Főoldal / Szalézi világ / Don Bosco levele Rómából
„Legyek közel vagy távol, gondolatban mindig nálatok időzöm. Kívánságom csak egy van: boldognak látni titeket az időben és az örökkévalóságban. Ez a gondolat, ez a kívánság vitt rá e levél megírására” – ezekkel a szavakkal kezdte Don Bosco 1884. május 10-én közismert levelét, amelyet Rómából írt „Jézus Krisztusban hőn szeretett fiacskáinak”. Ezt a levelet tartják megelőző pedagógiai módszere összefoglalásának.
A Római levél-nek történelmi háttere, de még inkább prófétai jelentősége s ereje van. A levél Don Bosco halála előtt négy évvel, tehát életének alkonyán íródott, a Mester már a hatvankilencet taposta. Életműve, a Szalézi Társaság világviszonylatban is óriási arányokat öltött, az alapító gondjai is megnövekedtek, szerteágazókká váltak, ezért sokat kellett távol lennie kedves valdoccói Oratóriumától, nem ritkán hosszabb időre, ezért nem tudott olyan behatóan és aprólékosan foglalkozni vele, ahogyan szerette volna. A Római levél azonban nem csak a 84-es év oratórimához szólt, hanem az eljövendő évek oratóriumának is. Érzi és kimondja magában, hogy az oratórium művének a Segítő Szűz erejével el kell érnie a föld határait. Az örök város történelmi emlékein elmerengve, az elmúlásról és a fennmaradásról elmélkedve mélyen átérzi, hogy ő is, első segítő társai is halandók, ám művének fenn kell maradnia. Mi tartja fenn? – A szeretet! A gyermekszíveket a közlékeny, érlelődő, gondoskodó, odaadó, önfeláldozó szeretet hódítja meg. Don Bosco tudja, hogy bár akkor Torinóban minden rendben várja majd, és a gyermekek szeretettel fogadják majd, a szíve mégsem nyugodt. Valahol a nagyvilágban, valamikor, a távoli időkben egy szalézi szívében kialszik a tűz, aztán körülötte más szívek is elhűlnek, a nagy udvaron ellanyhul az örömfakasztó játék, a gyermeklelkekbe belopódzik a bűn… Don Bosco felretten álmából, s megírja levelét Rómából, azért, hogy megértsék: a szent tűznek nem szabad kialudnia. (a fordító, P. Ádám László SDB nyomán)
A levél évszázadokra szóló pedagógiai kiáltvány. Ésszerűség, vallás, szeretet - ebben a három szóban rejlik Don Bosco nevelési módszerének a titka. Ezeket a titkokat abszolút értékként elsősorban önmagunkon kell alkalmaznunk, és saját magunknak kell átélnünk, hogy aztán minden erőszakot mellőzve felhasználjuk őket a mai fiatalság nevelésében is.
A szóban forgó levél hangvétele egyszerű és alázatos. Don Bosco mégis képes „az emberi és keresztény életszemlélet lényegét józanul és reálisan megírni benne: a kötelességeket, a munkát és ezzel egyidejűleg Isten jelenlétét az ember szívében és életében.” Éppen ezért ez a levél „az emberi és isteni dolgok helyes értelmezésének jelentős dokumentuma, amely tele van igazi érzelmekkel, hűen ábrázolja a valóságot, és egyedülálló intuíciók forrása. Ez egy nagy élet rövid összegzése, konkrét munkaterv, és egyben nevelői kiáltvány is, amelynek évszázadokon keresztül lesz mondanivalója a fiatalok és nevelők milliói számára.” (Pietro Braido).
Ha a szülők és nevelők elsajátítják Don Bosco stílusát, és elfogadják a Levélben ajánlott nevelési módszert, akkor példaképpé válhatnak gyermekeik szemében - akik az értékek továbbadásának - mondhatni - az egyetlen igaz biztosítékai lesznek. Ilyen életideál volt Don Bosco is. Jól bizonyítja ezt az alábbi eset is.
Amikor egyszer a fiúkkal beszélgetett, Don Bosco tréfásan megkérdezte az egyiket: „Mi a legnagyobb, amit eddig a világon láttál?” A fiú ösztönösen így felelt: „Don Bosco”.
Hozzon hasonló eredményeket a mélyen és áldozatkészen átélt megelőző módszer a keresztény nevelők számára is...
