Főoldal / Magyar Tartomány / Budapest-Clarisseum – Van minek örülnünk! - Sándor István öt éve a boldogok között
Budapest-Clarisseum – Van minek örülnünk! - Sándor István öt éve a boldogok között
2018-10-21 Vasárnap | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Clarisseum • Sándor István • megáldás •
Nagyszerű eseményeknek lehettek részesei mindazok, akik október 20-án délután együtt ünnepelték a szaléziakkal az újpesti Clarisseumban Sándor István boldoggáavatásának ötödik évfordulóját, hiszen van minek örülni: újra pezseg az élet a Clarisseumban, ahol egykor a vértanú szalézi testvér ifjúságmentő munkáját végezte!
Az összegyűlt szerzetesek és hívek most elsősorban azért örülhettek, mert a szaléziak ismét használatba vehették a Clarisseum épületének egy részét. Ez az épület a szaléziak számára rendkívül fontos. Nem csak azért, mert a szétszóratás előtt itt volt a tartomány központja, hanem azért is, mert azt mondhatjuk róla, hogy vérrel váltották meg: annak a Sándor István szalézi testvérnek a vérével, akit immár öt éve boldogként tisztelhetünk.
Az emlékezés négy rövid előadással, visszaemlékezéssel kezdődött az újonnan benépesült épületszárny nagytermében – amely ez alkalommal kicsinek bizonyult, olyan sokan jöttek el a közös ünneplésre. Nem csak azért, hogy tisztelegjenek Boldog Sándor István emléke előtt, hanem hogy együtt örüljenek annak, hogy az égben sem hagyta abba, még mindig munkálkodik a magyar ifjúságért, hiszen most azt is ünnepeljük, hogy azon a helyen, ahol egykor ő dolgozott, ismét a szaléziak tevékenykednek majd.
Havasi József atya, korábbi tartományfőnök elmondta, hogy itt ismerkedett meg 1942-ben a szaléziakkal, és 68 évvel ezelőtt, amikor a szerzetesek munkáját betiltották, nem gondoltak rá, hogy egykor majd visszatérhetnek. Sándor István azonban nem hagyott fel az ifjúságmentő munkával, hanem tovább foglalkozott a fiatalokkal, tudatosan vállalva a vértanúságot, a szenvedést, a halált. Arra kérte néhai rendtársát, zörgessen csak tovább fönt a mennyben, hogy továbbra is tudjanak foglalkozni itt a fiatalokkal, hogy a Clarisseum falai ismét a fiatalok hangos nevetésétől visszhangozzanak.
Pokorni János, Sándor István egykori cellatársa a vértanú barátaiként köszöntötte az egybegyűlteket. Ő azon kevesek egyike, akik túlélték a borzalmakat és tanúságot tehetnek az elhunytak bátorságáról. Hangsúlyozta, hogy nem Isten csapásaként, hanem próbatételként fogták fel a szenvedést, a megpróbáltatásokat, aminek csak jó vége lehet.
B. Varga Judit történész visszavezette a hallgatóságot a múltba, és nem csak Sándor Istvánra, hanem az 56-os fiatalokra is emlékezett, mindazokra a bátor magyarokra, akik ellenálltak, és hazánk jóhírét a helyére tették a világ történelmében.
Az ünnepi szentmisét Ábrahám Béla tartományfőnök atya mutatta be paptestvéreivel.
Prédikációjában kiemelte, hogy az ember néha nincs is tudatában annak, hogy miben is van része. Erre akkor döbbent rá, amikor október elején itt tartották meg a tartományi tanács gyűlését, és Havasi atya elmondta, hogy 68 éve volt ilyen esemény utoljára ezen a helyen. Havasi atya 1951-ben itt tett örökfogadalmat – zárt ajtók mellett –, és az eseményen Sándor István is jelen volt – hiszen akkor itt szolgált, mint sekrestyés. A szalézi történelem, a szalézi tanúságtétel, a hitelesség, az áldozatvállalás van itt jelen, fantasztikus erő és gazdagság, és bár a templom nagyon kicsi, de biztos benne, hogy a november elején hazánkba látogató szalézi rendfőnök csalódott lenne, ha nem misézhetne ott, ahol Sándor István működött. Mert nem a templom mérete számít, hanem mindaz, ami ezen a helyen történt.
