Főoldal / Szalézi világ / „A Jó Pásztor életét adja …” - Elia Comini atya áldozatának 80. évfordulóján
„A Jó Pásztor életét adja …” - Elia Comini atya áldozatának 80. évfordulóján
2024-09-26 Csütörtök | #Szalézi világ
szentség • megemlékezés •
Monte Sole egy domb az Appenninekben, Bologna közelében, ahol a hegygerincek mentén a második világháborúig több kis falu is volt: 1944. szeptember 29. és október 5. között lakói, főként gyerekek, nők és idősek, az SS-csapatok (Schutzstaffel, a náci Németországban a Német Nemzeti Szocialista Munkáspárt félkatonai szervezete) szörnyű mészárlásának áldozatai lettek. 780 ember halt meg, sokan közülük templomokba menekültek. Öt pap vesztette életét, köztük Giovanni Fornasini atya, akit Ferenc pápa 2021-ben boldoggá és vértanúvá nyilvánított.
Ez az egyik legszörnyűbb mészárlás, amelyet a náci SS követett el Európában a második világháború alatt, a Marzabotto, Grizzana Morandi és Monzuno (Bologna) területeken, Monte Sole környékén, közismert nevén „marzabottói mészárlás”. Az áldozatok között számos pap és szerzetes is volt, köztük Elia Comini szalézi atya, aki egész életében, és a végsőkig arra arra törekedett, hogy jó pásztor legyen, és fenntartás nélkül, nagylelkűen odaadja magát, visszatérés nélkül. Ez a lelkipásztori szeretetének igazi lényege, amely egy pásztor mintaképeként mutatja be, aki vigyáz a nyájra, kész életét adni érte, a gyengék és az ártatlanok védelmében.
„Fogadj engem engesztelő áldozatként”
Elia Comini 1910. május 7-én született Calvenzanóban, Bologna tartományában, Claudio és Emma Limoni gyermekeként. 1914-ben Elia családja egy „Casetta” nevű helységbe költözik, a salvarói plébániára. Salvaro esperese, Fidenzio Mellini püspök, amikor Torinóban katona volt, meglátogatta Don Boscót, aki megjövendölte neki, hogy pap lesz. Mellini püspök mélységesen tisztelte Eliát, hite, jósága és rendkívüli intellektuális képességei miatt. Szülei beleegyezésével Finálé Emíliába, a szalézi iskolába küldte, ahol Elia felvételét kéri a szaléziak közé. Elias Castel de Brittiben kezdte meg igényes lelki útját, amiről naplója tanúskodik, amelyet tragikus halála előtt alig több mint két hónappal írt. Ezek a lapok egy olyan mély belső életről árulkodnak, aminek mélysége nem volt érzékelhető kívülről.
A Castel de Brittiben töltött noviciátus után, 1926-ban letette első szerzetesi fogadalmát. Ugyanabban az évben meghalt Elia édesapja. Attól a perctől kezdve az érsek töltötte be életében apja szerepét.
Fogadalma megújításának előestéjén ezt írta: „Boldogabb vagyok, mint valaha, ezen a napon, amely remélem, tetszeni fog Neked. Fogadj el engem engesztelő áldozatként, még ha nem is érdemlem meg. Ha hiszel, adj nekem jutalmat: bocsásd meg az elmúlt életem bűneit; segíts, hogy szentté váljak.”
Gyakorlati képzését asszisztensként Finale Emiliában, Sondrióban és Chiariban végezte. A Milánói Állami Egyetemen szerzett diplomát irodalomból. 1935. március 16-án szentelték pappá Bresciában. Ezt írta: „Kértem Jézust: inkább a halál, mintsem elbukjam papi hivatásomat; és a lelkek hősies szeretete.” 1936-tól 1941-ig irodalmat tanított a „San Bernardino” aspiráns iskolában Chiariban (Brescia), kiválóan bizonyítva tanári tehetségét és a fiatalok iránti figyelmét. 1941-1944-ben a vallási engedelmesség a trevigliói (bergamoi) szalézi intézetbe helyezte át. Különösen megtestesítette Don Bosco lelkipásztori szeretetét és a szalézi szeretetreméltóság vonásait, amelyeket barátságos jellemével, jóságával és mosolyával közvetített a fiatalok felé.
