Főoldal / Szalézi világ / A rózsák ösvénye - a rendfőnöki vikárius novemberi üzenete
A rózsák ösvénye - a rendfőnöki vikárius novemberi üzenete
2024-11-21 Csütörtök | #Szalézi világ | KIEMELT
üzenet •
„»Ó, Don Bosco milyen szerencsés: mindig rózsákon jár! Ő csak megy előre gondtalanul, és minden dolga rendben van.« Csakhogy ők nem látták a töviseket, melyek tagjaimat szaggatták. Én mégis továbbmentem.” Tövisekből és rózsákból fonódik össze minden élet, mint Don Bosco híres álmában a rózsalugasról. A remény az az erő, amely a tövisek ellenére is előre hajt minket.
Kedves olvasók, a Szalézi Család barátai és jótevői, akik mindenkor és mindenhol segítitek Don Bosco munkáját! Folytatva a múlt hónapban megkezdett témát, ebben a levélben is a reményről szeretnék írni nektek.
Nemcsak a folytonosság kedvéért, hanem mindenekelőtt azért, mert ez egy olyan téma, amiről beszélnünk kell, mindannyiunknak nagy szüksége van rá. A remény Isten gyengédségének a kinyilatkoztatása életünkben.
De amikor a reményről beszélünk, mindenekelőtt emlékezzünk arra, hogy ez egy mélyen emberi dolog, az élet értelmezésének világos mércéje, minden vallásban.
A reménynek sok köze van a transzcendenciához és a hithez, a szeretethez és az örök élethez, írja Byung-Chul Han koreai filozófus. Dolgozunk, termelünk és fogyasztunk, mutat rá írásaiban, de ebben az életmódban nincs nyitás a transzcendens felé, tehát nincs remény.
Az ünnep dimenziójától megfosztott időben élünk, még akkor is, ha tele vagyunk olyan dolgokkal, amelyek elszédítenek bennünket. Az ünnep nélküli idő, remény nélküli idő. A fogyasztás és a teljesítmény társadalmában élünk, és ez azzal a kockázattal jár, hogy képtelenné tesz bennünket a boldogságra, nem tudunk örülni annak, amink van, ott ahol vagyunk. De még a legnehezebb helyzetben is mindig találhatunk fénymorzsákat!
A remény miatt tudunk hinni a jövőben, mert a remény legintenzívebb megtapasztalásának a helye a transzcendencia.
Vaclav Havel cseh író és politikus, csehszlovák, majd cseh köztársasági elnök a „bársonyos forradalom” idején, amelyre sokan emlékszünk még, a reményt lelkiállapotként, a lélek dimenziójaként határozta meg.
A remény a szív olyan irányultsága, amely túlmutat a közvetlen tapasztalati világon, horgonyt vet a horizonton túlra.
A remény gyökerei valahol a transzcendensben rejlenek, ezért nem lehet összevetni a reményt az elégedettséggel, amit amiatt érzünk, mert a dolgok éppen jól mennek.
Amikor a jövőről beszélünk, akkor azt arra értjük, ami holnap, jövő hónapban, két év múlva történni fog. A jövő az, amit tervezni, megjósolni, irányítani és optimalizálni tudunk.
A remény azonban egy olyan jövő építése, amely összeköt bennünket a véget nem érő jövővel, a transzcendenssel, az isteni dimenzióval. A remény ápolása jót tesz a szívünknek, mert energiát fektet a mennyország felé vezető utunk építésébe.
A szó, amit Don Bosco a legtöbbször kimondott
Don Alberto Caviglia írta: „Ha forgatjuk a lapokat, amelyek Don Bosco beszédeit őrzik, azt találjuk, hogy a mennyország volt az a szó, amelyet a legtöbbet ismételt, a legkülönfélébb körülmények között, mint minden jócselekedet és megpróbáltatás elviselésének legfőbb hajtóereje.”
„Egy darabka mennyország mindent helyrehoz!” – mondogatta Don Bosco a nehézségek közepette. Még a modern menedzseriskolákban is azt tanítják, hogy a pozitív jövőkép életerővé válik.
Amikor már idősen és lassacskán, apró lépéseivel átment az udvaron, akik elmentek mellette, így köszöntötték: „Hová, hová, Don Bosco?” A szent mosolyogva válaszolt: „A mennyországba.”
Mennyire ragaszkodott Don Bosco a mennyországhoz! Fiataljait úgy nevelte, hogy a szívükben és a szemük előtt mindig a mennyország legyen.
Mindannyian tudjuk, hogy lehetünk keresztények, még meggyőződéses keresztények úgy is, hogy nem hiszünk a mennyországban. Don Bosco arra tanít bennünket, hogy egyesítsük a mi itteni világunkat a túlvilággal. És ezt a remény erényével teszi.
Hordozzuk ezt a szívünkben, nyissuk meg szívünket a szeretetre és emberségre, amely megtestesíti azt, amiben mélyen hiszünk!
Ha november hónapban kapjátok ezt a rövid írást, éljétek meg ezt a reményt szentjeinkkel és halottaitokkal együtt, egyesüljünk velük egy olyan hálóban, amely mindennapi életünkből indul, és a végtelenbe vezet.
Miként Don Bosco, éljetek úgy, mintha látnánk a láthatatlant, a reményből táplálkozva, amely nem más, mint Isten Gondviselő jelenléte. Csak az, aki mélységesen gyakorlatias – mint Don Bosco – képes arra, hogy a láthatatlanra nézve éljen.
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