Szaléziak.HU
LEVÉL RÓMÁBÓL
Róma, 1884. május 10.
Jézus Krisztusban hőn szeretett Fiacskám!
Legyek közel vagy távol, gondolatban mindig nálatok időzöm. Kívánságom csak egy van: boldognak látni titeket az időben és az örökkévalóságban. Ez a gondolat, ez a kívánság vitt rá e levél megírására. Érzem, Kedveseim, távollétem terhét. Az pedig, hogy nem láthatlak, nem hallhatlak benneteket, elképzelni sem tudjátok, milyen fájdalmat okoz. Már egy hete szerettem volna e sorokat megírni nektek, de az állandó elfoglaltság megakadályozott. Mindamellett, bár még alig pár nap van csak hátra hazatérésemig, e levéllel szeretném előbbre hozni megérkezésemet, ha már a valóságban nem tehetem. Annak a szavai vannak ebben a levélben, aki gyengéden szeret benneteket Jézus Krisztusban, s aki az édesatya őszinte hangján köteles szólni hozzátok. Ezt ti nekem megengeditek, ugye? Figyelni is fogtok rám és meg is teszitek majd, amit mondani szándékozom nektek.
Azt állítottam, hogy ti vagytok elmémnek egyetlen és állandó gondolata. Nos, az egyik elmúlt este visszavonultam már a szobámba, s miközben nyugovóra készültem, elkezdtem imákat mondani, amikre még jó anyám tanított. Egyszerre csak – magam sem tudom, az álom nyomott-e el, vagy szórakozottság zökkentett ki a magányomból – úgy rémlett, mintha az Oratórium két régi növendéke toppant volna elém. Egyikük hozzám lépett, s miután szívélyesen üdvözölt, így szólt:
– Ó, Don Bosco, rám ismer-e?
– Hát persze, hogy rád ismerek – válaszoltam.
– Aztán emlékszik-e még rám?
– Rád is, meg a többiekre is. Te Valfré vagy és 1870 előtt voltál az Oratóriumban.
– Mondja csak, – folytatta Valfré – szeretné-e látni azokat a fiúkat, akik az én időmben voltak az Oratóriumban?
– Igen, mutasd meg őket, nagy örömet szereznél vele. És Valfré megmutatta nekem valamennyi fiút azonos arcvonásokkal, azonos termettel és abban az életkorban, amelyben akkor voltak. Úgy rémlett, mintha a régi Oratóriumban lettem volna, a rekreáció idején. A látvány csupa élet, csupa nyüzsgés, csupa vidámság volt. Futkároztak, ugrándoztak, volt olyan is, aki a többiek játékát vezette. Itt békaugrás folyt, ott „várat ostromoltak”, amott meg kézilabdáztak. Az egyik helyen csoportba verődött fiúk hallgatták figyelmesen a papot, aki vidám történetekkel szórakoztatta őket. A másik helyen több fiú között a „repül a szamár” és a „mesterségünk címere” játékot vezette egy kispap. Mindenfelől ének, mindenfelől kacagás hangzott, mindenütt kispapok, körülöttük vidáman hancúrozó gyerekek. Látszott, hogy a fiúk és az elöljárók között a legfesztelenebb szívélyesség uralkodik. A látvány egészen elbűvölt. Valfré szavai térítettek magamhoz: – Nézze, a családiasság szeretetet szül, a szeretet pedig bizalmat. Ez megnyitja a szíveket, s a fiúk félelem nélkül mindent feltárnak tanítóik, felügyelőik és az elöljárók előtt. Őszinték lesznek a gyónásban és azon kívül. Tanulékonyan elfogadják mindazt, amit csak elrendelni akar nekik az, akiről biztosan tudják, hogy szereti őket.
Ekkor a másik növendék lépett hozzám, akinek teljesen fehér szakálla volt és azt mondta: – Don Bosco, akarja-e most felismerni és megszemlélni azokat a fiúkat, akik jelenleg vannak az Oratóriumban? (Ez Buzzetti József volt.)
– Ó igen, – válaszoltam – hiszen már egy hónapja nem láttam őket. Aztán sorra megmutatta a fiúkat.
