Főoldal / Szalézi világ / Don Bosco, az építő - Az első menhely Valdoccóban
Don Bosco, az építő - Az első menhely Valdoccóban
2023-06-03 Szombat | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Alig néhány nappal a Szalézi Szent Ferenc-templom felszentelése után, 1852 nyarán Don Bosco megkezdte a templom és a Pinardi-ház közé szorított keskeny harangtorony építését, és az épülettel szemben egy újat emelt. Ezt az az épületet ma is láthatjuk: a múzeum központi lépcsőházából indul ki, és kilencven fokos szögben csatlakozik a Szalézi Szent Ferenc-templomhoz.
Ha a Pinardi-háztól nyugatra Don Bosco az összes rendelkezésre álló földterületet felhasznált a Szalézi Szent Ferenc-templom építésére egészen a Bellezza-ház birtokának határáig, akkor keleten az összes rendelkezésre álló területet az első menhely felépítésére használta, egészen a Filippi-ház határáig.
Az Don Bosco zsenialitásának egyik megnyilvánulása, hogy a templomok alá pincéket építtetett, úgy ennek az épületnek a jellegzetességei is sokat elárulnak a szentről.
A szomszédos Pinardi-házhoz képest jelentős méretű, belül tágas és világos helyiségekkel rendelkező épület kívülről megőrizte egy tipikus árkádos ház megjelenését.
A belső terek elosztásának logikája az, hogy nem tartalmaz összekötő folyosót a helyiségek között, hanem a lépcsőn felfelé haladva a kicsi, keskeny külső erkélyen keresztül jutunk be a szobákba, amelyen egyszerre csak egy személy tud közlekedni. Don Bosco nyilvánvalóan nem bentlakásos iskolát vagy kolostort akart építeni fiainak, hanem egy házat, amely otthon. A galéria pedig éppen olyan érzést kelt, mint egy otthon.
Az egész épületnek van egy alagsora, mindennapi használatra szolgáló termekkel: itt vannak az étkezők és a műhelyek.
A földszinten a déli fekvésű oldalon egy nagyméretű oszlopcsarnok - portikusz - található. Ez egy másik újdonság, amelyet Don Bosco vezetett be műveiben, és azóta minden szalézi házra jellemző a portikusz jelenléte.
A portikusz a külső és a belső tér közötti kapcsolatot jelenti: a ház, ami az udvarra nyílik, és az udvar, ami belép a házba. Az év minden napján lakható hely: amikor esik az eső, akkor védelmet nyújt az eső elől, amikor pedig süt a nap, akkor árnyékot ad.
Don Boscó számára a terek egyforma nevelési funkciót töltöttek be: a szoba, a refektórium, a tanterem, a műhely, a templom, az udvar és a portikusz… Mindenre szükség van, és minden nevelési szempontból van értékelve. Új funkciót tulajdonít a portikusznak, amelyet a középkor óta különböző célokra használtak.
Bolognában a jellegzetes – alacsony és keskeny – oszlopcsarnokoknak produktív hivatásuk volt: a kézműves műhelyek bővítései voltak, akik így a szabadban, több levegő és több fény mellett dolgozhattak.
A savoyai Torinóban – amelyet az Olasz Királyság fővárosává kívántak tenni – a széles és elegáns oszlopcsarnokok a pihenést és a kereskedést szolgálták. A nemesek és a királyi udvar sétálgatására használták, és arra szolgáltat, hogy megcsodálják az üzletek kirakataiba kitett árukat.
Don Bosco Oratóriumában a portikusz kiváló nevelői hivatást kapott: ez egy hangulatos találkozóhely, minden időjárási körülmények között, mindennap használható játszótér, mert védett, az imádság és a képzés helye. Az Oratórium tornácán a nyári hónapokban Don Bosco esténként összegyűjti a fiúkat, imára és a „jóéjszakát” gondolatokra; mind a harangtorony falán álló kis Segítő Szűz Mária edikula – fülke - felé néznek, a harmadik oszlop mellett pedig a jóéjszakát emelvény állt (az eredeti helyére elhelyezett bronzöntvény azt az érzést kelti, mintha egy templomban lennénk).
