Főoldal / Szalézi világ / 85 éve avatták szentté Bosco Jánost
85 éve avatták szentté Bosco Jánost
2019-04-01 Hétfő | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
XI. Piusz pápa 85 évvel ezelőtt, 1934. április 1-én avatta szentté Bosco Jánost. Húsvét volt. Don Bosco Egyik életrajzírója, Eugenio Ceria szalézi atya ezt írta: „Ritkán, vagy talán még soha nem volt annyira új, annyira friss, annyira váratlan módon megtapasztalható a vatikáni bazilikában a húsvéti öröm, mint 1934 húsvétján.”
A régi Szalézi Értesítők segítségével most felidézzük XI. Piusz pápának a szenttéavatási misén mondott beszédét:
Tisztelendő Testvérek és szeretett Fiaim !
Kétszeres öröm boldogít bennünket s az egész Egyházat a mai napon. Jézus Krisztus legyőzte a halált s a poklot és dicsőségesen föltámadt sírjából, ezért ujjong ma a szívünk. Ezzel egyidőben más oka is van a mi örömünknek. A jelen szentév folyamán számtalan kiváló személyt, úgy férfiakat, mint nőket volt alkalmunk a szenttéavatás dicsőségében részesíteni. A mai emlékezetes ünnepségek csúcspontját pedig Bosco János szenttéavatása képezi. Néhány évvel előtt is nekünk jutott a szerencse, hogy ezt a papot: Bosco Jánost a Katolikus Egyház boldogai közé fölvegyük. Ez a férfiú drága emléket jelent a számunkra. Fiatal pap korunkban láttuk Don Boscót, s beszéltünk vele. Sőt mi több! Már akkor ámulattal és csodálattal töltött el bennünket az ő sokoldalú tevékenysége és kiváló erényessége.
Élete olyan sok magasztos és ragyogó cselekedetet tartalmaz, hogy alig lehet néhány szóban összefoglalni, de egyúttal, mint követendő csodálatos példát akarjuk szemeitek elé állítani őt, mert különösképpen figyelemreméltónak tartjuk. Minden gondolata és törekvése Isten dicsőségét és a lelkek üdvét célozta. Amit mások jól megfontolt emberi dolognak láttak, azt ő meggyőzően tudta Isten akarataként elénk tárni. Az iránta sokszor megnyilatkozó bizalmatlanság nem volt képes eltéríteni őt a szándékaitól s ezekhez bátran választotta az új idők viszonyainak megfelelő eszközöket és utakat; így fáradozott becsületesen és derekasan, hogy azokat eredményesen használja.
Fiúkat látott kószálni a város utcáin. A számuk ijesztően nagy volt. A szüleik alig törődtek velük. Ez az ifjú népség teljesen elhagyatott volt. Atyai szeretettel gyűjtötte össze maga köré ezeket a gyermekeket s megkísérelte, hogy az ő sajátságos nemeslelkűsége és gyöngédsége által megnyerje a hajlandóságukat. Azután megismertette velük a Katolikus Egyház tanait, hogy ezentúl ezek szerint rendezzék életüket, s gyakorolják az erényeket. Csakhamar sikerült neki rábírni őket arra, hogy járuljanak gyakorta a szentségekhez, sőt, valósággal föllelkesítette fiait azok iránt. Meghonosította a vasárnapi oratóriumokat. Ezzel kitűnő fogást csinált; mert általánosan ismeretes az a nagy haszon és előny, amit ezek a korszerű alapításai adtak az ifjúság helyes nevelése terén azzal, hogy védelmet nyújtottak a bűnök csábításai ellen. Ezek az áldásokkal bővelkedő vasárnapi oratóriumok Torinóban s a környéki városokban és falvakban keletkeztek, de elterjedtek ott is mindenütt, ahol Don Bosco Szalézi Társasága műveket létesíthetett. Mint az ifjúság őszinte barátja, jogos örömmel szemlélte a fiúk s ifjak egyre szaporodó sorait. Ő azonban gondviselő atyjuk is akart lenni, s belőlük az emberi társadalom részére hasznos tagokat nevelni úgy, hogy a saját erejükből harcolják végig az életüket becsületben, s kerüljenek abba a helyzetbe, hogy jövendő családjukról kellőképpen gondoskodhassanak. Ezért tehát műhelyeket és otthonokat is alapított Don Bosco, s ezekben az ifjai tökéletesen elsajátíthatták azt a mesterséget, amelyik leginkább megfelelt a képességeiknek és hajlamaiknak.
