Főoldal / Szalézi Értesítő - 2017-2 / Szalézi Szent Ferenc, a szent, aki megihlette Don Boscót 1. rész

Szalézi Szent Ferenc

Don Bosco szívében

 1844. december 8-án Don Bosco „oratóriumot” alapított Torino szélén, melyet Szalézi Szent Ferencnek ajánlott. Immáron három éve hívta össze vasárnaponként és az ünnepek alatt a fiatalokat, akikkel az utcákon és a város gyáraiban találkozott. Az akkor kibontakozó „szalézi” műnek az oratórium nevet adta – arra az Oratóriumra emlékezve, amelyet Néri Szent Fülöp alapított Rómában, a 16. században –, és a sokszor teljesen sorsukra hagyott fiatalok nevelésére rendelt. Don Bosco az általa alapvetően fontosnak tartott vallási nevelésen túl nagy figyelmet fordított a gyerekek emberi fejlődésére és taníttatásukra, sőt, igyekezett örömtelivé tenni minden olyan elfoglaltságot, amelyben fontos szerepe volt a játéknak, az éneklésnek és a szórakozásnak.

Amikor a piemonti nevelő az Oratóriumi emlékiratokban erről a történelmi napról beszél, elmeséli azt is, miért éppen Szalézi Szent Ferencet választotta védőszentül. Az első ok látszólag sorsszerűnek tűnhet: az ő képe díszítette a bejáratot. A második, személyesebb okot hosszabban is kifejtette:

„Szolgálatunknak ez a része sok türelmet és szelídséget igényel, mi pedig ennek a szentnek a védelmébe ajánlottuk magunkat, hogy elérje számunkra Istentől a kegyelmet, amely segít követni őt rendkívüli szelídségében és a lelkek megnyerésében.”

Az egykori püspök – aki 1567-ben született a savoyai Annecy közelében, s 1622-ben halt meg Lyonban – így vált Don Bosco egész művének patrónusává. Kétség kívül kedvelte Szalézi Szent Ferenc alakját: szeretettel teli és odaadó lelkipásztor volt, hősies misszionárius a protestáns Genf vidékén, olyan híres művek írója, mint a Filotea és a Teotimus, gyerekek hitoktatója, keresett lelkivezető, valamint Chantal Szent Johannával a vizitációs rend alapítója.

Ragyogó alakja már a chieri szemináriumban is elkísérte. Igyekezett uralkodni lobbanékony, s olykor erőszakos természetén, követve ezzel a szent püspököt s bámulatba ejtő modorát, ahogy embertársaihoz viszonyult. Egy kortársa mesélte, hogy volt egy másik szeminarista is, akit Giacomo Boscónak neveztek. Hogy megkülönböztessék őket, saját magát bosc d’pouciou-nak hívatta (piemonti nyelvjárásban: a naspolya kemény fája), míg szentünk a bosc d’sales névhez ragaszkodott (a fűzhöz hasonlóan hajlékony fa). A szeminárium végén, a papszentelést megelőző lelkigyakorlaton már azt kérte: „Szalézi Szent Ferenc szeretete és gyöngédsége vezessen mindenben!”

Szalézi Szent Ferenc valóban Don Bosco szívében és elméjében élt. Az Oratóriumban minden évben nagy ünnepséget rendeztek a szent patrónus napján, melyet akkor január 29-én tartottak. Azt mondta: „Az én lelkem és az Oratórium lelke Szalézi Szent Ferencé.” Mikor Savio Domonkos először belépett Don Bosco szobájába, „tekintetét – meséli Don Bosco – azonnal egy táblára szegezte, melyre nagy betűkkel írták föl Szalézi Szent Ferenc mondását: „Da mihi animas, caetera tolle.” Az általa 1859-ben alapított szalézi rend tagjainak ugyanazzal a szeretetteljes és odaadó lelkülettel kellett rendelkezniük, mint patrónusuknak.

Amikor Don Bosco úgy határozott, hogy megalapítja a Segítő Szűz Mária Leányai Intézményt, a Mazzarello Máriával együtt tartott első egyetemes káptalan első választásaihoz pont az 1872. január 29-i dátumot, „Szalézi Szent Ferenc nagy napját” választották, ahogy azt a krónika is megírta. Másrészt, sokfelé, ahol munkálkodtak, a Segítő Szűz Mária Leányait gyakran szalézi nővéreknek is hívták.

Don Bosco rendkívül boldog volt, mikor 1877-ben IX. Piusz pápa hivatalosan is egyházdoktorrá avatta Szalézi Szent Ferencet. Annecy vizitációs nővérei ebből az alkalomból segítségül hívták a „szeretet doktorának” szentelt templomuk díszítésére. Habozás nélkül így felelt: „Tiszta szívből vágyom rá, hogy a szeretet doktora védelmében gyarapodó Társaságunknak legyen egy oltára itt, ebben a templomban, tiszteletünk jeleként.” Így is lett.

Abban az időben egyre elterjedtebb lett Jézus Szívének tisztelete. Rómában XIII. Leó pápa Don Boscót bízta meg a Szent Szív-bazilika megépítésével. Fontos megemlítenünk, hogy Szalézi Szent Ferenc hintette el ennek a tiszteletnek a magvait. Ezek után az sem meglepő, hogy épp az ő egyik lelki gyermeke, Alacoque Szent Margit Mária kinyilatkoztatásokat kaphatott a Szent Szívről Paray-le-Monialban.  

Nevezetes 1883-as párizsi útján Don Bosco „szalézi” zarándoklatot akart tenni. Tudomása volt a híres párizsi Fekete Madonna szobráról, aki előtt a fiatal Ferenc szeretett imádkozni, így felkereste azt a templomot, és a miseszándékok közé franciául odaírta: „Bosco János atya, a Szalézi Társaság elöljárója Szalézi Szent Ferencnek ajánl minden művet, melynek patrónusa Szent Ferenc.”

Don Bosco 1888. január 31-én halt meg. Két nappal előtte, épp január 29-én, a patrónus ünnepén vette magához utoljára az Oltáriszentséget. Úgy tartották, hogy aznap ért véget Don Bosco zarándoklata, bár az Úr csak később, két nap múlva, kora reggel vette őt magához. „Mintha Szent Ferenc jött volna el érte” – mondták.

 A cikk folytatását elolvashatják a Szalézi Értesítőben.