Az épület utolsó jellegzetes eleme a tetőtérben található tetőablakok (manzárdablakok), amelyek a közeli Franciaországból származó torinói hagyományt képviselik. A belvárosi épületek tetőterében voltak a cselédek szobái, Valdoccóban viszont a déli oldalon látható tetőablakok az első szaléziak hálószobáinak ablakai voltak. Az udvar felől nézve a középső lépcsőház feletti tetőtér Michele Rua kispap szobája volt, a jobb oldali második tetőtér Giovanni Caglieroé, a saroképület előtti utolsó pedig Giovanni Battista Francesiaé. Most ezeket a tetőtéri helyiségeket nem érintette az egész épület restaurálása és múzeummá alakítása. Megmaradtak padlásnak és arra várnak, hogy a jövőben megbecsüljék őket…
Mint fentebb említettük, az első menhely felépítése közvetlenül a Szalézi Szent Ferenc-templom felszentelése után (1852. június 20.) kezdődött. Decemberben az építkezés már javában folyt, de a megszakítás nélküli esőzések időszakában a friss habarcsból készült falak folyamatosan ki voltak téve az esőnek anélkül, hogy a tető védte volna őket, így az esőzés a falak katasztrofális leomlását okozta olyannyira, hogy a torinói városháza közbelépett és elrendelte Don Boscónak a munkálatok leállítását a téli szezon végéig.
A helyreállítási munkák során bizonyítékot nyert, mi volt ennek az összeomlásnak az oka. Az alagsorban, a fiúk első étkezőjében, a portikusz alatti nagyteremben a munkálatok során eltávolították a teljesen leromlott vakolatot és láthatóvá vált az építőanyagok minősége.
Ebben a körfalban minden van: különböző méretű folyami kavicsok (Don Bosco pénz híján kocsival elment a fiúkkal a közeli Dora és a Stura folyókhoz, hogy a kőműveseknek a szükséges kavicsot hazahozza), agyagtégla, kődarabok, egyéb építőanyag törmelék.
Igazán lenyűgöző látni a formák és anyagok változatos halmazát, amit egy rossz cementhabarcs tart össze. A most csupaszon látható fal eredetileg vakolt volt. A restaurálási munkák során a munkálatokat irányító építésszel úgy döntöttünk, hogy a látogató számára szabadon hagyjuk, hogy emlékeztessen az építkezés során bekövetkezett összeomlás tényére, az oratórium kezdetének rendkívüli szegénységére és azt a kitartásra, amellyel Don Bosco megvalósította álmát: otthont adni a szegény fiúknak.
Don Bosco ismét gyorsan építkezik; 1853 októberében az épület elkészül, és azonnal életre kelnek a termek és szobák, és a fiúk száma napról napra nő.
A Szalézi Szent Ferenc-templom harangtornya
Az első hospice építésével egy időben, a templom és a régi Pinardi-ház között Don Bosco felépíttette a ma is látható harangtornyot; kicsi, de elegáns, arányos méretű a szomszédos templomhoz képest, amelynek a torony a befejezése.
Don Bosco a harangtoronyra is kijelölt egy feladatot, és ezzel a jövőbe tekintett. Valójában a harangtoronynak – amely Valdocco minden épületéhez hasonlóan az alagsorból indul – van egy belső lépcsője, amely a harangnak otthont adó celláig ér. Nos, ennek a lépcsőnek felfelé vezető rámpái vannak, amelyek pontosan ugyanabba a magasságba érnek, mint a Pinardi-ház túloldalán található hospice padlószintje.
Don Boscónak ugyanis az volt a szándéka, hogy lebontsa a már túl kicsi Pinardi-házat – három év múlva le is bontották –, és egy új épületet épít, amely ugyanolyan formájú és méretű, mint a most felhúzott hospice.
Ily módon a harangtoronyon belüli lépcső keskeny, de nagyon kényelmes szolgálati lépcsőként szolgált, amely összekötötte a ház minden szintjét: az alagsori konyhától egészen a padlásig, ahol a fiúk és a szalézi asszisztensek szobái voltak.