Megpillantottam az Oratóriumot és titeket mind, éppen játék közben. De nem hallottam többé üdvrivalgásokat és éneklést, nem láttam már azt a mozgást és életet, mint az előbbi jelenetben. Sok fiú mozdulatairól és arcáról unottság, kelletlenség, dacosság, bizalmatlanság rítt le, ami megfájdította a szívemet. Igaz, láttam sok olyant, aki önfeledt boldogsággal futkározott, játszadozott, ám kevesen voltak olyanok is, akik magányosan ácsorogtak, oszlopokhoz dülleszkedtek vigasztalan gondolataik prédája gyanánt. Másokat lépcsőházakban, a folyosókon, az erkélyek kertre néző részén figyeltem meg: ők kivonták magukat a közös játékból. S láttam, hogy ismét mások csoportosan lődörögnek, egymás között sugdolóznak, s közben gyanús és gonosz pillantásokat vetnek jobbra-balra, olykor nevetgélnek is, ám nevetésüket olyan pillantásokkal kísérik, amikkel nemcsak gyanút keltenek, de el is árulják, hogy Szent Alajos fülig pirulna társaságukban. De még a játszadozók között is volt jó néhány egykedvű, akin világosan meglátszott, hogy nem leli kedvét a szórakozásban.
– Látta a fiait? – kérdezte a régi növendék.
– Láttam, – mondtam sóhajtva.
– Mennyire mások, mint mi voltunk valamikor – állapította meg az öreg növendék. – Milyen kedvetlen a játékuk! Ebből fakad aztán sokaknál az elhidegülés a szentségekhez járulástól, a templomi és egyéb ájtatossági gyakorlatok elhanyagolása, az unottság még olyan helyen is, ahol az isteni Gondviselés minden jóval elhalmozza őket testileg, lelkileg, szellemileg. Innen van az is, hogy sokan nem veszik komolyan a hivatásukat, innen a hálátlanság az elöljárókkal szemben, innen a titkolódzás, a zúgolódás, minden szomorú következményével.
– Értem, nagyon is értem, – válaszoltam – de mivel tudnám én fellelkesíteni az én kedves fiaimat, hogy visszanyerjék korábbi élénkségüket, vidámságukat, érzelmeik őszinte áradását?
– A szeretettel!
– A szeretettel? Talán az én fiaimat nem szeretik eléggé? Te is jól tudod, mennyit szenvedtem, mennyit tűrtem értük több mint negyven éven át, s mennyit szenvedek, mennyit tűrök még ma is. Mennyi nélkülözést, mennyi megaláztatást, akadékoskodást, üldözést vállaltam, hogy kenyeret, otthont, tanítókat adhassak nekik, különösen pedig, hogy lelkük üdvösségét mentsem. Mindent megtettem, amit tudtam azok javára, akiké egész életem minden szeretete.
– Nem Önről beszélek.
– Hát kiről? Talán azokról, akik helyettesítenek? Az igazgatókról, a házgondnokokról, a tanítókról, a felügyelőkről? Nem látod, hogy valóságos mártírjai törődésüknek, munkájuknak? Nem látod, hogyan áldozzák fel fiatal éveiket azok javára, akiket az isteni Gondviselés rájuk bízott?
– Látom én, értem én. Ám ez mind nem elég. A java még hiányzik.
– Mi hiányzik még?
– Az, hogy necsak szeressék a gyerekeket, hanem a gyerekek is tudják, hogy szeretik őket.
– Hát nincs szemük? Hiányzik belőlük az értelem világossága? Nem látják talán, hogy amit értük tesznek, azt mind irántuk való szeretetből teszik?
– Nem. Ismétlem, ez mind nem elég.
– Akkor hát mi hiányzik még?
– Az, hogy szeressék őket a nekik tetsző dolgokban, éspedig úgy, hogy részt vesznek gyermeki kedvteléseikben. Így aztán fokozatosan megértik, hogy szeretik őket azokban a dolgaikban is, amelyek természetüknél fogva kevésbé vannak tetszésükre, mint a fegyelem, a tanulás, az önmegtagadás. Így ezeket is megtanulják szeretettel végezni.
– Magyarázd meg jobban!
– Figyelje csak meg a gyerekeket játékidőben.
– Figyeltem, aztán tovább kérdezősködtem: – és mi különöset lehet itt látni?
