Akik ismerték Don Boscót – Felice Reviglio, torinói plébános
2023-04-21 Péntek | #Aktuális | ARCHIVÁLT
Don Bosco • visszaemlékezés • Valdocco •
Tovább tallózunk a Don Bosco szenttáavatási eljárása során elhangzott tanúságtételek között. Ezúttal Felice Reviglio, a torinói Szent Ágoston templom plébánosának történetéről olvashatunk.
"Én voltam a második fiú, akit Don Bosco befogadott a házába"
Felice Reviglio, a torinói Szent Ágoston templom plébánosa
Felice Reviglio Torinóban született, a Szent Ágoston plébánia területén. A plébánián tapasztalt nehézségek és családja ellenséges magatartása miatt elhatárolódott a keresztény vallástól. 16 évesen szépen tudott operaáriákat énekelni, szerette volna megismerni Don Boscót és oratóriumát. Don Bosco egy leendő papot látott benne, és remélte, hogy ő lesz az első szalézi (Michele Rua 5 évvel volt fiatalabb nála). Valójában Reviglio volt az első pap, aki az oratóriumban nevelkedett, de azt mondta Don Boscónak, hogy nincs kedve hozzá, hogy szalézi legyen. Don Bosco segített neki bekerülni az egyházmegyei papság közé, ahol Volpiano plébánosa, majd a torinói Szent Ágoston plébánosa lett, annak a plébániának, ahol született. Mindig is teljes mértékben barátja volt Don Boscónak.
Reviglio Felice teológus vagyok, 60 éves, szülőhelyem és lakóhelyem Torinóban van, az ugyanebben a városban található Szent Ágoston plébániát látom el.
"Úgy léptem be az Oratóriumba, hogy átmásztam egy falon"
Tanúságtételemben ahhoz ragaszkodom, amit saját tudásom szerint tudok, amit láttam és hallottam.
1847 körül találkoztam Don Giovanni Boscóval (Don Bosco 32 éves volt, Reviglio éppen betöltötte a 16-ot). Egy vasárnap reggel néhány barátommal, akiket vonzottak a Don Boscóról elmondottak, nevezetesen, hogy nagyon kedvesen bánt a fiatalokkal, egy kis falon átmászva kerültem be az oratóriumba, mivel az ajtó már zárva volt. Így beléptem a kis templomba, ahol az ünnepségeket tartották. Azonnal rájöttem, hogy az a nyomorúságos Oratórium nem lehetett más, mint egy istálló vagy fészer, amelyet kápolnává alakítottak át.
Már az első pillanattól fogva óriási meglepetés volt, hogy a korombeli és hozzám hasonló fiatalokat láttam, akik olyan jámborak és szerények voltak, mint a kis bárányok, és egy kicsiny és tiszteletreméltó pap ajkán csüngtek, akiről később megtudtam, hogy Giovanni Borel teológus, aki egyszerűséggel és kedvességgel oktatta a fiatalok seregét.
Utána az udvaron maradtam, és részt vettem a kikapcsolódásban. Első vágyam az volt, hogy megismerjem és megközelítsem azt a papot, akit barátaim olyan lelkesedéssel jellemeztek, mint a fiatalság szerető atyját, Don Boscót. Közeledtem hozzá, és talán először éreztem azt a kimondhatatlan örömet, amelyről ma már tudom, hogy Isten első hívása volt, hogy magához vonzzon engem. Nagyon nehéz leírni azt a kedves, jóindulatú fogadtatást, amelyet Don Boscótól kaptam, és azt a mély meghatottságot, amit éreztem. Feltett néhány kérdést helyzetemről és az állapotomról, majd a fülembe csengett az egyik olyan erőteljes szó, amelyet mondani szokott, hogy megnyerje a fiatalságot. Úgy éreztem, teljesen megváltoztam.
Hogy ne mondjak nemet neki, elénekeltem néhány operarészletet az engem kísérő társaimmal, amit nagyon nagyra értékelt… Akkor voltam 16 éves, tudatlanságban éltem, nem ismertem a keresztény tanítást, és nem tudtam a Miatyánkot sem. Nyomorúságos állapotomtól meghatottan Don Bosco második találkozásunk alkalmával gyengéden meghívott, hogy menjek a kápolna oltára mögé, mondván, hogy azonnal eljön meghallgatni a gyónásomat. Ez volt az ő egyik ügyes húzása: a játszó fiúk között járkált, és megkereste azokat, akikről átható, ihletett szemével tudta, hogy a legnagyobb szükségük van az ő szeretetére.
"Először gyóntam Don Boscónál"
A kápolnába rohanva több fiatal fiút találtam, akik szintén arra vártak, hogy gyónjanak Don Boscónak. Amikor rám került a sor, kiöntöttem a szívemet neki, és hallottam egy szót, amely a legkimondhatatlanabb békét oltotta a lelkembe. A gyónás után felajánlotta, hogy megtanít a hit igazságaira, amelyeket aztán az általa delegált Don Ponte tanított meg, aki minden nap ebéd után fogadott, és megtanított a katekizmusra. Szerencséjére néhány évvel korábban már felvettek elsőáldozásra, de akkor megtiltotta a Szent Ágoston plébánosa, mert nem ismertem a Miatyánkot ... Könnyű volt tehát felidézni a leckéket, amelyeket gyermekkoromban kaptam, és tizenöt nap alatt készen álltam az elsőáldozásra, amit Don Bosco kezéből vehettem át.
