A Valdoccói Oratóriumot (vagy Szalézi Szent Ferenc Oratóriumot) Bosco Szent János 1846. április 12-én, húsvét vasárnapján alapította. Ez jelképezi az első prédikációt, amelyből az életét a fiataloknak szentelő szent egész nevelőmunkája elindul. Ezen a napon az Oratórium végleges helyére költözöttTorino külvárosában, Valdoccóban, a Pinardi-házba.
Maga Don Bosco így írja le az eseményt az Oratóriumi emlékiratokban:
Rögvest futottam fiaimhoz; összetrombitáltam őket és fennhangon kiáltottam:
- Jó hírem van, fiaim, a réginél is jobb Oratóriumunk van! Lesz templomunk, sekrestyénk, iskolatermünk és játszóterünk. Vasárnap már megyünk is az új Oratóriumba, amely itt van a Pinardi házban. És elmagyaráztam, hogy jutunk oda.
Szavaimat a legnagyobb lelkesedéssel fogadták. Az egyik futkározni és ugrálni kezdett, a másik szinte sóbálvánnyá vált örömében, a harmadik kiabált, rikoltozott, sőt kurjongatott, és így tovább. De aztán meghatottan és hálatelt szívvel térdeltünk le utoljára azon a réten, hogy elmondjuk a rózsafüzért és megköszönjük a Szent Szűznek, hogy meghallgatta imáinkat, melyeket még aznap reggel is a Mezei Madonnánál mondtunk. A rózsafüzér után mindenki hazament. Így mondtunk istenhozzádot annak a helynek, melyet ugyan mindenki szeretett, de amelyet most mégis valami sokkal jobbnak a reményében, szomorkodás nélkül hagytunk el.
A következő vasárnap, április 12-én, mely húsvét vasárnapja volt, minden templomi bútort, játékot átköltöztettünk, és elfoglaltuk új otthonunkat.
Az új templom
Az új templom ugyan elég szegényes volt, de mégis szabályos bérleti szerződés útján vettük birtokba, nem kellett attól félnünk, hogy súlyos nehézségek árán bármelyik pillanatban más helyet kell keresni. Az én szememben pedig egyenesen az a hely volt, amelyen álmomban ez a felirat tündökölt: Haec est domus mea, inde gloria mea. De odafent az égben más sorsot szántak nekünk. Nem kis gondot jelentett a közvetlen szomszédság, ami az erkölcstelenség melegágya volt; ugyanígy nehézséget okozott a Giardiniera[1]fogadó is, - amelynek most Bellezza ház[2] a neve –, ahol, főleg az ünnepnapokon, a város minden korhelye összegyűlt. De ezen is túl tudtuk magunkat tenni, és elkezdtük rendszeresen tartani összejöveteleinket.
A munkálatok befejezése után az érsek április ….. napján kiadta az engedélyt, hogy megáldhassák és felszentelhessék szerény hajlékunkat. Ez 1846 áprilisában, egy vasárnapon meg is történt. Továbbá az érsek, hogy ezzel is kimutassa elégedettségét, megújította azt a felhatalmazást, amelyet még a menhelyi időkben adott ki, hogy tarthassunk énekes miséket, triduumot, novénát, lelkigyakorlatokat, bérmálási, elsőáldozási felkészítést, és hogy kiadhassuk a húsvéti kötelességek teljesítéséről szóló igazolást mindazoknak, akik intézményünket látogatják.
Az állandó helyszín, az érsek támogatásának jelei, az ünnepélyes szertartások, a muzsika, a játék zajai mindenhonnan vonzották a gyerekeket. Az egyházi személyek közül is sokan visszatértek. Csatasorba álltak többek között: Don Trivero József, Carpano Jácint teológus, Vola János teológus, Murialdo Róbert teológus és a tántoríthatatlan Borrelli teológus.
