Főoldal / Szalézi Értesítő - 2017-4 / Emmanuel - interjú

Alig több mint egy éve érkezett Magyarországra, de már folyékonyan beszéli nehéznek mondott nyelvünket. Emmanuel egy újabb színt adott a Magyarországon szolgáló szalézi misszionáriusok alkotta palettához: a feketét.

 Kérlek, mesélj magadról!

Nyugat-Afrikában születtem, egy Nri nevű  nigériai kisvárosban, 1990. május 30-án. A családom mélyen hívő katolikus család. Szüleim tanárok, édesapám szociológiát, édesanyám matematikát tanított a helyi gimnáziumban. Heten voltunk testvérek, de egy bátyám meghalt. Van három bátyám, egy nővérem és egy húgom. A családom középosztálybeli család, nem vagyunk gazdagok, de szegények sem. Az anyanyelvem igbo, ez egy törzsi nyelv. Otthon az igbo nevemen szólítottak: Chekwubechukwu, ami azt jelenti, Istenben remél. Az afrikai kultúrában az emberek hisznek abban, hogy a név kötelez, ezért ha egy gyerek megszületik, akkor a szülők igyekeznek valami „nagyon jó” nevet adni neki, hiszen az el fogja kísérni egész életén át. Csak a keresztségkor kapunk angol nevet.

 Milyen volt a gyerekkorod?

Amikor kicsi voltam, édesanyám sokat vitt a templomba imádkozni. Amíg általános iskolába jártam, együtt laktam a családommal, de amikor középiskolás lettem, elköltöztem a nagymamámhoz egy másik városba, hogy segítsek neki, mert egyedül volt. Gyerekként nagyon sok barátom volt, mindig az utcán játszottunk, fociztunk, de a templomba is együtt mentünk, ministráltunk, és minden este volt valami program. Vagy a templomban voltam, vagy az utcán játszottam. Anyukám nagyon szigorú volt, és a bátyáim is mindig utasítottak, mit tegyek és hogyan, de én nem vigyáztam magamra, pont azért, mert mindig mondták, hogy ezt ne csináld, az nem jó... Megelégeltem, mert soha nem csinálhattam azt, amit akarok. De most látom, hogy ez nagyon jó volt, és még ma is segít nekem.

 Hova jártál középiskolába és hogy képzelted el a jövődet?

Az iskolának Kabe College a neve, nem szalézi iskola. Nagyon érdekeltek az informatikával kapcsolatos dolgok és azt gondoltam, hogy informatikus leszek. Szerettem volna televízióban vagy rádióban dolgozni.

Hogyan találkoztál a szaléziakkal?

 A városban, ahol laktam, nem volt szalézi rendház, de volt egy barátom, akivel gyerekként együtt jártunk a templomba ministrálni, és aki szalézi lett. Amikor hazajött, mesélt a szalézi életről és engem ez nagyon érdekelt. Akkoriban már foglalkoztam a gondolattal, hogy szerzetes leszek, de még nem tudtam eldönteni, melyik rendbe lépjek be, mert rengeteg van Nigériában. Ő pedig hívott, hogy menjek el Onitshába a rendházba és nézzem meg, milyen ott az élet, mivel foglalkoznak a szaléziak, és ha tetszik, maradjak. El is mentem egy hétre, utána pedig a nyári táborba.

Apostolkodtunk az utcagyerekek között, meghívtuk őket az ifjúsági központba, ahol beszélgettünk velük, meg játszottunk. Nagyon jól éreztem magam ott, tetszett, amit a szaléziak csinálnak, ezért írtam egy levelet az igazgatónak, hogy szeretnék szalézi lenni. Ő azt válaszolta, hogy egy hónap múlva találkozzunk, majd egy évig voltam velük, mint itt a jelöltek, csak ezt mi úgy hívjuk, hogy „Come and see” („Gyere és nézd meg”). Tizennyolc éves voltam, érettségi után.

Mit szólt ehhez a családod?

Anyukámnak tetszett, ő jól fogadta, mert nálunk sok misszionárius volt, és látta, mit csinálnak. Örült, hogy a jót választottam, nem tértem rossz útra. Apukám nem örült annyira… Én mégis elmentem, és amikor noviciátusba kellett mennem Ghánába, akkor már belátta, hogy ez az, amit szeretnék, és jóváhagyta. Imádkozott értem, és azt mondta, hogy jól választottam. Minden testvérem örült neki, hogy ezen az úton szeretnék járni.

Milyen volt Ghánában a noviciátusban?

Érdekes volt megismerni egy más afrikai kultúrát, más nyelvet. Az emberek kedvesek voltak. A noviciátus Sunyani városban van, ahol egy iskolát, szakgimnáziumot, plébániát és oratóriumot vezetnek a szaléziak. Kezdetben tizenhárman voltunk, ebből tízen lettünk szerzetesek.

Mikor gondoltál először arra, hogy misszionárius leszel?

Már a noviciátus előtt, és utána is. Nálunk sok misszionárius volt Olaszországból és Lengyelországból, ők meséltek róla, milyen a misszionárius élet, és láttam is, hogy élnek Afrikában, dolgoznak, segítenek a fiataloknak. Volt egy pap Belgiumból, aki nyaranta jött tanítani, ő is szokott mesélni, milyen a szalézi élet más országokban, ahol kevés szalézi van és szükség lenne segítségre. Hallgatva őt úgy éreztem, hogy én vagyok az, akinek segítenie kell.

Az interjú folytatását a Szalézi Értesítőben találják meg.