Ettől a pillanattól kezdve az Oratórium lett a kedvenc helyem, legalább minden nap, de néha naponta többször is elmentem oda. Ezekben az órákban zenét tanultam, amit hamarosan el tudtam játszani az Oratóriumban és máshol is. Este, Don Bosco órája után hazakísért minket. Az úton különféle dicséreteket énekeltünk a Madonnának, majd visszatértünk a családunkhoz.
"Felmásztam egy eperfára, hogy megszökjek anyámtól"
Ahogy teltek a napok, Don Bosco jól mrgismerte a helyzetemet, és felajánlotta, hogy minden nap, amikor megjelenek, befogad a házába. A lehetőség nagyon hamar felvetődött. Egyik este a munkától elfáradva, az étel hiányától kimerülten, a sértésekkel és fenyegetésekkel megsértve este nyolc körül elszaladtam az Oratóriumba. Don Bosco még nem ért haza, és attól tartva, hogy anyám odaér, felmásztam egy eperfára, amely a holdfény ellenére bő leveleivel elrejtett a szeme elől. Az ágak között meghúzódva, mint egy bűnöző, aki fél, hogy az igazságszolgáltatás eléri, nagy izgalommal vártam Don Bosco érkezését. Végre megérkezett Don Bosco, de anyám is, aki meg volt győződve arról, hogy az Oratóriumba menekültem, és haza akart vinni.
Én, észrevétlen hallgató, csak attól féltem, hogy valaki felnéz a fára és felfedez engem. Minden bizonnyal a Gondviselés keze volt, hogy senki nem látott meg, és Don Bosco és társaim (akik időközben megérkeztek az esti iskolába) nem láttak, biztosították anyámat, hogy nem lehetek ott. Amint elment, lélegezni kezdtem. Amikor mindenki elment, leszálltam a fáról, és kopogtattam Don Bosco ajtaján. Nagyon meglepődött, amikor meglátott, és meghallotta, mi történt velem, és azt mondta a tiszteletreméltó édesanyjának, hogy adjon nekem kenyeret és levest, és kijelölt egy ágyat, ahol eltölthettem az éjszakát. Másnap találkoztam anyámmal, aki keresett, és teljes beleegyezését kaptam, hogy az Oratóriumban maradhassak. Ettől a pillanattól kezdve én lettem a második fiú, akit befogadtak Don Bosco házába.
„Tíz évig Margit mama mellett laktam. Megbízott bennem..."
Több éven át a többiekkel együtt (akik száma napról napra gyarapodott) kaptam a napi levest és kenyeret, a köretként szolgáló zöldségeket pedig a közeli kertből szedhettük össze. (…) Találkoztam Don Bosco anyjával. Tíz évig éltem vele, és teljes igazsággal kijelenthetem, hogy kiemelkedően jámbor, egyszerű, imádkozó és áldozatkész asszony volt. Tőle magától megtudtam, hogy miután 29 évesen megözvegyült, sok házassági ajánlata volt, amelyek mindegyikét feladta, hogy részt vegyen két gyermeke oktatásában, ami sok munkájába, a pihenés hiányába és sok izzadságba került. . (…)
A legelső Oratórium élete, percről percre
Attól a naptól kezdve, hogy bekerültem az Oratóriumba, megfigyeltem azt a szent és értelmes szorgalmat, amelyet Don Bosco alkalmazott a fiatalok megszentelésére. A kápolnát körülvevő meglehetősen nagy udvarban mintegy ötszáz fiatal gyűlt össze ünnepeken. Különféle játékokat és tornaeszközöket biztosított hogy vidámak legyenek: volt bocca, piastrelle, golyalábak, óriáslépcső, nyújtó, bak, Szent Alajos és Salézi Szent Ferenc napja alkalmából volt zsákbanfutás is, piñata-törés, nyaktörő ( csúszós, ferde májusfa utánzaton fölmászni).
A fiatalok kikapcsolódása közben Don Bosco körbejárt, hol egyikhez, hol a másikhoz lépett, és miközben senki sem vette észre, kikérdezte őket, hogy kiderítse jellemüket, igényeiket. Sikerült különféle jó papok segítségét igénybe vennie, akik segítettek neki, segítették a fiatalokat a szabadidő eltöltésében. Különböző csoportok alakultak Don Bosco és más papok körül, és dícséretet énekeltek a Szűzanyához. Ezek a kikapcsolódások a szent ünnepek előtt és után zajlottak.
Don Bosco az év minden évszakában kora reggeltől ott volt a kápolnában, és gyóntatta a fiatalokat, akik már nagy számban járultak a szentségekhez. Megállapított időpontban szentmisét celebrált, majd a szószékből olyan ismerősen és érdekesen mesélte el a szent történetet, hogy végül néhányan el tudták ismételni szavait, és válaszolni is kíváncsi, de fontos kérdéseire.