– Annyi éve neveli már a fiúkat és nem érti? Figyeljen jobban! Hová tűntek a szaléziak?
Tovább szemlélődtem és láttam, hogy csak kevés pap és kispap vegyül el a fiúk közé, és még kevesebben vesznek részt szórakozásaikban. Az elöljárók nem lelkei többé a rekreációnak. A nagyobb részük sétálgat, egymással társalog, rá se hederít, mit csinálnak a növendékek. Mások ugyan szemmel kísérik a játékot, ám semmi gondjuk a fiúkkal. Ismét mások felügyelnek amúgy távolból, de nem figyelmeztetik, aki hibázik. Akad, aki figyelmeztet is, de fenyegető módon, s ezt is csak ritkán. Van egy-két olyan szalézi is, aki szeretne elvegyülni a fiúk közé valamelyik csoportba, ám azt is észrevettem, hogy ezek a fiúk gondosan iparkodnak távol maradni a tanítóktól és az elöljáróktól.
Az én barátom akkor így folytatta magyarázatait:
– Az Oratórium őskorában Ön nem volt talán mindenkor a gyerekek között, kivált akkor, amikor játszottak? Emlékszik még azokra a szép évekre? Micsoda mennyei vigasság volt az! Olyan időszak, amelyre szeretettel emlékezünk, mert a szeretet volt életünk szabályozója és semmi titkunk nem volt Ön előtt.
Ez bizony igaz! És mekkora öröm volt ez számomra, Fiaim csak úgy törték magukat, hogy a közelembe férkőzhessenek, s velem szót válthassanak. Mohó lélekkel kívánták hallani tanácsaimat, amik nem voltak pusztába kiáltott szavak. Most azonban látod, mennyire lekötnek a kihallgatások, a bokros teendőim, s gyengélkedéseim is akadályoznak.
– Nem is itt a baj! Ám ha Ön nem teheti, az Ön szalézi fiai miért nem követik az Ön példáját? Miért nem szorgalmazza, miért nem követeli meg, hogy úgy bánjanak az ifjakkal, mint ahogyan Ön bánt velük?
– Beszélek én, a tüdőmet is kibeszélem. Sajnos azonban, sokan már nem éreznek magukban erőt a korábbi fáradalmak vállalására.
– Így hát, mivel elhanyagolják a keveset, elvesztik a többet. Ez a több pedig az ő fáradalmaik lennének. Szeressék azt, ami az ifjaknak tetszik, akkor ők is szeretik majd, ami az elöljáróknak tetszik. Ily módon az ő terhük is könnyebb lesz. Az Oratórium mostani megváltozásának az az oka, hogy az ifjak nagy részének nincs bizalma az elöljárókban. Hajdan a szívek tárva-nyitva álltak az elöljárók előtt, mert a fiatalok szerették őket, s készségesen szót fogadtak nekik. Ma ellenben az elöljárókat úgy tekintik, mint elöljárókat, nem pedig mint atyákat, testvéreket, jóbarátokat. Azért inkább félik, mint szeretik őket. Ha tehát azt akarjuk, hogy egy szív s egy lélek legyenek Jézus szeretetében, akkor el kell távolítani a bizalmatlanság végzetes sorompóját, s helyébe a szívélyes bizalmat kell helyezni. Hogy tehát az engedelmesség vezesse a növendéket, mint ahogyan az édesanya a kisfiát vezeti. Akkor uralomra jut az Oratóriumban a béke és a hajdani vidámság.
– Mit tegyünk hát, hogy eltávolítsuk ezt a sorompót?