A szent halálát követő években ezt a lépcsőt megszakították és részben lebontották, hogy helyet csináljanak a jelenlegi Pinardi-kápolnát kiszolgáló kis sekrestyének. A restaurálási munkálatokkal, ha csak részben is, de újra akartuk tervezni. A múzeum alagsorában a lépcsősort már csak a falon végigfutó világító vonal idézi fel, és az üvegtetőnek köszönhetően a látogató felnézve, egy pillantással megcsodálhatja a harangtornyot teljes magasságában.
Az új Pinardi-ház
A Don Bosco valamivel több mint két évig abbahagyta az építkezést. A Szalézi Szent Ferenc-templom és az első menhely felépítésének kezdeti erőfeszítései komoly próbatétel elé állították.
1856 márciusában úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy újra nekifogjon a kezdeti tervnek, vagyis az első oratórium építésének befejezéséhez, lebontva a Pinarditól megvásárolt "régi" (mindössze tizenkét éves volt!) házat, és felhúzva helyette a hospice új, a szomszédos épülethez hasonló jellemzőkkel rendelkező szárnyát, így összekötve egyetlen patkó alakú épületté a valdoccói házat.
Lebontotta a Pinardi házat – mindig a fiatalok segítségével –, visszanyerve a cserepeket, gerendákat, téglákat, köveket... mindent, ami újra felhasználható az új építkezéshez, kiásatva a területet, hogy majd a pince szintjétől a padláson lévő tetőablakokig újrakezdhesse az építkezést.
Mindössze hat hónap alatt, 1856 októberében elkészült az épület új szárnya, és azonnal használatba is vette az új fiúk elhelyezésére, akik azon a télen százhetvenen érkeztek.
Építészeti szempontból ez az új konstrukció tökéletes kontinuitásban van az előzővel. Néhány építési részlet azonban felmerült a helyreállítási szakaszban, ami azt jelzi, hogy Don Bosco nagyobb figyelmet fordított az építési fázisra.
Először is, az építőanyagot gondosabban választották ki. A körfalak vörös téglából készültek (ezt látjuk a konyhához kapcsolódó földalatti kamrában), és nem az a heterogén egész, amit korábban az alagsori első refektórium kapcsán leírtunk. Az alagsorban levő konyha vakolata kevésbé rongálódott a pára hatására, mint a mindössze három évvel korábbi első építkezés vakolata, ezért nagyrészt megmaradt.
A második nyom a hipokausztos fűtési rendszer a felső emeleten levő helyiségekben, azaz padló alatti csatornák, amelyekbe meleg levegőt vezettek be. A konyha mögött, a keskeny folyosón egy fatüzelésű kazán volt, amely a ház központi gerincfalán belül függőleges csatornákon keresztül a felső emeletekhez csatlakozott. A ma is látható kézi mechanikus redőnyökkel a hőt oda irányították, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Az épület ezen részének első emeletén ezeket a csatornákat találtuk, amelyek párhuzamosan futnak a szobák falaival. Ezek egyike az eredeti lusernai kőburkolatot felváltó üvegburkolatnak köszönhetően látható.
A harmadik elem, amely az építési részletekre hívja fel a figyelmet, az első emeleti helyiségek boltíves mennyezete, amely ma is nagyon jól megmaradt. Ez a boltíves mennyezet az egyetlen, amit az eredeti épületből az első és a második emeleten megőrzött.
A kút és a konyha
A Pinardi-ház déli oldalának külső falán egy kút volt. Ez szolgálta a bérlők számára az egyetlen ivóvízforrást a főzéshez, mosáshoz, kerti öntözéshez…
De honnan vette a vizet ez a pumpás kút? Nyilván nem a városi vízvezetékből, amely azokban az években még messze volt, hanem az alatta lévő kútból, amelyet a Filippi testvérek építettek a házzal egy időben, és amelynek mélysége körülbelül tíz méter, átmérője körülbelül egy méter.
Amikor Don Bosco úgy döntött, hogy lebontja a Pinardi-házat, hogy felépítse az Oratórium új szárnyát, nagyon ügyelt arra, hogy megőrizze ezt az értékes életforrást, és kialakított még egy második hozzáférést is a kúthoz. Így a kútból nemcsak a felszínről lehetett vizet meríteni, hanem közvetlenül az új épület alagsorából is, ahol az új, tágas konyha kapott helyet, amely 1856-tól 1927-ig használtak.
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