De semmivel sem nyújtott kevesebb gondot, szeretetet és ápolást a tanulóifjúságnak sem. Ezek számára is számos intézetet nyitott, amikben előkészítette őket a magasabb fokú tanulmányokra, hogy később a haza s az egyház részére szép reményekre jogosító hivatást válasszanak.
Ezek mellett egy körülmény kiváltképpen megérdemli az általános figyelmet. Hogyan érte el Don Bosco az ifjúság nevelése és képzése terén ezt az igazán rendkívül örvendetes eredményt? A felelet csak egyféleképpen hangozhat: csüggedés nélkül és körültekintő óvatossággal alkalmazta a saját nevelő módszerét, amelyet a mi Katolikus Egyházunk olyan szorgosan ajánl, s amit mi már sok alkalommal, s oly gyakorta jóváhagytunk.
Ez a nevelői módszer mindenben s egészen a szent evangélium szellemén, valamint az Üdvözítő Jézus Krisztus ragyogó példáin alapszik. Ez a nevelési mód a keresztény vallás és erény vezetése és vezérlete mellett lesz tökéletessé. Itt ugyanis a serdülő ifjúság erkölcsi érzülete olyan vezetésben és útmutatásban részesül, hogy a földi haza jogos büszkeséggel tekinthet az így nevelt ifjakra, akiket közben az égi haza a soha el nem múló korona jutalmával kecsegtet. Ez a nevelési mód semmi esetre sem feledkezik meg a testi erők gyakorlásáról sem, de fő figyelmét mégis a szellemre irányítja, amennyiben arra segíti, hogy elnyomhassa a feltolakodó rendetlen vágyakat és képessé teszi az erényes életre. Ez a nevelési módszer széleskörű és elegendő ismeretet nyújt a fiainak ahhoz, hogy alkalmazásukkal szebbé és jobbá tegyék földi létüket, ám ugyanakkor nem hanyagolja el a legfontosabbat, tudniillik az Istenről, a Teremtőről s Jutalmazóról szóló tanokat, valamint az Egyház tanításait és parancsait.
Don Bosco magasra törő értelme és tevékeny szelleme korántsem elégedett meg ezekkel az eredményekkel. Természetfölötti indítóokokból úgy férfiak, mint nők számára társaságot alapított. Isten kegyelme szemmel láthatóan szétáradt kettős alapításán, mert az nap-nap után egyre jobban megerősödött. Ennek a segítségével küldhette ki lelki fiait s leányait az egész világba, hogy elvigyék az idegen népekhez az evangélium fényét és a keresztény erkölcsiséget. Szakadatlanul újabb és újabb terveket szőtt, és azokat eredményesen meg is valósította. A földi javakban való szűkölködése, a nyílt bizalmatlanság, sőt a némely ember részéről sosem hiányzó gúnyolódás megbéníthatta volna tetterejét és cselekvőkedvét. Don Bosco azonban felülről s bizalommal várta a segítséget: Istenre épített; nyugodtan és biztosan haladt megkezdett útján. Gyakorta előfordult, hogy kétségtelenül a lelkek üdvére szolgáló tervei s művei elé jelentős nehézségek torlódtak. Emberi segítség már kevés lett volna az elhárításukra, de Don Bosco még ezekben a gyötrelmes pillanatokban sem veszítette el szellemének nyugodt derűjét; föltekintett az égre és szokott mondását ismételte: „Maga Isten kívánja így, az Ő akaratát kell ilyképpen teljesítenünk. Ő azonban bizonyos mértékig köteles megadni e mű kiviteléhez szükséges segítséget.“ Es íme! Amit már senki sem mert remélni, az jó kimenetelt nyert, s amit azelőtt szabadon csúfolhatónak gondoltak, azon most mindenki elámult.
Tisztelendő Testvérek és szeretett Fiaim!
Mi Don Boscót szellemének fő vonásaiban, mint a keresztény erények hősét állítottuk a szemeitek elé. Bár mindannyian reátekintve buzgón fáradoznátok azon, hogy kövessétek erényeit! Akkor az ő oltalma és segítsége mellett bizonyosan mindnyájan elérjük a győzelmet, amit Jézus Krisztus aratott a halál és a sötétség hatalma fölött. Akkor majd, a bűn szolgaságától megszabadulva, részeseivé leszünk a mennyei örök üdvösségnek. Mondjuk el tehát egy hittel és egy értelemmel a húsvéti dicsőítő éneket: „Ó Jézus, hogy mindnyájunk örök húsvéti öröme lehess, kérjük: mentsd meg azokat a bűn halálától, akiket új életre keltettél.“
Róma, 1934. április 1.
Szaléziak.HU