– Legyen meg a családiasság a fiúkkal, különösen a játékidőben, Családiasság nélkül nem lehet szeretetet kimutatni, viszont enélkül nem várható bizalom. Aki azt akarja, hogy szeressék, bizonyítsa be, hogy szeret. Jézus Krisztus kicsiny lett a kicsinyekkel és hordozta gyengeségeinket. Ő a családiasság atyamestere. A tanító, akit csak a dobogón látnak, csak tanító és semmi több. De ha részt vesz a gyerekek játékában, akkor testvérükké válik. Ha valakit csak prédikálni látnak a szószéken, azt mondják róla, se többet, se kevesebbet nem tesz, mint a kötelességét. De ha játék közben jó szót szól a gyerekekhez, szava, mint a szerető jóbaráté. Hány és hány megtérést ért el Ön a szavaival, amelyeket egészen váratlanul belesúgott valamelyik fiú fülébe, amikor az éppen önfeledten játszott. Maga is szeret, aki tudja, hogy szeretik, és mert szeretik, mindent elér, különösen az ifjaknál. Ez a bizalom mintegy elektromos kontaktust létesít az ifjak és az elöljárók között. A szívek megnyílnak, feltárják kívánságaikat és felfedik hibáikat. Ez a szeretet az elöljáróknak a maguk fáradozását és a gyerekek unottságát, hálátlanságait, alkalmatlankodásait, mulasztásait, hanyagságait is elviselhetővé teszi. Jézus Krisztus a meghajlott nádat nem törte le, s a pislákoló mécsbelet sem oltotta ki. Íme, őt kell követnetek! Akkor majd nem látjuk többé, hogy valaki is hiú dicsőségért dolgozik; olyant sem látunk, aki csak azért büntet, hogy az önérzetén esett csorbát megtorolja, sem olyant, aki visszavonul a felügyelet mezejéről, mert féltékeny más tekintélyének vélt növekedésére; aki nyelvére vesz másokat, hogy – a többi elöljárót kizárva – a gyerekek csak őt szeressék és becsüljék, amivel semmi mást nem ér el, mint megvetést és kétszinű dörgölődzést; aki hagyja, hogy egy teremtmény rabul ejtse a szívét és azzal, hogy csak annak udvarolgat, a többit mind elhanyagolja; aki a saját kényelme kevéért semmibe veszi a felügyelet igen szigorú kötelességét; sem pedig olyant, aki emberi hiúságból nem figyelmezteti azt, akit figyelmeztetnie kellene. Ha majd meglesz ez az igazi szeretet, akkor senki se keres már mást, mint az Isten dicsőségét és a lelkek üdvösségét. Ha ez a szeretet ellanyhul, akkor nem mennek jól a dolgok. Miért akarják a szeretetet a szabályok ridegségével felcserélni? Miért távolodnak el az elöljárók azoknak a szabályoknak a megtartásától, amelyeket Don Bosco adott nekik? Miért cserélik fel lassanként a rendetlenséget éber felügyelettel és szerető gondossággal megelőző módszert a törvények kihirdetésének módszerével, ami a parancsolónak kevésbé terhes és gyorsabb ugyan, de törvényei – ha büntetésekkel fenn is tarthatók – gyűlölséget szítanak és kellemetlenségeket eredményeznek; ha pedig megtartásukat elhanyagolják, megvetést eredményeznek az elöljárók számára és a legnagyobb rendetlenségek okozói lesznek.
Ez pedig szükségképpen bekövetkezik, ha hiányzik a családiasság. Ha tehát azt akarjuk, hogy az Oratóriumba visszaköltözzék a hajdani boldogság, érvénybe kell helyezni a régi módszert! Az elöljáró legyen mindenkinek mindene! Mindig legyen kész meghallgatni a fiúk minden kételyét vagy panaszát! Legyen csupa szem: atyai szeretettel figyelje magaviseletüket! Legyen csupa szív: szolgálja lelki és anyagi javát azoknak, akiket az isteni Gondviselés reá bízott! Akkor nem lesznek bezárva a szívek és nem uralkodnak el bizonyos titkolódzások, amik megölik a lelket. Csak erkölcstelenség esetén legyenek az elöljárók könyörtelenek! Jobb annak a veszélyét vállalnunk, hogy a házból elűzünk egy ártatlant, mintsem megtartsuk a botránkoztatót. A felügyelők tekintsék szigorú lelkiismereti kötelességüknek, hogy jelentsék az elöljáróknak mindazokat a dolgokat, amikről felismerték, hogy bármi módin Isten törvényeivel ellenkeznek.
Akkor megkérdeztem:
– Melyik a legcélravezetőbb eszköz, amellyel ezt a családiasságot, ezt a szeretetet és bizalmat uralomra tudjuk juttatni?
– A házi szabályok pontos megtartása.
– És semmi más?
– Ebédeink legjobb ízűek mindenkor a derűs arcoktól lesznek.