A szenvedés triduuma
Szokásos szelídsége és a papi szolgálat iránti hősies elkötelezettsége világosan megmutatkozott a Salvaróban, egyedül maradt édesanyjánál töltött rövid éves nyári tartózkodások során, valamint a fogadott plébánián, ahol segített az idős plébánosnak, és ahol az Úr később Elias atyától azt kérte, hogy teljesen ajándékozza oda magát. Nem sokkal korábban naplójába ezt írta: „A gondolat, hogy meg kell halnom, mindig is ott motoszkál bennem. Ki tudja! Cselekedjünk úgy, mint a hűséges szolga, aki mindig készen áll a hívásra, hogy számot adjon a gazdálkodásról.” Az 1944 júniusa és szeptembere közötti időszakban járunk, amikor a Monte Salvaro és Monte Sole közötti területen kialakult szörnyű helyzet során a szövetségesek frontvonalának előrenyomulásával a Stella Rossa partizánbrigád a magaslatokon telepedett le, és a nácik az elfojtott veszély miatt a teljes megsemmisülés szélére sodorták a lakosságot.
Július 23-án a nácik az egyik katonájuk meggyilkolását követően megtorlássorozatba kezdtek: tíz embert megöltek, házakat gyújtottak fel. Comini atya minden tőle telhetőt megtett, hogy befogadja a meggyilkoltak hozzátartozóit, és elrejtse azokat, akiket még mindig kerestek. Segített San Michele di Salvaro idős plébánosának, Monsignor Fidenzio Mellininek is: katekézist tartott, lelkigyakorlatokat vezetett, misézett, prédikált, buzdított, játszott és énekelt, és énekeltette az embereket, hogy megnyugtassa a rosszabbra forduló helyzetet. Aztán a dehonai Martino Capelli atyával együtt Elias atya folyamatosan sietett, hogy segítsen, vigasztaljon, kiszolgáltassa a szentségeket és eltemesse a halottakat. Egyes esetekben még embercsoportokat is sikerült megmentenie azzal, hogy a paplakba vezette őket. Hősiessége egyre világosabban nyilvánult meg 1944 szeptemberének végén, amikor a Wehrmacht (német fegyveres erők) nagyrészt átadta helyét a szörnyű SS-nek.
Szeptember 29-én, pénteken kezdődött el Elia Comini atya és Martino Capelli atya szenvedésének triduuma. A nácik pánikot keltettek Monte Salvaro térségében, és a lakosság a plébániára özönlött védelmet keresve. Comini atya életét kockáztatva mintegy hetven férfit rejtett el a sekrestyével szomszédos szobában, az ajtót egy régi szekrénnyel takarta el. A csalás sikerült. Valójában a nácik, háromszor átkutatva a különböző helyiségeket, nem vették észre. Közben érkezett a hír, hogy a szörnyű SS több tucat embert mészárolt le Credában, akik között voltak sebesültek és haldoklók, akiknek vigasztalásra volt szükségük. Elia atya kora reggel celebrálta utolsó szentmisét, majd Martino atyával együtt, fogták a szent olajokat és az Eucharisztiát és elsiettek abban a reményben, hogy még tudnak segíteni néhány sebesültön. Ezt szabad akaratukból tették. Valójában mindenki lebeszélte őket: a plébánostól a helybeli asszonyokig: „Ne menj, atyám. Ez veszélyes!” Erőszakkal próbálták visszatartani Elia atyát és Martino atyát, de ezt a döntést a halálveszély teljes tudatában hozták meg. Elia atya azt mondta: „Imádkozzatok, imádkozzatok értem, mert küldetést kell teljesítenem”; imádkozzatok értem, ne hagyjatok magamra!”
