Főoldal / Szalézi Értesítő - 2016-1 / Huszonöt év távlatából - interjú Havasi József atyával a Magyar Szalézi Tartomány újraindulásáról

Havasi József atyát az újrakezdés éveiről Lengyel Ákos kérdezte

Huszonöt évvel ezelőtt, 1991. január 31-én új korszak kezdődött a Magyar Szalézi Tartomány életében: ekkor volt P. Havasi József tartományfőnöki beiktatása. Sok tanulságot tartogat a visszaemlékezése erre a korra, amikor negyven év szétszóratás után újra kezdték a szerzetesi életet Magyarországon. Habár Havasi atya és az akkori szaléziak nem tudták, mi vár rájuk, de otthagyták egyházmegyei, külföldi szolgálatukat, vagy éppen polgári foglalkozásukat, hogy újra kezdjék a szalézi életet. Mert rajongva szerették a rend alapítóját, Don Boscót.

 Milyen volt itt a helyzet huszonöt évvel ezelőtt? A rendtársak összejöttek annak a hírére, hogy újból lesz szalézi tartomány?

A nagyrészük első hívásra jött és  idős fejjel kimondta: – Itt vagyok, dolgozni akarok! – ez lelkesített engem. Nagyrészük kijelentette, hogy visszatér. De hova? Mert egy évvel korábban visszakaptuk ugyan Szombathelyen és Balassagyarmaton a plébániát, de rendház nélkül. Ezért nem volt semmink, az égadta világon semmink. Június végén jártam Rómában, a rendfőnökségen, ahol előadást kellett tartanom a magyar helyzetről. Azt mondtam a rendtársaknak és a rendfőnöknek, hogy elkezdtük a mínusznál és mostanára elérkeztünk a nulláig. Ez volt a helyzet.

Mit csináltak a rendtársak, mielőtt újraalakult volna a tartomány?   

 Nagyrészük plébánián dolgozott, mint plébános vagy káplán, kántor vagy sekrestyés, a másik része fizikai munkás volt, vagy nyugdíjas, mert ebben az időben már nyugdíjasok is voltak köztünk.

Hogy kezdődött a tartomány újraalakítása? Volt két plébánia, és ennyi?

Igen, de ezek is olyan „félmegoldások” voltak, mert nem volt hova tenni a rendtársakat, a rendházakat nem kaptuk még vissza. Az első lépésben megpróbáltuk Balassagyarmaton kiszélesíteni a házunkat, meg Szombathelyen keresni egy-két helyet a rendtársaknak. Nagy hálával tartozom Marosi Izidor váci püspök úrnak, aki azt mondta: – Ide figyelj, hallom, hogy nincs semmitek, hát itt van Újpesten a Megyeri úti plébánia, az jó lesz nektek. – Hát – mondom –  jó, püspök úr, hálásak vagyunk, de úgy tudom, hogy van ott egy plébános. – Jó, jó – mondja – majd gondoskodok én róla,  kanonok lesz Vácon. Így jöttünk ide, Újpestre, most, augusztusban lesz huszonöt éve.

Hogyan sikerült ebből tovább fejlődni, visszaszerezni újabb házakat?

 Úgy szólt a törvény, hogy vissza lehet igényelni a volt tulajdonainkat, amit szeretnénk visszakapni. Ezen a téren nagy segítségemre volt egy ügyvéd, dr. Papp Antal, aki sajnos ma már nem él. Ő szívvel-lélekkel támogatott, segített minket, harcolt, hogy egymás után kapjuk vissza a házainkat. Megemlítem például Óbudának a visszaszerzését, mert nagy szükségünk volt rá, hogy Budapesten legyen egy házunk. Ezt is nagy nehézségek árán kaptuk vissza, de hála Istennek ma az egyik legszebb és legnagyobb házunk Budapesten. Aztán lassan-lassan, egymás után visszakaptuk a házainkat, de teljesen romos állapotban. Például amikor megláttam Péliföldszentkeresztet, azt mondtam: „Ezt nem kérjük vissza!” De ma büszke vagyok és örülök, hogy visszakértük, mert ma egy gyönyörű házunk Péliföldszentkereszt. 

A teljes cikk a Szalézi Értesítőben található.
Az interjú teljes terjedelmében a Magyar Katolikus Rádióban hangzott el.