Ezzel egykori növendékem befejezte mondanivalóját és én mélységes sajnálkozással figyeltem a rekreációt. Éreztem, hogy lassanként valami nagy fáradtság nehezedik rám, ami egyre csak nő. Ez addig fokozódott, hogy nem tudtam többé elviselni: megrázkódtam és magamhoz tértem. Állva találtam magam az ágy mellett. Lábam annyira megdagadt és annyira fájt, hogy nem bírtam tovább állva maradni. Nagyon későre járt már. Azért hát lefeküdtem azzal az elhatározással, hogy ezeket a sorokat megírom kedves fiaimnak.
Nem kívánok ilyen álmokat látni, mert túlságosan kifárasztanak. Másnap egész valómnban elcsigázottnak éreztem magamat és nehezen vártam az estét, hogy lepihenhessek. Ám alig hajtottam le a fejem, újra kezdődött az álom. Magam előtt láttam az udvart a mostani oratóriumi fiúkkal, s ugyanazt az egykori oratóriumi növendéket. Most én kezdtem kérdezősködni:
– Amit mondtál, azt tudtára adom majd a szaléziaknak. De az oratóriumi fiúknak mit mondjak?
Ezt válaszolta:
– Ismerjék el, hogy az elöljárók, a tanítók, a felügyelők mennyit fáradnak, mennyit törik magukat a kedvükért, hiszen ha nem az ő javukról lenne szó, nem vállalkoznának annyi áldozatra. Ne feledjék, hogy minden nyugalom forrása az alázatosság! Viseljék el mások hibáit, hiszen a tökéletesség nem érhető el ezen a világon, hanem csak az égben. Hagyjanak fel a zúgolódással, mert ez elhidegíti a szíveket. Mindenekfelett pedig törekedjenek Isten szent kegyelmében élni! Aki nincs békében Istennel, nincs békében magával, nincs békében másokkal sem.
– Te azt mondod, hogy akadnak az én fiaim között olyanok, akik nincsenek békében Istennel?
– Éppen ez a rossz hangulat első oka a többi között, amit Ön is ismer, s amit orvosolnia is kell, bár nem szükséges erre figyelmeztetnem. Valóban, csak az bizalmatlankodik, akinek rejtegetnivaló titkai vannak, s fél, hogy napvilágra jönnek, mert azok szégyenére és szerencsétlenségére lennének. Ugyanakkor, akinek a szíve nincs békében Istennnel, az aggodalomban, nyugtalanságban él, nem tűri a fegyelmet, minden semmiség felizgatja, úgy látja, hogy dolgai rosszul mennek, s mivel nincs benne szeretet, azt gondolja, hogy az elöljárók se szeretik őt.
– Mégis, kedvesem, nem látod-e milyen gyakran gyónnak és áldoznak az Oratóriumban?
– Való igaz, hogy igen gyakran gyónnak. Mégis, ami gyökeresen hiányzik sok gyónó fiúnál, az a jó elhatározásokban való állhatatosság. Gyónnak, de mindig ugyanazokat a hibákat, ugyanazokat a közeli alkalmakat, ugyanazokat a rossz szokásokat, ugyanazokat az engedetlenségeket, ugyanazokat a kötelességmulasztásokat. Így megy ez aztán hónapokon, sőt éveken át, és egyeseknél így folytatódik egészen az V. gimnáziumig. Olyan gyónások ezek, amelyek keveset, vagy semmit sem érnek. Nem is hozzák meg a szív békéjét. Ha egy fiú ilyen állapotban kerülne az Isten ítélőszéke elé, nagyon, de nagyon nehéz helyzete lenne.
– És sok van belőlük az Oratóriumban?
– A fiúk nagy számához viszonyítva, akik a házban laknak, kevesen. Figyeljen csak! – És rájuk mutatott.
Odanéztem és egyenként szemügyre vettem azokat a fiúkat. De ebben a néhányban olyasmit is láttam, ami mélységesen megkeserítette a szívemet. Ezt már nem akarom papírra vetni, de majd hazatérve mindegyiküknek elmondom, akiket illet. Most csak annyit mondok, itt az ideje, hogy imádozzunk és erős elhatározásokat tegyünk. De nem ám szóval, hanem tettel. Meg kell mutatnunk, hogy a Comollók, a Savio Domonkosok, a Besuccók, a Siccardik még köztük élnek.
Végül még megkérdeztem a barátomtól:
– Van-e más mondanivalód számomra?