Az Oratórium működését így szerveztük meg: ünnepnapokon jó korán kinyitottuk a templomot, folyt a gyóntatás egészen a mise kezdetéig. Ezt nyolc órára terveztük, de a gyónni kívánók nagy száma miatt sokszor 9 órára vagy még későbbre tolódott. A papok valamelyike, ha éppen ott voltak, segített és felváltva mondták az imádságokat. A misén mindazok szentáldozáshoz járultak, akik felkészültek rá. Mise után, ahogy elrámoltuk a liturgikus ruhákat, felálltam egy alacsony szószékre, hogy evangélium-magyarázatot tartsak, ami idővel átadta helyét az Üdvtörténet folytatásos elbeszélésének. Ezek a történetek, melyeket egyszerű és népies nyelven adtam elő, élénk színekkel ecsetelve a különböző korok szokásait, a helyeket és a messzi tájakat, kicsiknek-nagyoknak, de még a jelenlevő papoknak is mind nagyon tetszettek. A prédikáció után a tanórák délig tartottak.
Délután egy órakor kezdődött a játék: boccsa, gólyaláb, fapuskák, fakardok és első tornafelszereléseink mind bevetésre kerültek. Fél háromkor hittanóra vette kezdetét. Óriási volt az általános tudatlanság. Többször is megesett, hogy elkezdtem az Ave Maria-t, és a jelenlévő kb. 400 gyermek közül egyetlenegy sem tudott bekapcsolódni, de még folytatni sem, ha abbahagytam.
A katekizmus után, mivel akkoriban még nem tudták énekelni a vesperást, a rózsafüzért mondtuk. Később aztán elkezdtük énekelni az Ave Maris Stellát, majd a Magnificatot, aztán a Dixitet és a többi zsoltárt; végül pedig egy antifónát is és egy év múlva már elejétől a végéig el tudtuk énekelni a Miasszonyunk vesperását.
Minderre egy rövid kis prédikáció következett, legtöbbször egy példázat, ami valamelyik erényt vagy bűnt mutatta be. Mindez a litánia éneklésével és szentségi áldással fejeződött be.
A templomból kilépve kezdődtek a szabadidős foglalkozások, amikor mindenki tetszése szerint foglalta el magát. Az egyik a katekizmust folytatta, mások az énekeket vagy az olvasást gyakorolták, a legtöbben azonban ugrándozva, szaladgálva élvezték a különböző játékokat és szórakozásokat. Az ugrándozáshoz, futkosáshoz, bűvészmutatványokhoz szükséges eszközök mind a felügyeletem alatt léptek működésbe, hisz annak idején ellestem ezeknek trükkjeit az artistáktól. Így tudtuk féken tartani a gyerektömeget, amelynek nagy részére méltán ráillett a mondás: Sicut equitus et mulus, quibus non est intellectus.[3]
Meg kell mondanom egyébként, csodáltam bennük, hogy nagy tudatlanságuk ellenére igen nagy tisztelettel fordultak az Egyház dolgai és a szent szolgálattevők iránt, és vágytak egyre többet tudni a vallás dolgairól.
Sőt, én arra is felhasználtam ezt a könnyed szórakozást, hogy vallásos gondolatokat és a szentségek gyakorlását sugalmazzam tanítványaimnak. Egy-egy fülbe súgott szóval egyeseknek nagyobb engedelmességet, pontosabb kötelességteljesítést ajánlottam; másoknak a rendszeres katekizmust, gyónást és hasonlókat. Vagyis a gyerekek szórakozása hasznos eszközzé lett számomra amennyiben ilyenkor közel tudtam kerülni hozzájuk, és aztán szívesen jöttek gyónni is szombat este vagy vasárnap reggel.
Forrás: Bosco János - Oratóriumi emlékiratok, Don Bosco Kiadó 2012
Szaléziak.HU
[1] Kertészlány (ford.)
[2] Szépség (ford.)
[3] Értelmetlenek, mint a ló és az öszvér (Zsolt 32,9) (ford.)
