Amikor Don Boscónak a sajtóhoz fűződő kapcsolatáról beszélünk, félreértés adódhat: Don Bosco sokat írt, több mint száz művet publikált, folyóiratot alapított, a Bollettino Salesianót, és több millió példányban terjesztett füzeteket, életrajzokat és népszerű kézikönyveket. Mindez egy olyan emberre utalna, aki teljes mértékben megtestesítette az „újságíró” szerepet. Mégis, ez nem így van. Don Bosco nem akart újságíró lenni, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan ezt a szakmát a tizenkilencedik században értették és gyakorolták.
A különbség jelentős. Miközben elismerte a nyomtatott média nevelési és társadalmi erejét, elkerülte azt is, hogy küldetését pusztán szerkesztői hivatásra redukálja. Don Boscót nagyszerű katolikus publicistának tekinthetjük – vagyis olyan embernek, aki képes vallási eszméket, értékeket és tartalmakat közvetíteni a nagyközönség számára –, de nem újságírónak abban a szakmai, politikai és militáns értelemben, ahogyan a kifejezést az ő korában értették.
A sajtó történelmi kontextusa a tizenkilencedik században
Ahhoz, hogy megértsük Don Bosco döntéseit, a tizenkilencedik század kontextusába kell helyeznünk azokat. Olaszországban, különösen az 1840-es és 1850-es évektől kezdve, a folyóiratok egyre fontosabb szerepet játszottak. Az újságok a politikai vita, a konszenzusépítés és a közvélemény formálásának eszközei voltak. Az újságírás szakmája azonban még mindig rosszul szabályozott volt, és gyakran összefonódott a propagandával: az újságok politikai események alapján születtek és haltak meg, és politikai pártokhoz, ideológiai áramlatokhoz, valamint egyházellenes vagy katolikusbarát kampányokhoz kötődtek.
A kor újságírója tehát inkább militáns vagy polemikus volt, mint pártatlan riporter. És ez a világ nem tetszett Don Boscónak. Nem ismerte fel magát egy olyan szakmában, amely arra kényszerítette volna, hogy politikai vitákban állást foglaljon, a viták porondjára lépjen, energiáját egy olyan területen fejtse ki, amely nem az övé volt.
Don Bosco újságírással is kísérletezett, 1848 októberében megalapította a L Amico della Gioventù című újságot, amely vallási, erkölcsi és politikai kiadványként a fiataloknak szólt. Hamarosan azonban felhagyott az újságírással: újságja körülbelül hat hónapig működött, majd a végén egyesült egy másik folyóirattal, a L Istruttore del Popolo -val. Don Lemoyne ezt írta:
„D. Bosco, aki tisztában volt a lap [Amico della gioventù] szerkesztőségében tapasztalt viszontagságokkal, hamarosan úgy érezte, hogy az isteni gondviselés nem szánt neki állandó újságírói állást. Látta, hogy ez hogyan veszélyeztetheti más tevékenységeit, mivel túl sok időt kell szentelnie olyan eltérő témák olvasásának és tanulmányozásának, mint a politikai gazdaságtan, a közjog és a katolikus apológia. Megértette, hogy azokban az időkben egy katolikus újságírónak, ha nem akarja követni a kor uralkodó maximáit, fel kell készülnie arra, hogy bíróság elé állítják, súlyos pénzbírságokra ítélik, sőt akár a fellegvár börtöneibe is zárják. D. Bosco egyáltalán nem akart részt venni a tévedésben, és nem kockáztathatott olyan veszélyt, amely veszélyeztette volna elsődleges küldetését. Valójában a Giornale degli Operai utódjaként a katolikus ügyet nagy élénkséggel és szellemességgel képviselő Smascheratore című lap 1849 áprilisában volt az első olyan sajtóper, amelyen az esküdtszék részt vett.” „Felismerte tehát, hogy nem bölcs dolog könyörtelen ellenségeket szerezni, mivel a vallástalan újságírókkal folytatott viták elkerülhetetlenek, és a Gazzetta del Popolo titkos és nyílt kapcsolataival olyan hatalommal bírt, hogy rákényszeríthette akaratát magára a parlamentre és a szenátusra is. Sajnos előre látta, hogy nem lesz hiánya ellenfelekben, akikkel – mondhatni – élet-halál harcot vívhat, amelyet kezdetben szinte egyedül kell majd fenntartania; és ezek a protestánsok voltak. Az újságírói karrierjét feladva azonban vigasztalásként szolgálhatott számára, hogy Soperga, az akadémia tanítványa, a páratlan Teol. Giacomo Margotti, aki képes volt győztesen szembeszállni a domináns forradalommal.” (MB III, 483-484)
Don Bosco hivatása: pap és nevelő
Elsődleges oka annak, hogy Don Bosco nem akart újságíró lenni, papi hivatása volt. Szolgálata kezdetétől fogva fiatalok papjának, lelkésznek és apának tekintette magát. Minden, amibe belefogott – a szakiskoláktól az oratóriumokig, a népi misszióktól a kiadványokig –, mindig erre a célra irányult: a lelkek, különösen a legszegényebbek és a legelhagyatottabbak megmentésére.