A legnagyobb ünnepeken az ünnepségek után kenyeret és szalámit adott a fiataloknak, vagy más nyalánkságot.
Délután népszerű oktatás zajlott, szinte mindig Don Bosco és Borel teológus párbeszédében.
"Don Bosco először engem választott ki, hogy szalézi legyek"
Don Bosco úgy érezte, hogy segítőkre van szüksége szent vállalkozásában, olyan segítőkre, akiket az ő szelleme mozgat. Csak azokat biztatta tanulásra, akiktől idővel segítséget remélt. De ha megtörtént, hogy egy idő után a fiatalokban nem volt meg ez a vágy, bár papi hivatást tanúsítottak, Don Bosco teljes szabadságot hagyott nekik, és nem kisebb gonddal dolgozott azon, hogy megszerezzék a papság eléréséhez szükséges eszközöket, örömmel látta el az egyházat papokkal, amire akkor különösen nagy szükségét érezte.
Egy szerzetes társaság alapjain dolgozott, amelynek tagjai engedelmességet vallottak neki. Én voltam az első, akit kiválasztott erre a célra. Bár nem volt kedvem megígérni neki az általa kért engedelmességet, mégis segített a továbbtanulásban, és tökéletes szabadságban hagyta, hogy az egyházmegyének szenteljem magam. Valójában az ő külön ajánlására kaptam kinevezést az érsektől egy egyházi birtokra.
Csodálom az isteni Gondviselés terveit, amely elrendelte, hogy vegyem fel a keresztséget, és legyek a Szent Ágoston plébánia plébánosa, ahol jelenleg plébános vagyok.
"Sokszor találkoztam vele a következő években"
Amikor Don Bosco az utcán vagy utazásai során találkozott néhány gyermekkel, akik elhagyták otthonát, állapotuk felől érdeklődött, híreket kért a lelkükről. Azt mondta: „És volt húsvétod? Még mindig jó keresztény vagy? Gyere és találkozzunk hamarosan." Így tudta visszahozni a talán felhagyott vallási gyakorlatokat. Hasonló kérdéseket tett fel az általa papságra avatott papoknak, plébánosoknak, kijelenthetem, hogy engem is kérdezett, egyúttal normákat adott a szolgálatom szent módon való ellátásához.
Annyi szeretetet oltott belénk az egyház iránt, hogy készek voltunk megvédeni akár életünk árán is. Azt, hogy ilyen érzések vannak bennem, Don Boscónak köszönhetem, és tanúsíthatom, hogy a legerősebb késztetéseket, amelyeket az egyház iránti engedelmességről és hűségről érzek, Don Bosco plántálta belém.
Egyszer, amikor már plébános voltam Torinóban, azon kaptam magam, hogy meglátogatom Don Boscót. Délután öt óra volt, és egyedül ebédelt. Miután sok-sok óra munkát végzett az íróasztala mellett, evett egy kis babot, rosszul fűszerezve egy bádogtálból. Minden étele olyan kevéssé fogyott. Összeszorult a szívem. Don Bosco volt az első, aki gyakorolta azt a maximát, amelyet gyakran ismételt nekünk: „Együnk azért, hogy éljünk, és ne azért éljünk, hogy együnk.” Ezt a rendszert élete végéig gyakorolta.
"Láttam, ahogy Don Bosco próféciái valóra válnak"
Amikor megáldották Szalézi Szent Ferenc templomának, az Oratórium első templomának alapkövét (1851-ben), úgy tűnt számunkra, hogy ez a legnagyobb munka, amit Don Bosco végezhetett. Abból az alkalomból nekem, aki csodákat tettem az új templommal, Don Bosco határozottan azt mondta, mintha kincsek állnának rendelkezésére: „Ez semmi! Meglátod majd, mi épül itt elöl és errefelé” - és leírta a most megcsodálható csodálatos házat. Így, ahogy az Oratórium fokozatosan bővült, észrevettem jóslatai beteljesülését, és csodálatos dolognak mondtam, mert amikor Don Bosco megjósolta ezeket a dolgokat, nem volt esély a sikerre.
Arra is emlékszem, hogy miközben körülötte voltunk öten klerikusok, köztük jómagam, azt mondta: „Egyikőtök püspök lesz.” Naivan be kell vallanom, hogy én lévén a legidősebb, büszkén hittem, hogy rólam beszél. Így, amikor 1884-ben (harminc évvel később) Monsignor Giovanni Caglierót püspökké szentelték, az öt jelenlévő egyike, én, az asztalnál (Alimonda bíboros és a többi szentelő püspök és sok ember, köztük Don Bosco előtt) felidéztem a jóslatot, és nyilvánosan megvallottam feltételezésemet. Francesia szalézi atya, szinténegyike azon öt klerikusnak, aki hallotta a jóslatot, és most az asztalnál tartózkodott, nyilvánosan kijelentette, hogy ő is kész volt megtenni ugyanezt a nyilatkozatot, és bevallani, hogy ő is úgy gondolta, hogy Don Bosco őróla beszél.
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