Amikor megkapták a Clarisseum épületének egy részét, nagy örömet érzett, de Pali atya, a Clarisseum új plébánosa, az egyházközség és a munkatársak nagyszerű munkát végeztek, pillanatok alatt élővé varázsolták a helyet, a csupasz falak megteltek mosollyal, derűvel, lendülettel. Így lett a kapcsolat a múlttal a jövő építésének tevékeny eszköze.
Sándor István boldoggáavatására visszaemlékezve kiemelte, hogy a körülmények arra késztették, hogy elgondolkodjon azon, miért éppen Sándor Istvánt emelték a boldogok közé, hiszen semmi rendkívüli nincs benne, még csak nem is pap, hanem testvér, és a szalézi rend sem volt akkor túlságosan jelentős… És arra a következtetésre jutott, hogy nekünk a magyar Egyházban pont egy ilyen „senkire” van most szükségünk, hogy megbecsüljük a mindennapi, egyszerű embert, aki megküzd a gondokkal, bajokkal, dolgozik, gyerekeket nevel és becsületes marad. Sándor István személyével nem a „senkik”, hanem a „mindenkik” lettek boldoggá avatva.
Don Bosco azt mondta az utcagyerekeknek, hogy szentté kell válniuk, és Sándor Istvánban ez teljesült. És nem csak benne, a Szalézi Család más ifjú szentjében is. Sándor István a maga természetességében, egyszerűségében, a maga mindennapiságában, munkás voltában megszenteli a munkát, a mindennapokat, megszenteli az egyszerű, rutin feladatokat, és mindezt az áldozatvállalás, a helytállás értékessé teszi. A mindennapok életszentségével bebizonyította, hogy a becsületességben, az igaz beszédben, a tisztességes munkában kevésbé látványosan, de ott van az áldozatvállalás.
A tartományfőnök megköszönte és hálát adott a Jóistennek és Sándor Istvánnak és mindenkinek, aki tett érte, hogy itt lehetnek és ünnepelhetnek. Hangsúlyozta, hogy ez egy lehetőség, amire az élettel kell válaszolni, és nagy öröm számára, hogy az első perctől, ahogy a fal áttört, szalézi élet költözött a Clarisseumba.
A mise végén elhangzottak az ünnepi beszédek. Elsőnek az egyházközség elnöke emlékeztetett arra, hogy egy emberöltőn keresztül nem voltak itt a szaléziak, nagy öröm, hogy nem hagyták veszni a Clarisseumot és most ismételt jelenlétükkel biztosítják az új életet, végül kifejezte, hogy bízik benne, hogy az egynegyed épületből hamarosan fél, majd háromnegyed, végül egy egész lesz. Másodiknak Újpest polgármesterének üzenetét olvasták fel, majd Nacsa Lőrinc, az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség (IKSZ) elnöke, volt szalézi növendék szólt, végül Völner Pál, az igazságügyi tárca miniszterhelyettese osztotta meg Sándor Istvánnal és a szaléziakkal kapcsolatos gondolatait. Emlékeztetett arra, hogy a kommunistáknak nem kellett olyan rend, amely a fiatalokat neveli, az ifjúsággal foglalkozik, de a szalézi rend minden nehézség és üldöztetés ellenére talpra állt és újra jelen van az ifjúság nevelésében. Megköszönte, hogy Don Bosco rendje olasz, indiai, vietnami, belga, lengyel, nigériai misszionáriusokat küldött, hogy a segítségükkel tovább folytassák és fejlesszék tevékenységüket, így szerinte a magyar kormánynak is kötelessége minden ilyen feladatban segíteni azokat, akik a magyar ifjúságot segítik.
Somos Zsuzsa festőművész a Clarisseumnak ajándékozta a nemrég elhunyt Bíró Lóránt szalézi atya portréját, aki huszonhét éven át szolgált ezen a plébánián, „őrizte a lángot”.
Végül Ábrahám Béla tartományfőnök atya megáldotta a birtokba vett épületrészt, ahol az ünneplést szeretetvendégséggel zárták.
Szaléziak.HU