Újságíróvá válni egy másik identitás felvételét jelentette volna, amely inkább világi és szakmai, jobban kötődik a társadalmi dinamikához, mint a lelkipásztoriakhoz. Don Bosco azonban a sajtót csupán egyetlen eszköznek tekintette nevelői és evangelizáló küldetésének szolgálatában. Nem akarta a prédikációt híradásokkal, a lelki vezetést pedig újságírói polémiákkal helyettesíteni.
Don Bosco, a publicista: termékeny író és népszerűsítő
Ennek ellenére el kell ismerni, hogy Don Bosco rendkívüli publicista volt. Papi pályafutása első éveitől kezdve szövegeket adott ki a keresztény nép számára: kateketikai röpiratokat, imakönyveket, szentek és mártírok építő életrajzait, valamint egyháztörténelmi kézikönyveket. Célja világos volt: egyszerű és könnyen hozzáférhető eszközöket biztosítani a nép vallási képzéséhez.
A siker óriási volt. Műveit többször újranyomták, különböző nyelvekre fordították, és széles körben terjesztették plébániákon és iskolákban. Kiváló példa erre a Giovane provveduto (1847), a keresztény élet kis kézikönyve, amely több tucat kiadást ért meg, és több generációnyi gyermeket kísért el imádságban és áhítatban.
Don Bosco stílusa egyszerű, közvetlen és népszerű volt. A világosságra törekedett, nem a műveltségre. Nem a tudományos vitára, hanem a gyakorlati oktatásra. És mindenekelőtt nem a napi hírek megismertetésére, hanem a lelkiismeret formálására.
A "Bollettino Salesiano" tapasztalatai
Don Bosco kiadói tevékenységének csúcspontja a Bollettino Salesiano 1877-es megalapítása volt. Nem a hagyományos értelemben vett újság volt, hanem egy kommunikációs és bátorító folyóirat. Célja kettős volt: tájékoztatni az olvasókat a szalézi művekről világszerte, és elősegíteni a hovatartozás és a szolidaritás érzését a jótevők, a barátok és maguk a szaléziak között.
A Bollettino nem politikai híreket vagy aktuális eseményeket közölt, hanem építő jellegű történeteket, missziós híreket, fiatalok és pedagógusok példáit, valamint jótékonysági felhívásokat. Lényegében belső és külső kommunikációs eszköz is volt: támogatói hálózatot hozott létre, oktatási tartalmakat kínált, és megszilárdította a Szalézi Család identitását.
Ebben az értelemben a Bollettino jól képviseli az újságírás és a könyvkiadás közötti különbséget: Don Bosco nem egy napi vagy heti információs újságot akart alapítani, hanem egy olyan „hangot”, amely képes átadni a szalézi szellemet és terjeszteni a jóságot.