– Hirdesse ki mindenkinek, kicsinyeknek és nagyoknak, soha ne feledjék, hogy ők a Segítő Szűz Mária fiai. Hogy ő maga gyűjtötte őket ide azért, hogy elvonja a világ veszedelmei elől, hogy testvérekként szeressék egymást és hogy jó magaviseletükkel Istennek és Őneki dicsőséget szolgáltassanak; hogy a Madonna az, aki gondoskodik kenyerükről s tanulmányi eszközeikről végtelen sok kegyelmével és csodáival. Jusson eszükbe, hogy Szentséges Szűz Anyjuk ünnepének előestéjén vannak, és hogy az ő segítségével kell eltávolítani a bizalmatlanság sorompóját, amelyet az ördögnek sikerült az ifjak és az elölljárók közé felállítani, s amelyet fel tud használni bizonyos lelkek romlására.
– Vajon sikerül-e majd ezt a sorompót eltávolítanunk?
– Egész biztosan. Csak kicsinyek és nagyok legyenek készen, hogy Szűz Máriai iránti szeretetből valami kis önmegtagadást elviseljenek és megvalósítsák azt, amit Önnek mondtam.
Közben én folyton a fiacskáimat néztem. Azoknak a látványától azonban, akiket az örök kárhozat útjára láttam jutni, olyan nyomást éreztem a szívemben, hogy felriadtam. Még sok rendkívül fontos dolgot szeretnék elmondani nektek abból, amit láttam, de sem az idő, sem az illendőség nem engedi meg.
Befejezem hát. Tudjátok, mit kíván tőletek ez a szegény öreg, aki az ő kedves fiaiért feláldozta életét? Semmi mást, csak hogy – miután mindenki megtette a magáét – a hajdani Oratórium boldog napjai visszatérjenek. A keresztény szeretet és bizalom napjai a fiúk és az elöljárók közé. A kölcsönös engedékenység és egymás elviselése szellemének napjai Jézus Krisztus iránti szeretetből. Az egyszerűségben és őszinteségben megnyílt szívek napjai. A szeretet és az igaz vidámság napjai mindenki számára. Szükségét érzem, hogy megvigasztaljatok, hogy szívemben reményt gyújtsatok, s megígérjétek, hogy mindazt megteszitek, amit lelketek javára kívánok tőletek.
Ti igazában nem is tudjátok, milyen nagy szerencse ért benneteket, amikor az Oratóriumban otthonra találtatok. Isten előtt biztosítlak benneteket: elegendő, hogy egy ifjú belépjen egy szalézi intézetbe, a Szent Szűz máris különleges oltalmába fogadja. Egyezzünk meg hát valamennyien! Azok szeretete, akik parancsolnak, s azok szeretete, akik engedelmeskedni tartoznak, juttassa uralomra köztünk Szalézi Szent Ferenc szellemét. Ó, kedves fiaim, közeledik az óra, amikor el kell válnom tőletek, és elindulnom az örökkévalóság felé. (A titkár jegyzete: Don Bosco itt a tollbamondást megszakította. Szeme megtelt könnyel, azonban nem a sajnálkozástól, hanem valami kifejezhetetlen meghatódottságtól, ami meglátszott arcvonásain és érződött a hangján. Pár perc múlva folytatta:) azért az én legfőbb óhajom, hogy azon az úton hagyjalak benneteket, kedves papjaim és fiaim, amelyen maga az Úr kíván látni benneteket. Ezért küldi nektek a Szentséges Atya, akivel pénteken, május 9-én találkoztam, teljes szívéből apostoli áldását.
A Keresztények Segítségének ünnepén együtt leszek már veletek jó Anyánk képe előtt. Szeretném, ha ezt a nagy ünnepet a lehető legnagyobb fénnyel ülnénk meg, és ha Don Lazzaro és Don Marchisio gondoskodna arról, hogy az ebédlőben is vidámak legyünk. Kell, hogy a Segítő Szűz Mária ünnepe annak az örök ünnepnek az előjátéka legyen, amelyet egykor mindnyájan együtt ülünk majd meg a mennyek országában.
Szerető barátotok Jézus Krisztusban:
Bosco János áldozópap
*A Jámbor Szalézi Társaság Főkáptalanjának aktái 1. (1920)
1.sz. június 24. 40-48. lapok