A két papot Creda di Salvaro közelében fogták el; kénytelenek voltak lőszert szállítani, és este bezárták őket egy istállóba. Szeptember 30-án, szombaton Elia atya és Martino atya minden energiájukat arra fordították, hogy megvigasztalják a sok velük együtt bezárt embert. Vergato Emilio Veggetti prefektus biztosa, aki nem ismerte Martino atyát, de nagyon jól ismerte Elia atyát, hiába próbálta elérni a foglyok szabadulását. Elia atya hősies lelkipásztori szeretetével visszautasítja a számára felajánlott szabadságot, hogy a többi fogoly közelében maradhasson. Így szólt: „vagy mindenkit szabadon engedtek, vagy senkit.” A két pap továbbra is imádkozott és vigaszt nyújtott. Este meghallgatták egymás gyónását.
Másnap, 1944. október 1-jén, vasárnap alkonyatkor a géppuska menthetetlenül lekaszálta a történelembe „Pioppe di Salvarói mészárlásként” beírt 46 áldozatot: ők voltak a munkára alkalmatlannak tartott férfiak; köztük a két fiatal, két nappal korábban nehéz munkára kényszerített pap. A szemtanúk, akik légvonalban rövid távolságra voltak a mészárlás helyszínétől, hallották Comini atya hangját, aki litániát imádkozott, majd lövöldözést. Comini atya, mielőtt meghalt volna, feloldozást adott mindenkinek, és így kiáltott: „Kegyelem, irgalom!”, míg Capelli atya felállt, és keresztet vetett, mígnem kitárt karral a keresztre borult. Senki sem tért magához. Húsz nap múlva kinyíltak a rácsok, és a Reno vize elsodorta a földi maradványokat, teljesen elmosva a nyomukat. Az emberek áldások és fohászok, imák, bűnbánat és megbocsátás közepette haltak meg. Itt is, mint másutt, keresztényként haltak meg, hittel, szívük Isten felé fordult az örök élet reményében.
A montesolei mészárlás története
1944. szeptember 29. és október 5. között 770 embert öltek meg, de összességében 955-en estek a nácik és a fasiszták áldozatául 1944 tavaszától a felszabadulásig, 115 különböző helyen oszlottak meg egy hatalmas területen, amelybe Marzabotto, Grizzana és Monzuno (és a szomszédos területek egyes részei) települések is beletartoztak. Közülük 216 gyermek, 316 nő, 142 idős, 138 áldozat felismerte a partizánokat, és öt pap volt, akiknek a nácik szemében az volt a bűnük, hogy imával és anyagi segítséggel közel álltak Monte teljes lakosságához. Egyedülálló a háború és a katonai megszállás tragikus hónapjai alatt. A szalézi Elia Comini atyával és a dehoni Martino Capelli atyával együtt a bolognai érsekség három papja is meghalt ezekben a tragikus napokban: Ubaldo Marchioni atya, Ferdinando Casagrande atya és Giovanni Fornasini atya. Mind az öt boldoggá és szentté avatásának ügye folyamatban van. Giovanni atya, a „Marzabotto angyala” 1944. október 13-án esett el. Huszonkilenc éves volt, és holttestét 1945-ig nem temették el, amikor is súlyosan megkínozták. 2021. szeptember 26-án avatták boldoggá. Ubaldo atya szeptember 29-én halt meg, egy géppuska ölte meg casagliai templomának szentélyében; 26 éves volt, és két évvel korábban szentelték pappá. A náci katonák találtak rá és a közösségre, akik el akarták imádkozni a rózsafüzért. Ott, az oltár tövében ölték meg. A többi áldozat – több mint 70 – a közeli temetőben nyugszik. Ferdinando atyát október 9-én tarkón lőtték nővérével, Giuliával együtt; 26 éves volt.
P. Pierluigi Cameroni SDB - donbosco.press/Szaléziak.HU
