogy mennyivel tartozunk még. Apukám mondta, hogy ő ezt nem tudja kifizetni, mert akkor nagyon nehéz volt összegyűjteni a pénzt, hiszen egyik óráról a másikra változott az értéke. Visszamentünk, és édesapám elmondta az igazgatónak, mi a helyzet. Egy kis gondolkodás után ezt válaszolta:
– Hát, Baji bácsi, ha nem fizetnek egy fillért sem, a Jancsit akkor sem engedjük el… Akkor nem sírtam (mint most), hanem nagyon örültem. Azt hiszem, ez egy lényeges momentum volt. 

Hogy képzeljük el ezt a kollégiumot?

Közös hálóterem volt, 16-18-an voltunk együtt. Éjjel-nappal velünk voltak az asszisztensek, akik érettségi után itt töltötték a gyakorlati éveiket. A Bősze atya volt az egyik, a Bíró Lóri atya volt a másik, rájuk különösképpen emlékeszem. Ők a hálóteremben is együtt voltak velünk, egy lepedővel elkerített sarokban volt az ágyuk, és amíg mi le nem feküdtünk, addig  le-föl sétáltak. Ők keltek föl elsőnek, úgy keltettek minket, de a stúdiumok alatt is ott voltak velünk. Ez nagyon egészséges dolog volt, mert fiatalok voltak, tudtak a tanulásban segíteni és együtt fociztak velünk. Nem volt nagy a korkülönbség közöttünk.  A házgondnok abban az időben, amikor nagyon nehéz volt az élelmezés, mindent előteremtett nekünk. Titokban még tehenet és disznót is vágott, ott, az udvaron. De legtöbbször rántott leves volt, „zupa” úgy hívtuk; volt, hogy borsófőzelék volt délben, ami megmaradt, azt estére megcsinálták levesnek. Ilyen „varázslások” előfordultak. Ha volt délután szabadidőnk, jártunk kirándulni a környéken.

A papi hivatás mellé mikor társult a szerzetesi is?

Érettségi után mindjárt a noviciátusba mentem. Már korábban fontolgattam a gondolatot, hogy nem egyházmegyés, hanem szerzetes pap szeretnék lenni. Volt egy próbálkozásom a jezsuitákkal, de hozzájuk csak érettségi után lehetett menni, és ez nekem túl távolinak tűnt. A szaléziak beszéltek arról, hogy van egy lehetőség, hogy noviciátusba menjünk, akkor elhatároztam, hogy nem várom meg a nyolc gimnáziumot, hanem már most megyek. De számított az is, hogy beleláttam a szaléziak életébe, hiszen együtt voltunk velük. Számomra ez a három év volt a jelöltségi idő, elvégre három év alatt engem is megismerhettek.

Mi volt Tanakajdon?

Ott volt a noviciátus, ami talán a legemlékezetesebb, a legszebb időszak volt az életemben, pedig akkor nehéz idők jártak. Ott, abban a házban megvolt az a szalézi, családias jelleg. Egy nagy vidéki kastély volt, arborétumszerű gyönyörű parkkal, ami akkor már meg volt tizedelve, mert az oroszok több fát kivágtak. De mi is vágtuk, legalábbis a száraz ágakat, ugyanis a tüzelőt is nekünk kellett beszerezni, mert nem volt. Harangozó János bácsi volt a magiszterünk, ő egy olyan jóságos atya volt, a Balzsay atya volt a prefektus. Tizennyolcan voltunk a noviciátusban, akik megmaradtunk… Akkor volt 1948-ban Mindszenty bíboros letartóztatása, karácsonykor. Ott volt nálunk Sellye Vince, a tartományfőnök, Ádám Laci bácsi, és mind az elöljárók ott voltak. Mi megéreztük, hogy valami történt, de nem mondtak nekünk semmit.

1948. augusztus 17-én kezdtük a noviciátust és pont egy évvel később tettük le az első fogadalmat. Utána következett Mezőnyárád. Elvégeztük azt is, de nem volt államilag érvényes bizonyítványunk, és 1950-ben, amikor befejeztük az évet június 13-án, elküldtek minket haza, hogy ne vigyenek gyűjtőtáborba, ami akkor szokásban volt.

 Milyen volt az élet Mezőnyárádon?