Bizalmatlanság a polemikus újságírással szemben
Egy másik ok, amiért Don Bosco kerülte az újságírást, a polemikus és antiklerikális sajtóval szembeni bizalmatlansága volt. Jól tudta, milyen agresszívek tudtak lenni a kor újságjai az egyházzal és a pápával szemben. A római kérdés körüli viták, a liberalizmus kulturális csatái és a vallási gyülekezetek elleni támadások rávilágítottak arra, hogy a sajtót gyakran politikai fegyverként használták.
Don Bosco inkább nem vállalta fel nyíltan a felelősséget ezen a téren. Művei kétségtelenül tartalmaznak erős álláspontokat a hit és az egyház védelmében, de ezek soha nem a polemikus újságírás tipikus hangnemében hangzottak el. Pozitív és konstruktív kommunikációs megközelítést választott, amely a példák elmesélésére, a jóság terjesztésére és a lelkiismeret nevelésére épült.
Ezen a ponton jobban tisztázhatjuk a különbséget Don Bosco, a publicista és Don Bosco, az újságíró között (akivé nem volt hajlandó válni).
Az újságírók aktuális eseményekről tudósítanak, híreket közölnek, tényeket kommentálnak, és részt vesznek nyilvános vitákban.
A publicisták eszméket és értékeket közvetítenek a nagyközönség számára, oktatási üzeneteket terjesztenek, és vallási vagy erkölcsi tartalmakat terjesztenek.
Hagyaték a Szalézi Család számára
Don Bosco újságírói öröksége ma is él. A Bollettino Salesiano, amelyet több tucat nyelvre fordítottak le és több mint száz országban terjesztenek, továbbra is betölti küldetését a kapcsolatteremtés és az inspiráció terén. Don Bosco népszerű művei továbbra is a népi kommunikáció modelljei, amelyek képesek ötvözni a világosságot és a lelki mélységet.
A Szalézi Család számára ez az örökség meghívás arra, hogy a médiát ne öncélnak, hanem a nevelési és evangelizációs küldetés eszközének tekintsék. A hűség Don Boscóhoz nem abban áll, hogy hivatásos újságírókká váljunk, hanem abban, hogy továbbra is a jót közvetítsük, és minden eszközt felhasználjunk a fiatalok és a családok eléréséhez.
Don Bosco nem akart újságíró lenni, mert nem ez volt a hivatása. Pap volt, nevelő, alapító. De briliánsan használta a sajtót, hogy nagyszerű katolikus publicistává, fáradhatatlan népszerűsítővé, népszerű kommunikátorrá váljon.
Döntése nem lemondás, hanem megfontolás volt: nem akart belemerülni az aktuális vitákba, hanem hűséges maradt nevelői küldetéséhez. Így vált számára a sajtó nem hivatássá, hanem apostoli munkává. És pontosan ezért, több mint egy évszázaddal később, hangja továbbra is visszhangra talál: nem a mulandó hírekben, hanem a lelkiismeret tartós formálásában.
És emlékezzünk vissza, mit írt Don Lemoyne:
„Végül megjegyezzük, hogy a fent említett tényekből Don Bosco hogyan vont le egy fontos figyelmeztetést, amelyet gyakran ismételt tanítványainak, nevezetesen, hogy az újságírás, különösen az, amely bármilyen módon foglalkozik politikával, nem az ő tevékenységi területük. Írt egy tiltó cikket erről a pontról a Szalézi Társaság szabályzatában, amelyet azonban a Püspökök és Reguláris Rend tagjainak Szent Kongregációja eltávolított, nem azért, mert az Egyház ellenezte ezt az előírást, hanem azért, mert túl általános módon volt megfogalmazva, magyarázatokat kellett volna hozzáadni, amelyeket az akkori bölcsesség nem tanácsolt. Don Bosco azonban folyamatosan ismételte szilárd szándékát, hogy a szaléziak mindig tartsák magukat távol a politikai küzdelmektől, mivel az Úr nem erre hívott minket, hanem a szegény és elhagyott fiatalokért.” (MB III, 487)
donbosco.press/Szaléziak.HU