Voltak nyári terveink, hogy hová megyünk majd táborozni. Több előadót is meghívtak az elöljárók, például Sík Sándort. Azután ott volt az az ötholdas kert, az műveltük, az volt a fizikai munka az egy év alatt, amíg ott voltunk. Kiegyensúlyozott életet éltünk. Olyan nagy kirándulások akkor nem voltak, mint most, mert nem voltak közlekedési lehetőségek, csak ott, a környéken túráztunk.

Utána mi történt?

 1950-ben hazaküldtek bennünket. Az volt az utasítás, hogy mindenki jelentkezzen az egyházmegyéje szemináriumába. Én elmentem szeptember elején Szegedre, de másfél hónap múlva, október elején írt nekem a Vass tanár úr, hogy volna-e kedvem Esztergomba menni. Egy lapon megkérdeztem Ádám Laci bácsit, hogy mit csináljak. Ő képeslapon válaszolt, lakonikus rövidséggel: „Tanulmányaid úgy kívánják, hogy Esztergomba menj.” Ez 1950 októberének közepén volt, november végéig lehetett magánvizsgát tenni, így én letettem a magánvizsgát, nem vesztettem évet. A Vass tanár úr tartott össze minket, rá volt bízva a tizenöt  szalézi növendék, meg az Isteni Ige Társaságának a növendékei is, így mi 30-an a harmadik emeleti hálóban együtt voltunk. Fél órával előbb keltünk, mint a többiek, elvégeztük az elmélkedést, imádságot, úgy mentünk le hat órakor szentmisére. Az ebédlőben is egyszerre ettünk. Akkor ez a gimnázium „szerzetközi” gimnázium volt. Volt ott premontrei, piarista, bencés, mi, szaléziak…és a ferencesek közül azok, akik vállalták a tanítást. Minden évben kikerült onnan 60-80 gyerek, olyan fiúk, akik nem voltak megspékelve a marxista tanokkal. Az azért nem volt kis dolog! Emlékszem, akkoriban az a megítélés járta, hogy a bencések szakbarbárokat nevelnek, a piaristák általános műveltségre törekednek,  a ferencesek meg embert nevelnek. Ezt tapasztaltuk.

Érettségi után hol folytatta a tanulmányait?

Felvettek Szegedre a szemináriumba. Aztán 1955-ben majdnem kitettek. A lelkigyakorlat alatt jött a prefektus, és mondta, hogy írjam le, 1945 óta hol tartózkodtam. Én becsülettel leírtam a noviciátus címét, meg mindent. Másnap visszajött: „Tisztelendő úr, ezt a két sort hagyja ki!” – ha ezt nem csinálta volna, akkor a következő év tavaszán el kellett volna küldeniük engem. Mert a többieket, akik rendi érdeklődésűek voltak azokat elküldték. Így Szegeden elvégeztem a szemináriumot. Jól éreztem magam, nagy közösség volt, 82-en voltunk.

1957-ben tett örökfogadalmat. Hogyan jutott el odáig?

Edelényi atyával tartottam a kapcsolatot. Rendszertelenül ugyan, de amikor tudtunk, találkoztunk. Meg kell említenem Kiss Józsi bácsit, aki testvér volt, nyomdában dolgozott. Ő engem különösen is kedvelt, nyáron együtt nyaraltunk, kirándultunk. Szentkereszten is jártunk

Hogy történt az örökfogadalom letétele?

Akkoriban Edelényi Pista bácsi a Batthyányi téri templomban volt káplán, az ő szobájában tettünk fogadalmat 1957. június 19-én Timár atya, Tarjányi atya, Frank atya és én. A hivatalos tanúink Harangozó János atya és Kiss József testvér voltak. Utána Pista bácsi buzdító szavakat intézett hozzánk, ezt Frank atya köszönte meg a nevünkben, és ígérte örök hűségünket Don Boscóhoz. Kiss József testvér följegyzéseiben olvashatunk erről, különben már én sem emlékeznék rá. Szegeden szenteltek pappá 1958. június 28-án. Nyolcunkat szenteltek akkor, ezek közül hárman még élünk. Utána pedig július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján mutattunk be együtt, egyszerre hat szentmisét, mi hatan, újmisés szaléziak a budai Fő utcai Szent Erzsébet templomban.

 A teljes interjút a Szalézi Értesítőben találják meg.